Pokol Sátán

A vészjósló nevű borsodi településen kisemmizettek és megalázottak osztoznak a nyomoron.

– Egy romos ház

– Kettő

– Számolod?

– Oké. Három

– Ott még egy, négy

– És még egy.

– Hat és hét

– Abban mintha még laknának.

– De be van szakadva a teteje.

– Jó, legyen. Hét.

Olyan ez a borsodi kistelepülés, mint a falusi lakodalom vége felé a sütemények. A tarka, krémes kockák jó része szétlapulva, oldalra dőlve várja, hogy az asszonyok hajnal felé belelapátolják a maradékos vödörbe. Sok helyütt jártunk már, de ennyi üres, magára hagyott, romos házat még nem láttunk sehol. Egy idő után strigulázni kellett, hogy el ne tévesszük a számolást.

Sátát egyébként a XIII. század óta említik az oklevelek. Mostanában ismét gyakrabban forog a neve, elsősorban az ózdi rendőrkapitányság jóvoltából. Az Ózd szomszédságában található településen március 21-én vették őrizetbe V. Józsefet és feleségét. A gyanúsítás szerint a házaspár fogva tartott egy idős asszonyt, egy középkorú férfit pedig modern rabszolgaként dolgoztatott a portáján. Az ezer lakost sem számláló településen nem keltett nagyobb feltűnést e tény: tudomásul vették, s mint minden efféle, a maga természetes rendje s módja szerint simult bele a hétköznapokba. Értelemszerűen jóval nagyobb megdöbbenést keltett a rendőrségi fellépés intenzitása.

– Brutális volt – mondja a kastélypark közfoglalkoztatott gondozója –, pedig láttam már ezt-azt életemben.

Mindenki onnan merít tapasztalatokat, ahonnan adatik.

Nézzük az asszonyt, az első sátai lakost, akivel összehoz minket a sors, ahogy a gyógyszertár felől a buszmegálló felé csoszog. Egyre kibírhatatlanabb hullámokban ostromolja a forróság az üres utcát. Nem a bot, nem is a mamusz tűnik a legfurcsábbnak rajta, inkább a vastag kötött kardigán.

A buszmegálló mellett impozáns épület, a hajdani Lilice vegyesbolt. Homlokzatán búzakalászok közt a jelmondat: „Szövetkezésben az erő!” Hogy még nem dőlt össze, az az alapos és tisztességes kőművesmunkának köszönhető. Odabentről csak a rothadás és az elmúlás szaga árad.

Útba igazítást kérünk, de valami egészen mást kapunk.

– Meghalt a fiam. Reggel kimentem a kertbe, hogy megnézzem, ki sikoltozott az éjszaka. Néztem erre, kerestem arra, de nem láttam semmit. Aztán egyszerre észrevettem, hogy a vödör le van borulva a káváról. Hát ott volt lenn. Fejjel lefelé. Hallottam éjjel a jajkiáltását, de nem mertem kimenni. Bedobták a kútba.

– Kicsodák?

– Rossz emberek, Miskolcról. Belekényszerítették valami vásárlásba. Már az is gyanús volt, hogy minek ment Miskolcra, amikor Ózdon dolgozott. Több mint kétszázezer forintért vetettek vele mindenfélét, amire nem is volt szüksége.

– Mikor volt ez?

– Jövő hónap másodikán lesz tizenhét éve. Még negyven se volt.

Az utcán még mindig nincs rajtunk kívül senki. Valósággal süti talpunkat az aszfalt. Pedig még nincs tíz óra.

Az Arany János utca sarkán vevők híján családi körben nézelődnek a kis bolt tulajdonosai, Egervári Ákos és Zsuzsika, Egerváriné. Valamint velük van Attila is. Attila afféle kistérségi hidalgó, jó karban lévő negyvenes, akit mintha egyenesen a Volt egyszer egy vadnyugat fekete-fehér verziójába találtak volna ki szöveg nélküli szereplőnek.

– Na, jobb helyre se jöhettek volna – fogadja kedélyesen kis csapatunkat a zömök Egervári úr. Le mernénk fogadni, hogy a mázsát még simán megemelné, és tényleg, sportemberi múltja is összeköti a letartóztatásban ülő V. Józseffel. Jó pár évig együtt játszott vele a sátai futballcsapatban.

