Drogárussal és utcalánnyal utaztunk a mátészalkai vonalon

A vonat lassú és koszos. A MÁV pedig nem érti, ha víz nincs, miért hiányolják az utasok a kéztörlőt.

– Cinikus válaszuk úgy indult, hogy ha nincs víz, akkor már eleve minek a szappan és a kéztörlő – mondja. Elmeséli, hogy gyermekkorában még húsz perccel rövidebb volt a menetidő ugyanezen a távon, de azóta a sínek állapota folyamatosan romlott. – Nyáron a nagy hőségben még rosszabb a helyzet, akkor van, hogy két óra az út – mondja, majd hozzáteszi, hogy légkondi persze nincs, csak műbőr ülés van.

Ha Budapestre szeretnének utazni a mátészalkaiak, akkor legtöbbször az Erdélyből vagy Kárpátaljáról induló kisbuszokra szállnak fel. Ezek gyorsabbak, kétezer forinttal olcsóbbak, és erősebb rajtuk a wifi. Lintényiék bojkottbuszára összesen hatan szálltak fel.

– Hiába, gyakorolni kell ezt a civilséget. Itt utoljára akkor volt hasonló megmozdulás, amikor erre haladt az éhségmenet – mondja Lintényi Levente, aki így is elégedett a buszt választók számával.

Mi a bojkottbusz helyett a 6327-es számú személyvonatra szállunk fel. Egy pár hatalmas bőröndöket gyűr fel a Zsuzsi vonatra. Már elindulunk, mire egyikük, az amúgy tagbaszakadt férfi lihegve, de mosolyogva felteszi csomagjait az ülések fölé. Fújtatva mondja, hogy neki aztán semmi baja ezzel a vonattal. Nem tartják lassúnak. Tiszabecsről jöttek, az ukrán határ mellől.

Az első megálló Nyírmeggyes. Se le-, se felszálló.

Kocsink középső blokkjában két diáklány utazik. Szakadt kék farmert, bőrdzsekit viselnek mindketten, csak okostelefonjuk színe különbözik. Velünk a rózsaszín készülékes lány beszél, addig társa zavartan nevetgél, időnként egyetértően bólogat. Például akkor, amikor azt hallja, hogy nem kéne megállnia mindenhol ennek a vonatnak.

A második megálló Hodász. Rozsdás oszlopra nyílik az ajtó.

Egy nejlonzacskóban kábeleket szorongató férfi ugrik le a szerelvényről, kikerülve az oszlopot. Az ugrás előtt váltunk pár szót. Szerinte is lehetne gyorsabb a vonat.

– Hát mert ez így nagyon sza , akarom mondani: tré. Szóval lassú. Rossz – mondja, és eltűnik Hodászon a nejlonszatyrával együtt.

Megnézzük a mellékhelyiséget. Kéztörlő van, víz is van. Szappan viszont nincs, csak a műanyag adagolója.

A harmadik megálló Nyírcsászári. Az állomás ablakait pozdorjalemezekkel fedték be.

Egy huszárbajszos, baseballsapkás férfi mosolyogva közli, hogy nincs baj ezzel a tempóval. Mikor pedig azt kérdi, hogy tulajdonképpen „minek sietni, hát ráérünk”, akkor már teli szájjal nevet ő is. Viszont komoran közli, hogy hamarosan a Dunántúlra költözik, ahol autóalkatrészeket rak majd össze. Három műszak, ülőmunka, 180 ezret fizetnek majd.

– Itt nem lehet maradni! Hát hogy éljünk meg ötvenezerből, közmunkából!?

– Errefelé is vannak gyárak – sorolnánk is neki néhányat, de közbevág.

– De ha azokban nincs ismerős, akkor nincs munka se!

A negyedik megálló Nyírbátor. Nincs digitális menetrend, az induló vonatokat kézzel tekerhető kijelzőn lehet megtekinteni, amelynek hullámpalából ácsolt tetejébe valószínűleg utólag szerelték fel a lámpát. Az áram az állomás épületéből érkezik, ujjnyi vastag kábelen.

Csomagok közé ékelődve utazik Kárpátaljáról egészen Debrecenig anya és lánya. Kórházba mennek kezelésre. Azért választották a vasutat, mert az a sofőr, aki a falujukból szokott indulni, valamiért nem ért rá. Maradt hát a vonat, amellyel meg vannak elégedve.

