Ki gondolta volna, hogy a fővárosi embernek át kell mennie Budáról Pestre, ha a természet lágy ölén, Fekete István-i környezetben szeretne eltölteni néhány órát a szabadban? Pedig ha az M3-as autópálya felé vesszük az irányt, és Újpalotán leparkolunk a Pólus Center mögött, találunk ott egy hidat: ami annak a túloldalán vár, azt a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna.
A városi embernek valószínűtlenül jóleső élmény belépni ebbe a tenyérnyi, zárt paradicsomba, ahol a burjánzó növényzetben, a lábunknál csörgedező patak mellett haladva az az érzésünk támad, hogy egy madárházba érkeztünk. Amikor a hét végén arra jártunk, a Szilas-patak mellett fürdőzőkkel is találkoztunk, akik vidáman piknikeztek kutyájuk társaságában a betontengertől néhány méterre fekvő parton. Amikor a láp után tudakolóztunk, készségesen útba igazítottak, és néhány perces séta után máris egy kis tisztáson találtuk magunkat, amelynek szélét a zöld növényekkel benőtt víz nyaldosta. Békák kuruttyoltak, madarak zengtek: soha nem mondtuk volna meg, hogy pár száz méterre onnan zúg az M3-as autópálya. Ezért az ősi, természetes élővízért és a benne lakó gazdag állat- és növénypopulációért aggódik az a civil csoport, amelyik éppen két és fél évtizede vette gondozásába a területet. Önként, szerelemből.
– Gyerekkoromban, amikor befejeztük a munkát a földeken, visszafelé mindig megálltam itt rákokat és kis halakat fogni. Akkoriban tele volt a Szilas-patak rákkal – meséli Merk Péter, aki 1991-ben a helyi lapba írt cikkével hívta fel először a figyelmet a Nevesincs-tavat fenyegető veszélyekre. – Annak idején az orvhalászok léket vágtak a tavon, és az egy méterrel alacsonyabban fekvő Szilasba vezették át a vizét. Akkor alapítottuk az Újpalotaiak Baráti Körének önálló tó- és környezetvédő csoportját – folytatja Merk Péter, aki sokadmagával érkezett ki most a láphoz, hogy megtisztítsa a festékszóróval lefújt táblát, amely azt hirdeti: a terület, amelyen állunk, helyi védettséget élvez. A feliratra nem graffitis „tag” került, nem is valamilyen rajz: a szöveget akarta szántszándékkal eltüntetni róla valaki. Bizonyára nem véletlenül, hiszen vannak, akiknek mostanában nagyon rosszul jön az, hogy ez a terület természeti értéket képvisel.
– Mindannyiunkat ifjúkori élmények kötnek ide. Van, aki pecázni, van, aki korcsolyázni járt ki, és azok közül, akik annak idején gyerekként kapcsolódtak be a láp rendben tartásába, sokan fordultak a természettel foglalkozó szakmák felé – mondja Merk Péter, majd odaint egy fiatal férfit, aki saját maga ácsolta ladikját gördítette be épp a kis tisztásra. Sipőcz Márton természetvédelmi mérnökként végzett a gödöllői Szent István Egyetemen, és a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet könyvtárában fekvő diplomamunkáját az őshonos Kárpát-medencei halfajokról írta, különös tekintettel a széles kárászra, amelyből manapság jóformán csak itt találni tiszta genetikájú példányokat.
– Annak idején, amikor gondozni kezdtük a tavat, még nem volt ennyire iszapos – mondja Sipőcz Márton, aki elmagyarázza, természetes folyamat, hogy egy ilyen élővíz előbb-utóbb „záródni” kezd, mivel azonban egyre kevesebb ilyen terület van az országban, bizonyos fenntartó beavatkozással igyekeznek az ideálisnak vélt állapotot megőrizni, hiszen a láp élővilágának is ez az érdeke.
– Ha az ember közelebb hajol a tóhoz, láthatja, hogy nyüzsög benne az élet: vízibolhák, búvárpókok, mocsári teknősök, szitakötők raját fedezhetjük fel itt. Egészen olyan érzés, mintha a Dráva-holtágon vagy Gemencen lennénk – mondja a természetvédelmi mérnök, aki úgy gondolja, ideális lenne kiterjeszteni a tó körül egy védő erdősávot. Mivel ez a mocsári halak otthona, a vizet nem kell nagyon kitisztítani, de fontos lenne az iszapos lápban egy kis helyet csinálni a nagyobb anyahalaknak. Az úgynevezett „kutakban” aztán könnyen áttelelhetnek.
Az autópálya felőli védősávot huszonöt évvel ezelőtt saját kezűleg ültették a civil csoport tagjai. A lápnál rendezett hagyományos, a Föld napján tartott eseményre még fekete Volgával érkeztek a politikusok: fekete-fehér fényképek őrzik a pillanatot, amikor Mécs Imre és Török Ferenc ásót ragad. Az akkor elültetett fák ma tökéletes zajvédő falat képeznek a tó körül. Nem véletlen, hogy olyan madarak is bátran fészket raknak itt, amelyek egyébként egyáltalán nem tűrik az ember közelségét. Korábban négy ilyen láp volt még a környéken, de ezek áldozatul estek a civilizáció térhódításának.