– Amikor tizennégy éve kilöktek minket a bányából, hazajöttünk, és ugyanaznap kezdtük újra az életünket. Én ezt a kis boltot, ő meg a fuvarozást. Az most mindegy, hogy cigány, az egy másik dolog, de az, mióta él, dolgozik. Meg se állt! Hajnali fél egykor indult Nagybarcára, a sütőüzembe, és vitte a kenyeret, cipót, zsemlét a környékbe. Nekünk is ő szállított, és soha egy rossz szó, annyi se hangzott el rá. Fél kettőre itthon volt, és folytatta a ház körül. Ha meg épp nincs munka, addig keresünk, amíg nem akad valami. Ilyenek vagyunk.

– Akkor mégis mi volt ez az egész?

– Ki tudja aztat? Úgy mentek reájuk, ahogy egy gyilkosra se! Hozták haza Bótáról a kisgyereket, az unokát, ezek meg egyszer csak uccu neki. Hat autóval mentek rájuk. Volt egy ötéves Suzukija a nyomorultjának, abból rángatták ki őket. Hát így néz ki maga szerint egy bűnöző?

– Biztos úgy gondolták, álcázza magát.

– Marhaság! Azt mondják, fogva tartás Az Alföldön minden második ember valakihez tartozik, mert már nincs háza, semmije. Az mind fogvatartott? Az meg azért csak elvárható, hogy a ház körül segítsen! Nyíregyházán egy ismerős három ilyet fogadott be.

– Milyet?

– Mint ez a semmirekellő, aki ott lakott nála. Hogy is hívták? – fordul Egervári Ákos a sörét melengető Attilához.

– Attila? – töpreng el a kérdés bonyolultsága és értelmetlensége felett Egervári úr Attilája. – Itt általában Öcsinek mondták, de nem nagyon szólt hozzá senki. Valahol az árokpartról most is összeszedhetik. Már ha kedvük van hozzá.

– Ja, nem volt ő egyszerű gyereknek se. A bátyja karolta fel egy időre, de neki is hamar elege lett belőle, szépen kitette otthonról a szűrét. Mintha a bányában is megfordult volna, de azt hiszem, ő már akkor is inkább csak a mélypont felé ment.

– Az azért valahogy nincs rendjén, nem… hogy is mondjam… méltányos – keresgéli a megfelelő jelzőt Attila –, hogy egy tisztességes ember szava ugyanannyit érjen, mint egy naplopó gazemberé.

Érkezik a boltból Egerváriné. Kezében felmosóvödör és felmosófa, és mint a vércse, csap le a végszóra.

– Volt képe idehordani, amit ellopkodott a Józsiéktól! Fűnyíró-csatlakozót, ezt-azt, mit tudom én?! Még a tűzifát is elhozta, hogy adjunk érte egy liter bort. Azt a semmire se elég keresetpótlót kapta az önkormányzattól, 21 ezret, de a Józsiék cserébe adtak neki naponta háromszor enni, fedél volt a feje felett, meg talán jutott mindig egy-két pohár bor is. És hogy egy ilyen embernek hisz a törvény? Bezzeg a Józsi! Ha egy rendezvény volt itt, a faluban, már segítettek is. Tortát sütöttek, takarítottak, mindenből kivették a részüket. A három nagylány ugyanúgy. A Józsi nemegyszer elintézte a főnökénél, hogy küldjön az óvodába kiflit, zsemlét. A Lezák úr meg ingyen odaadta neki, annyira jó embere volt neki a Józsi. Többet egy ember már nem tehetett.