– A mi vonatainkon soha nincs víz, soha nincs szappan, soha nincs kéztörlő. Igazából ülés sincs, az valódi fapados – mondja az anya. – Nekünk, magyaroknak nem nagyon ad pénzt az ukrán kormány. Nem nagyon szeretnek minket – mondja szomorú szemmel, amire lánya pajkosan copfját rázva kontráz rá.

– Vannak falvak, amelyek tisztára olyanok, mint Csernobil – mondja.

Az ötödik megálló Nyírbogát. Az állomás ablakán pozdorja, a váróterem falán ki tudja, honnan szerzett csempe. A magára hagyott váltótorony minden ablaka betörve. A sínek mentén húzódik az uniós forrásból épült bicikliút. Alatta az agyagban ujjnyi vastag repedések húzódnak.

A hatodik megálló Nyírgelse. Itt lemeszelt traktorgumikba ültették a fákat a megállóban.

Egy asszony a lányához megy Debrecenbe, a vakok intézetébe, úgyhogy erre az útra rá fog menni az egész napja. Mint bármikor máskor, amikor meglátogatja. Bármit kérdezünk tőle, annyit válaszol hosszan, elnyújtva, hogy ez borzasztó. Egyedül a jegyárra mondja azt, hogy elviselhető, de csak azért, mert a lánya miatt kedvezményt kap. Különben nem is tudja, hogy teremtené elő a pénzt, mert nagyon drága lenne az út Debrecenbe. Borzasztó drága. A teljes árú jegy 1490 forintba kerül.

A hetedik megálló Nyírmihálydi. Itt csak egy bokor van a megállóban. Állítólag azért, mert egy ideje elbontották a régi épületet, de még nem készült el az új. Mindezt aranynak tűnő vastag nyakláncot viselő, tetovált fiú mondja el nekünk, aki mamáját kíséri Debrecenbe igazolványképet készíteni. Azt mondják, máshol nem lehet. Barátaik is velük utaznak családostul, így egészen belakják a kocsit. Az egyik ablakba az elemózsiájukat teszik, egy ülés alá a pelenkát dobják be. A használtat. Ők elégedettek a vonattal.

Az aranyláncos fiú nyakán kínai jelzések, megkérdezzük, mit jelentenek.

– Soha nem adom fel. Ez a hitvallásom – mondja, majd befeszíti minden izmát, és úgy néz körbe, mintha hirtelen trónná alakult volna alatta a kopott huzattal bevont ülés. Ő a főnök itt, nem vitás.

– Dolgoztam Hollandban, tetováltam és kertészkedtem. Most hazajöttem, és ki van adva a házam, addig is jön a pénz.

– Itthon nem dolgoztál?

– De. Árultam a kábítót, meg striciskedtem is. 17 évesen.

– Nem buktál le egyszer sem?

– Egyszer kábítóval. Azt mondtam rá a rendőröknek, hogy kávé. Jól meg is vertek. A lányokkal nem fogtak meg soha. Úgy kell csinálni, hogy a lányokat vigyék el – mondja vigyorogva.

– A YouTube-on is fenn vagyunk ám, reppelünk meg énekelünk, elmentünk az X-faktorba is. Megpróbáltuk!

– Mindent meg kell próbálni – mondja álmából felébredve a lila kötényes nagymama, de úgy, mintha egész nap csak ezt az egy bölcsességet szerette volna megosztani a világgal vagy legalábbis a 6327-es számú személyvonat utasaival.

A nyolcadik megálló Nyíradony. Itt élével a földbe állított betonlapok merednek az ég felé.

A társasággal utazik egy kefehajú fiú is, akinek elöl két foga hiányzik. Azt mondja, nyolcévesen elesett, azért. Egy barátjuk szerint viszont az apja ütötte ki részegen. Mindegy, a kefehajú fiú most izgul. Dolgozni kezd hamarosan a nyírgelsei „kacsagyárban”.

– Kemény lesz. Van, hogy nyolc órát kell dolgozni, néha tízet is.

Eddig csak közmunkát végzett. Tizenkilenc éves, egy gyermeke van.