– Ami itt van, az a biodiverzitás csúcsa – veszi vissza a szót Merk Péter, aki azt meséli, hogy egy héttel ezelőtt tizenhét védett fajt mutattak be a természetvédelmi járőrszolgálatnak. – Egy újpalotai lány felmérte az orchideákat, amelyekből több mint hatszázat talált. Mivel nem egy fiatal írta a diplomamunkáját erről a területről, lassacskán ez lett a gödöllői Szent István Egyetem kutatótava, de a Szarvasi Haltenyésztési Kutatóintézet is innen viszi genetikai vizsgálatra a mocsári halakat – teszi hozzá.
– Ez a leghalgazdagabb mocsári élőhely a főváros területén – mondja Szendőfi Balázs halkutató, aki itt forgatta Budapest halai című természetfilmjét. – Több védett fajt is sikerült megfognom, illetve lefilmeznem itt, például a réticsíkot és az összes környező országban fokozottan védettnek számító széles kárászt, amely itthon sem fogható, és csak azért nem nyilvánítják védettnek, mert akkor nem foglalkozhatnának a fogságban való szaporításával. Ez pedig azért fontos, mert egy távol-keleti inváziós rokona, az ezüstkárász, amelyet még az ötvenes években telepítettek be Kínából, folyamatosan hibridizálja az élőhelyén, így a kereszteződés miatt eltűnőben van.
Szendőfi Balázs egy kutatóvarsát emel ki a tóból, hogy saját szemünkkel is láthassuk a halat, amelyről a mesebeli aranyhalat mintázták. Aranyos pikkelyein csak úgy szikrázik a napfény. Miután megcsodáltuk, egy farkcsapással eltűnik a tó vizében. Kiderül, ez a halfaj nemcsak szép, de különleges képességekkel is rendelkezik. Többek között ennek köszönheti, hogy ezen a mocsaras élőhelyen fölényben van a többi élőlénnyel szemben.
– A hideg telek erősen oxigénszegény körülményeket teremtenek a jég alatt, ez az őshonos kárászunk viszont egy ideig képes anaerob, azaz oxigénmentes anyagcserét folytatni. Télen akár heteken keresztül is elél oxigén nélkül, míg a vetélytársai mind kipusztulnak. Ezért is szorult vissza ilyen mocsaras területekre – fogalmaz a halkutató, aki azt is elmondja, hogy a szocialista gazdasági érdekből betelepített ezüstkárász, amellyel eléggé tönkretették a hazai pontyféléket, milyen módon veszélyezteti e halfaj fennmaradását. – Az ezüstkárász ginogenetikus szaporodást folytat, ami azt jelenti, hogy csak nőstényei vannak, amelyek az apahal genetikáját kizárják a szaporodásból, így ha egyet betelepítünk belőle egy tóba, már meg is alapítottunk egy egész állományt.
A Nevesincs-tóban úszkáló széles kárászok nemcsak azért képviselnek nagy értéket, mert az országban már nagyon kevés helyen élnek, de azért is, mert azok genetikai tisztasága jóval alacsonyabb. Az innen kihalászott, a Szent István Egyetemen bevizsgált széles kárászok genetikai tisztasága 95 százalékos, míg ez az arány más helyeken inkább az ötvenhez közelít.
A kívülálló szemével nézve bármily egyértelműnek tűnik, hogy a Nevesincs-tó különlegesen gazdag és értékes élővilágával a városi ember számára üdítő természeti értéket képvisel, a helyiek aggodalma a terület sorsát illetően mégis megalapozottnak látszik. Miközben ugyanis az elmúlt években gazdát cseréltek az önkormányzati területek (amelyek ma már a főváros tulajdonában vannak), a lápot ebből a folyamatból „véletlenül” kifelejtették. Ennek következtében hiába nyilvánította az önkormányzat helyi védett területnek 1992-ben, jelenleg nem számít védettnek. Miközben a fővárosi védettségről csak szeptemberben döntenek, egyre határozottabban körvonalazódik két lakóparki építkezés a tó közelében. A tóvédők most versenyt futnak az idővel, ha ugyanis a vízminták alapján bebizonyosodik, hogy ez a terület lápnak minősül, akkor ex lege, azaz a törvény erejétől fogva védett, ha nem, akkor az itt előforduló védett fajok aránya alapján minél előbb védettség alá kéne helyezni.
Erről már Karl Csaba beszél nekünk, aki, bár csak hobbiként kezdett foglalkozni arachnológiával (pókászattal), a helyi élővilágot igencsak kiismerte az elmúlt tíz év alatt, amióta itt él. Imponálóan gazdag faunáról számol be nekünk.