– A hírek szerint egy idős hölgyet is bezárva tartottak

– Az nem úgy volt – igazítja el Egervári Ákos a tájékozatlanságunkat. – Talán négy vagy öt éve két, hogy is mondjam illedelmesen, póré magyar egy éjszaka betört a mamához. A Józsi meg hív engem telefonon, hogy rohanjak, mert ölik a Marika nénit. Már messziről hallottam ám, ahogy sikoltozik. Ott állt az ablakban, a melle merő vér volt, a hosszú haja kibomolva, megszaggatva, és csak reszketett meg ordított. Mit mondjak, elég rosszul nézett ki. Sokat küzdöttek érte a kórházban, annyira összeverték. A Józsi meg én ugrasztottuk meg őket. Azóta börtönben vannak, de már jönnek kifele. Üzentek itt négy-öt embernek, hogy rossz világ jön rájuk. Egyszer azt mondja nekem a rendőrkapitány, hogy rasszista vagyok, és ez kettőtől öt év. Na hiszen? Már miért lennék rasszista, kérdezek vissza, amikor világéletemben utáltam őket? Nálam előrébb van még a

– És mi lett Marika nénivel?

– Először a Józsi ott állította le minden éjjel a kocsiját a háza előtt, hogy lássák, van nála valaki. Ha végigmegy ezen az utcán, nyolcvan százalékban csak idős nőt talál, már ember sincs a portán. Úgy félnek éjszaka, hogy hallani a foguk kocódását. Pár helyen oda van készítve a vasvilla meg a balta az ágy mellé. Azzal fogják agyonütni, mama, mondom nekik. Anyukám 83 éves, be van riasztózva az egész ház, és minden este átjövök a szomszéd faluból megnézni, nem-e rázörgetik az ajtót. Bukósisakban járnak betörni. Kiállítanak egy-egy embert mobillal a falu két szélére, hogy tudják, mikor jön be a rendőrség. Ellopnak mindent. Sajnálom ezt a falut, de ez már szerintem visszafordíthatatlan.

– Leállította Józsi a ház előtt a kocsit

– Aztán meg kötöttek valami kontraktust. Még a rokonához is elment, olyan becsületes volt a Józsi, hogy velük is megbeszélje az egyezséget. Azoknak persze kisebb gondjuk is nagyobb volt a mamánál, úgyhogy rájuk hagyták az egészet. De azért volt egy stílusa a mamának! Meg az a rengeteg macska meg kutya a lakásban! Pestről jött ide a nővéréhez vagy húsz éve.

– És mi lett vele?

– Ki tudja? Elvitték valahová.

– Ha már ilyen tájékozott, talán azt is tudja, miért halt meg Gyula.

– Melyik Gyula?

– Akit fejjel lefelé talált meg az anyja a kútban.

– Ja! Az a Gyula! Rendes gyerek volt, dolgos is, csak sajnos különment a feleségétől, és lassan elpárolgott a fejéből a gógyi. Elzüllött, na, hogy értse.

– Azon ugyebár senki sem akad fönn, ha azt mondom, hogy vannak, mert vannak semmirekellők is mindenhol a világban – nyit meg egy eddig búvópatakként csörgedező belső társadalomfilozófiai monológot Attila a közösség számára. Sörösüvegében mintha még határozottan lötyögne valamennyi, ahogy gesztikulálás közben átsüt a palackon a fény. – Merthogy nem vagyunk egyformák. Ha van gazdag, akkor szegénynek is kell lennie. Máskülönben hogyan tudnánk, hogy miért a gazdag a gazdag?

Megvastagszik a csönd körülöttünk, tán még a tücskök is hegyezni kezdik.

– Na de miért kellene ezeket megbecsülni, sőt eltartani? Miért?

– Szolidaritás – próbálkozunk óvatosan.

– Én egy dolgot tudok, de azt biztosan.

Egervári Ákos közelebb hajol, úgy mondja, mert úgy hátha hatásosabb.

– Régen ez a falu volt a környék középpontja, most meg már nincs semmi. Itt, Sátán te nem tudsz házat eladni. Nincs olyan bank, amelyik hitelt adna egy sátainak. A fél falu lopja az áramot. Még utunk sincs, amelyen be lehetne jönni. Bezzeg Szilvásvárad! Annak legalább a felét megvette már a Lőrinc úr. Egyik barátom, egy ózdi vállalkozó dolgozik neki. A minap, amikor idejöttek egy zárt konvojban, azt mondja neki: Lőrinc úr, utaljon már át húszmilliót, mert nem tudom kifizetni az embereim. A fiát azt mindig hozza, és különben sem beszélget senkivel, csak rajta keresztül, merthogy annak van egy kis sütnivalója. Szóval azt feleli: hogyan utalnék? Nekem sem utalt a kormány! Micsoda egy gyönyörű nemzedék!