Ő egyébként szórakozni szeret Debrecenben. Vagy flangál a plázában, vagy kimegy a piacra alkudni. Csak úgy, a móka kedvéért, mert pénze az nincs.

A kilencedik megálló Aradványpuszta. Se le-, se felszálló.

Nyírmihálydiban szállt fel az a szőkített nő is, aki szerint ez a vonat minden igényt kielégít. Fekete tüllszoknyájához zoknit, szandált, harisnyát, melegítőfölsőt húzott. Szemét vastagon feketével festette ki. Mindennap használja, mert dolgozni jár vele Debrecenbe, és ha elalszik, akkor a rendesebb kalauzok felébresztik.

– Mi a foglalkozása? – kérdezzük.

– Utcajány vagyok. Az is munka – mondja nevetve.

A tizedik megálló Tisztavíz. Csak egy váróterem és más semmi.

Farmerdzsekis idős úrból dől a panasz, amikor a vonatról kérdezzük. Elképesztőnek tartja, hogy Mátészalkától Debrecenig annyi az út, mint Debrecentől Budapestig. Arról beszél, hogy Kazahsztánban látott hasonló megállókat. (Az is régen lehetett.) 

A tizenegyedik megálló Tamásipuszta. A szegényes állomás mögött feltűnik Boros József milliárdos luxusszállója és a tamáspusztai szegénytelep. Az utat frissen bitumenezték, feketén ragyog. Odakönyöklünk az ablak alatti műanyag asztalkára. Ragad.

A tizenkettedik megálló Hajdúsámson. Se le-, se felszálló.

Egy tizenéves srác lóbálja a füldugaszos fejhallgatóját, a telefonja már lemerült.

– Ezen a vonaton mindent lehet. Simán jönnek ide a kurvák, hogy levegyék pénzre meg cigire az embert, csak mert megmutatták a valagukat – mondja. Vendéglátást tanul, Ausztriában fog dolgozni, hétvégente már most is kijár a barátaival.

A tizenharmadik megálló Dombostanya. Az épületet frissen meszelték, az ablak helyén pozdorjalemezek.

Egy anya száll fel két gyerekkel. Vásárolni mennek Debrecenbe, mert Domboson csak egy bolt van, és ott vagy nincs, amit vennének, vagy nagyon sok pénzt kérnek érte. Úgyhogy ilyenkor marad a vonat, amely „folyton késik”.

A tizennegyedik megálló Apafa. Sárga virágok nőnek a sínek között.

Ekkor tűnik csak fel, hogy kicsit néha oldalra dől a szerelvény, és olyan hangokat ad, mintha egy regiment kalapácsos ütné, és úgy nyikorog, mintha egy hiénafalka kacagna.

A tizenötödik megálló Debrecen-Csapókert. Itt még áll a kerítés, de a drótot már legyűrték róla. Sokan szedelődzködni kezdenek.

A tizenhatodik megálló Debrecen. Pontosan érkezünk, kerek 109 perc alatt.

Lintényi Leventéék közben rendőri felügyelet mellett tartották meg a vonat lassúságára felhívó villámcsődületüket, ugyanis bojkottbuszuk még be sem állt a debreceni vasútállomás parkolójába, már hívták is őket a hatóság emberei. Arra voltak kíváncsiak, hogy mire készülnek. Kiderült, hogy a Mátészalkaleaks tagjai nem jelentették be flashmobjukat. Eszünkbe jutnak korábbi szavai: gyakorolni kell még ezt a civilesdit. Lintényi reméli, hogy ha esetleg szabálysértés miatt büntetést rónak ki rá, akkor takaríthat majd a vonaton. Egyrészt ezzel is javítanának valamit a vasúton uralkodó állapotokon, másrészt megmutathatja a MÁV-nak, hogy is kell takarítani. Következő szabadnapjukon – amikor a gyárban délelőttös műszakban lesznek – lehet, szerveznek egy újabb bojkottot, hátha akkor többen jönnek majd el.

Mi a 13.12-es vonattal visszazötyögtünk Mátészalkára, 109 percet utaztunk, pontosan érkezünk, 15 óra 1 perckor. Az utasellátó nem nyitott ki, de legalább a kávéautomatát megjavították időközben.

A riport a Magyar Nemzet Magazin június 3-ai számában jelent meg.