A gyógyszertár után, a polgármesteri hivataltól szaladásnyira áll a rendőrség szerint rabságban tartott Orosz Miklósné, Marika néni piszkosfehérre pucolt háza. Az ablakok a Széchenyi útra nyílnak. Két fiatal lány lép ki a kapun. Egyikük gyerekkocsit tol, másikuk ötévesforma gyereket vezet.

– Nem nyilatkozunk – támad nekünk valósággal a babakocsis –, és jó lenne, ha elporzanának innen.

Ekkor még egy lány érkezik a ház felől. A fehér Adidas dzsogging kiemeli feltűnően arányos alkatát, mindez a sötét, hosszú hajjal és a meghökkentő szépségű arcvonásokkal még egy csinos nőktől hemzsegő városban is feltűnő lenne. Hogy hármuk közül ő a parancsnok, nem is kétséges.

– Jöjjenek – adja ki az utasítást, és nyomban visszafordul a ház felé.

– Ezt most miért kell? – nyafogja utánunk az egyik lány az utcáról, de vezetőnk oda sem bagózik.

Odabent, a konyhában hatalmas étkezőasztalhoz ültet le. A terrakottafalak csak még jobban összenyomják az amúgy is alacsony mennyezetet. Tűzhely, tálaló, házi áldás, szentkép, négy szűk és alacsony ajtótok a szobák és talán a kamra irányába.

– Martina – mutatkozik be. Választékosan, céltudatosan fogalmaz, velünk ellentétben nem keresgéli a szavakat. – Amikor Erika néni, a polgármester asszony megüzente, hogy jönni fognak, apukám ugyanis sokat segített neki a kampányban, eldöntöttem, hogy beszélni fogok magukkal. Most én képviselem a szüleimet is, de az öcsém ellátása is rám hárult.

– Négyen vannak testvérek?

– Igen. A húgommal és a nővéremmel találkoztak. Meg a két kislányommal.

– Mi történt itt? Miért vitték el a szüleit?

– Ezt mi sem tudjuk. Marika nénivel hivatalos, ügyvéddel készített papírunk volt. Apukám elment az egyetlen rokonához, a Sárika nénihez, és vele is megbeszélték a dolgot. Neki sem volt kifogása. Már évek óta mi gondoztuk. A ház ajándékozással az öcsém nevére került, Marika néni és az apukám volt a haszonélvező. Erről azt kell tudni, hogy néhány évvel ezelőtt két fiatal srác betört Marika nénihez

– Erről mi is hallottunk.

– Jó. Amikor hazajött a kórházból, kérdezte apát, hogy nem segítene-e ebben-abban a ház körül. Megbízott bennünk. Illetve igazán csak bennünk bízott. Később megbeszélték, hogy apa lesz neki a gondviselője. Apáék ideköltöztek. Anya főzött rá, egy házban laktak.

– És a férfi, aki állítólag szintén itt lakott?

– Róla nem tudok semmit, én akkor Ózdon laktam a párommal. De amikor lopni kezdett tőlünk, apukám elküldte.

– Voltak a szüleinek haragosai?

– Voltak, persze. Ugye mi roma származásúak vagyunk, de csak az apukám után. Anyukám nem az. Tisztességesen megélünk, nem házról házra járunk, mint itt sokan. Lelakják, aztán mennek a következőbe. Sokan tudják, hogy tisztességes és szorgalmas emberek vagyunk, és bármilyen csúnya is ezt mondani, de akár sok magyar család elé is odatesznek minket. Marika nénivel más nem nagyon törődött. De még azt sem merjük megkérdezni, hová vitték, nehogy esetleg abból is bajunk legyen. Én szerettem volna minél messzebb kerülni Borsodtól, minél többet tanulni Vendéglátással foglalkoztam volna szívesen, azt is tanultam, de így alakult. Nem tudjuk, mi lesz. Egyelőre kilátás sincs. Ha egyszer helyrejönne minden, akkor én biztosan el szeretnék menni innen. De abban biztosak lehetnek, hogy a szüleim tisztességes emberek.

Szalmásné az előző ciklusban másfél évig volt képviselő, most pedig polgármesterként igyekszik legjobb tudása szerint gondoskodni az övéiről. A civilben magyar–történelem szakos tanárnő meggyőződéssel állítja, hogy az az időszak örökre, kitörölhetetlenül beleivódott az emlékezetébe:

– Na látja, akkor határoztam el, hogy nekem itt döntéshozó helyzetbe kell kerülnöm. Tanárként végig kellett asszisztálnom, ahogy az akkori vezetés meg akart szabadulni az iskolától mint a legnagyobb tehertől. Kivéreztette. Pedig itt akár öt bizonyítványt is kaptak a gyerekek. A rendes mellett dráma, néptánc, kerámia és zongora tagozat is volt, mégse kellettünk.

Ekkorra már megtekintettük a polgármester asszony irodáját, a régi és az új iskolát, s vetettünk egy futó pillantást a Fáy-kastélyra, amellyel Pahocsa Kálmán tetőfedő a 2011-es tetőszépségversenyen a zsűri szerint egyhangúlag diadalmaskodott.

– Még ma is 250 tizennyolc év alatti személy él a faluban. Álmaim között szerepel legalább az alsó tagozat újraindítása, mert az számomra felfoghatatlan, hogy a környék legnagyobb településén nincs iskola. Szilvásvárad árnyékában nagy turisztikai bevételekről nem is álmodhatunk, de ha élhető és nyugodt környezetet teremtünk, ha meglenne az új óvoda és a bölcsőde, talán az emberek is jobban megmaradnának itt. Máshol dolgoznak, de itt élnek.

Szalmásné, Erika néni vérbeli pedagógusként nemcsak ismeretekkel, de fizikailag is bírja ezt a különórát: a rossz hírek után kutató médiamunkásokkal próbálja Sáta derűsebb arcát megismertetni.

– Fejlődő pályán vagyunk – tekint körbe a valóban elbűvölő környéken a polgármester asszony.

És tényleg. Jobbra a dús, hersegő füvet nevelő futballpályát látjuk, a háttérben a Lázbérci Tájvédelmi Körzet lankái már-már dalolnak. Balra az egykori Sátai FC felújított klubháza. Amikor még dobogott a piros-fehér szív a községben, és Ronyecz Béla vállalkozása is bírta a költségeket, egykori NB I-eseket is láttak kifutni a gyepre. De a most előzetes letartóztatásban ülő V. József is a csapat tagja volt. Mára már csak a Gól presszó néhány törzsvendége viszi tovább a lángot, de az ő megfáradt karjuk is gyakran le-lehanyatlik az emlékek irdatlan súlya alatt. Itt van például az inkognitóját hajlíthatatlanul őrző, egykori barcikai balbekk egy Manchester Cityt idéző égszínkék mezben. Dicső emlékeket sorol, amikor ’82-ben hat perccel a hármas sípszó előtt még 4:2-re állt a Kazincbarcika a Fradi ellen, de akkor jött Szokolai és Pölöskei vagy Pölöskei és Szokolai. A sorrend tulajdonképpen mindegy is, mert a vége 4:4 lett, és lőttek a győzelemnek.

A vegyesboltnál megismert Attila itt is meditatív módon vesz részt az események hevesnek éppen nem mondható sodrában. Még épp az utolsó korty sörével kapjuk el, mielőtt új irányokat kezdene keresni a térben.

A klubház előtt fedett, három oldalára nyitott, színpadszerű pavilon. Itt tartják az újraindított bükki hegyháti kulturális fesztivált és kirakodóvásárt.

– A vásárteret is a közfogisok csinálták – folytatja a pozitívumok sorolását Szalmásné –, ahogy a gépkocsibeállókat és még sok egyebet. A régi iskolából szociális konyha és étkező lesz. Megnyertük a pályázatot, 110 millió forintot kaptunk rá. Nincs megállás. Én is csak jövök-megyek, mint a távirat.

– És mit tud mondani az előzetes letartóztatásba helyezett férfiról?

– Melyikről is? Mert olyan van azért több is.

– V. Józsefről, Topóról, akit kényszerítéssel vádolnak. Azt beszélik, sokat segített a kampányában.

– Nézze, nem láthatunk bele senki magánéletébe. Nem tagadom, engem is szíven ütött a dolog, de a rendőrség, hála a jóistennek, végzi a dolgát. Megvannak erre a megfelelő szervek Az emberek meg persze pletykálnak mindenfélét

– Ez azért nem egy akkora közösség, hogy el lehetne tűnni a szomszéd szeme elől.

– Jóskára én sem tudnék egy rossz szót sem mondani. Időtlen idők óta egy nagybarcai cégnél dolgozik. Korábban pedellus is volt az iskolában, a gyerekeink sokszor egymásnál aludtak Móni, Jóska felesége tavaly márciusban bejött hozzám, és azt mondja, majdnem sírva, hogy Erika néni, nem tudom vállalni tovább itt a munkát a hivatalban, mert ápolnom kell a Marikát. Hiába, hogy alig keres itt pár ezer forintot, de még ezt is feladja, hogy gondozzon egy idegent Nem tudok mást mondani, mint hogy én maximálisan megbízom a hatóságban. Ha valóban olyan körülmények közt volt a mama, ahogy mondják, akkor egyet kell értenem a döntésükkel. Én csak azt kérem maguktól, hogy a szépet is mutassák be. Nem ez Sáta! Tudják, mit? Jöjjenek el másfél év múlva! Akkorra már lesz Borsodbóta felé új utunk is!

Sári néni, azaz Barta Mátyás Béláné rokoni alapon keveredett bele ebbe az egész históriába. Marika és az ő néhai édesanyja testvérek voltak, de a nagynénje is csak egy évvel volt idősebb. Bartáné a hetvenötödiket, Bartánét meg az élet tapossa. Vagy ez csak innen, a nagyvárosból tűnik úgy. Hogy csak az ikerlányait említse. Özvegy mind a kettő. Az egyik 39, a másik ötvenévesen veszítette el a férjét. Az utóbbi különösen megrázta a családot. Nemcsak azért, mert alig két héttel Bartáné férjének halála után ment el a veje is, de a körülmények.

– Este lefeküdt, reggel meg hiába ébresztgette a lányom, az bizony addigra már meg volt halva teljesen. Infarktus. Vagy itt van ni a fiam, ez a Csaba. Hogy is mondjam Nincs neki baja, a katonaidejét rendesen kitöltötte, de összejött a feleségével, ezzel a Beával, és olyan zagyva életet éltek, hogy teljesen tönkrement idegileg.

Csaba, Sárika néni fia már vagy a harmadik körét teszi meg a kis konyha és az előszoba között. Mintha a cipőit keresné, legalábbis erre utalnak a jelek és a kataton motyogás.

– Ez a Bea, a menyem – folytatja Bartáné a történetet, miután eligazítja a fiát a cipők dolgában – olyan volt, hogy ahányat meglátott, azzal mind jóba keveredett. Aztán harmadjára hozzáment valakihez innen a faluból, és Biatorbágyra költöztek. Na, ott meg ezt a férfit, aki postás lett, egy szörnyű balesetben agyontiporta a darus autó. Ettől a postástól egy kislány, tőlünk, a Csabitól meg két gyerek maradt rá. A fiú most 23, a leányka 20. Szoktak is lenni nálunk néhány napot.

– És hová vitték a nagynénjét?

– Kicsodát? A Marikát? Azt én nem tudom. Egyszer jött egy ajánlott levél, de mondtam a postásnak, hogy eredj, vidd a tanácsra, gyerekem, mert én azt átvenni úgysem fogom.

– Azért csak látogatta hébe-korba?

– Elég nehezen mozgok már én is. Eltört a bokám, ha nem muszáj, nem megyek már sehova. Tavaly karácsonykor bekiabáltam nekik, aztán hívott a Móni, a Józsi felesége, hogy látta ám, hogy ott vagyok, és jöjjek csak nyugodtan. Olyan szépen fel volt öltözve a Mari, fehér kiskosztüm volt rajta. Kérdem: kinek öltöztél ki ennyire? Téged vártalak, mondja. Aztán behívta Mónit, és az végig ott ült velünk. Hogy most azért-e, hogy ne mondjon olyat, amit nem szabad, én nem tudom. De sosem mondott rosszat rájuk. Józsiban megbízott, mert a verés után igen nagy félelem volt benne. Amikor megláttam a kórházban, majd hanyatt estem. Cudarul megtörték. Mónika jókat főzött neki, meg is passzírozta, ahogy Mari szerette. Ugyebár műtötték az állkapcsát is Pesten, és attól kezdve már csak pépeset tudott enni. Amikor még élt a férjem, a Jóska kérdezte tőle, mit szólnánk, ha ők pártfogásba vennék a lakásért. Szerződést is kötnének, mondta. Mi nem bántuk, mert akkoriban anyu is itt volt nálunk, és addigra szegénynek megbomlott az agya, úgyhogy a Marikát már úgysem tudtuk volna felvállalni. A házat, ha jól emlékszem, 800 ezer forintért vette, amikor idekerült Pestről. Most az enyém is eladó. Kétmillió-kétszázezerért vettem nyolc éve, kétmillióért áruljuk, fel van téve az internetre. Annyira barátságos volt, ez volt az ő baja. Invitált be mindenkit, főzte a kávét, kínálta. Ez a Gergő, ez a cigány legény, aki betört hozzá, először csak fát hasogatott neki. Meg is etette, a végén meg betört hozzá. De annyira szeretett volna idejönni lakni, anyu mellé.

Bartáné kendőt vesz elő, megtörli a szeme sarkát.

– A pénzt azt nem jól csinálta a Józsi. Hogy elzárták. A Marika nagyon szerette a krémtúrót, a Túró Rudit, a banánt, a nyugdíj pedig a Józsi számlájára ment. És ő jó nyugdíjat kapott akkoriban, kilencvenezret, annyit, mint a férjem. Pesten, a gumigyárban dolgozott, onnan meg elkerült a Volánhoz hangosbemondónak.

– Diszpécsernek.

– Ott volt a másik, az Öcsi, azt biztos, hogy dolgoztatták, de a liter bort azért megvették neki. Ha meg nem volt elég, elvett ezt-azt. Egyszer azt súgja nekem az Öcsi: nagyon sokat sír ám ott a Marika. Kérdezem Mónit, mire az is elsírja magát, és azt mondja: Sárika néni, az én Józsim józan bolond. Nem ivott az sose, de egyszer fel is akasztotta magát, úgy vágták le. Azt beszélik, hogy a Móninak is megrángatta a haját, talán meg is verte, erre Móni beszedett egy csomó gyógyszert, végül a kórházban kötött ki, ahol látták rajta a foltokat. Állítólag ezután kezdték őket figyelni. Esetleg ha megtudják, hogy hol van ez a Marika, hogy hová került ez a szerencsétlen, értesítsenek.

Kiféle nagy nehezen berakjuk a zsanérját vesztett kaput. A ház innen, az útról, tíz méterről és talán két méterrel magasabbról még kisebbnek tűnik. Vak, ablaktalan dobozként kucorog a domboldalban. A szomszédban egy megrogyott gerendázatú romhalmaz várja, hogy széthordják építőanyagnak. Majd meg kell nézni, hol tartunk a számolásban. Balra V. József testvérének portája valósággal kiragyog a többi rissz-rossz ház közül. Egy csámpás, de alamuszi kutya őrzi a kaput. Még jó, hogy rövid a lánc, máskülönben talán leszedné a nadrágunkat is.

Nagyot dördül az ég. Sötétedik, pedig még csak a kora délutánban járunk. Jól passzol az elmállott kulisszához.

– Hol tartottunk? Hatvankettő?

– Asszem.

– Akkor hatvanhárom.

– Nem. Hatvannégy.

– És az?

– Jogos. Akkor hatvanöt a vége. Hatvanöt romos ház.

Elhaladunk a helyi TASZ-pont mellett, kicsike tábla hirdeti kicsike ház kerítésén, hogy közel a segítség. Innen már csak pár méter a Sáta vége tábla. Csinos szerpentin vezet le a völgybe.

Habár hatásfokozó elemnek tűnhet, mégsem az: rettenetes sötét felhők kezdenek csoportosulni a horizonton.

A vihar majd csak a városra csap le.

Ózdból szinte semmit sem látunk.