– Pest megyében egyedülálló módon ezen a területen ötféle védett vízipókfajunk is megtalálható, de tavaly szitakötőből találtunk itt egy olyan fajt is, amilyennel eddig Magyarországon csak a Balaton-felvidéken találkoztak korábban – mondja Karl Csaba, aki makrolencsével kiegészített mobiltelefonjával lélegzetelállítóan szép példányokat örökített meg a hatalmasra növő vidrapóktól a vízipókon át az ötezer forintra védett színjátszólepkén, a tízezer forintos eszmei értéket képviselő farkasalmalepkén, a nappali pávaszemen, a fecskefarkú lepkén át a védettnek számító nagyszemes boglárkáig.
– Döbbenetesen gazdag a terület hüllő- és kétéltűállománya, amelynek tagjai Magyarországon mind védettek. A tarajos gőte, pettyes gőte, dunai gőte mellett megtalálható itt a mocsári teknős, a levelibéka, a vöröshasú unka, a barna varangy, a tavi béka, az erdei béka, a vízisikló, a kockás sikló. Védett madárfajok közül fészkel a láperdőben a kabasólyom, az egerészölyv, de gatyás ölyvet is láttunk már itt. Vízimadarak közül törpegém, vörös gém, szürke gém, kis vöcsök, vízityúk, jégmadár tanyázik itt, de gyakran feltűnik a meseszép zöld küllő, a szürke küllő, a kis és nagy fakopáncs, a fekete harkály is. Mészáros Ádám kutató biológus több védett, ritka vízi bogárfajt mutatott ki innen – magyarázza Karl Csaba, aki szerint a víz minőségét az is jól mutatja, hogy rengeteg a vízibolha és a bolharák, ezek ugyanis kicsit szennyezettebb vízben már kipusztulnának.
A Nevesincs-tó helyén már a honfoglalás korában is mocsár volt. Merk Péter egy kétszáz éves térkép másolatán mutatja a területet, miközben arról beszél, milyen találékonyan kialakított rendszerben hasznosították a tóból eredő patak vizét annak idején.
Elbeszéléséből kiderül, milyen pezsgő társadalmi élet folyt ezen a helyen a múlt század elején, hála Liva bácsinak, aki a XIX. század második felében még a Ganznak üzemelt be malmokat a Monarchia legkülönbözőbb pontjain, mígnem asszonya el nem unta a folytonos költözködést. Liva József 1893-ban telepedett le Újpalotán, de itt sem tagadhatta meg önmagát: kibővítette az itt álló XVII. századi malmot, és a láp és a Szilas-patak közötti szintkülönbséget kihasználva zseniális rendszerben, négyszer hasznosította a vizet, míg az a Dunáig ért.
A tóból induló felső patak vizét egy fadeszkákból épített medencén vezette át. Ez volt a község első nyilvános strandja, amely 1898-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A hússzor huszonöt méteres medence kezdetben ketté volt választva, hogy külön tudjanak fürdeni benne a férfiak és a nők. Később a megnövekedett forgalom miatt egybenyitották, és délelőtt a nők, délután a férfiak mártózhattak meg benne. Az erdélyi mintára hajópadlóból épített medencét évek múltán feszített víztükrű, vasbeton medencére cserélte Liva József, akinek a strand csak mellékes bevételt hozott, így nem sajnálta fejlesztésekre fordítani a pénzt.
– Liva bácsi megvásárolta az 1896-os millenniumi kiállítás néhány pavilonját, ezek szolgáltak öltözőül a vendégek részére – meséli Merk Péter, akinek mindkét nagyapját foglalkoztatta még az öreg molnár. – Anyai nagyapám csinálta a jégvermet, ahová a tavon tört jeget tették le télen, apai nagyapám pedig, az építőmester a malom épületén szükséges javításokat végezte el – mondja Merk Péter, akivel időközben átsétálunk az épület romjaihoz: bár a műemlék malom 1995-ben még teljes berendezésével együtt, üzemképesen állt, ma már csak a falai meredeznek az ég felé. Annak idején Ráday Mihály is felfigyelt a malom különös történetére, de filmjéhez már csak a Merk Péter által készített amatőr vágóképeket tudta felhasználni.
– A fémgyűjtők gyújtották fel 1995-ben, mert másképp nem tudták kiszedni belőle a nyolcméteres transzmissziós tengelyeket. Nem sokkal azelőtt halt bele a zaklatásokba Mariska néni, Liva József lánya és utolsó örököse, aki itt élt a malom melletti házban, és akire azokban az időkben, 93 évesen már minden éjszaka rátörték az ajtót. Vitték a mozsarát, a varrógépét Próbáltam neki egy garzonlakást intézni az önkormányzatnál, de már késő volt – emlékezik Merk Péter, aki szívesebben idézi fel azokat az aranyidőket, amikor még Karády Katalin és Jávor Pál járt ide fürdőzni, s amikor a fóti Károlyi-kastélyból még ide hordták ökrös szekéren az őrölnivalót, és hogy ne kelljen megvárakoztatni az urakat, Liva József gőzgépet építtetett a malomhoz.
– Minden hónapra megvolt a bevétele. Télen a környék nádtetőit látta el a levágott náddal, nyáron a jeget árulta, őrölt a malomban, fürdőt üzemeltetett, és mellette a duzzasztótérben haltenyészetet is alapított. Ráadásul a zöldár nyáron kiegyenlítette a patak és a láp közötti szintkülönbséget, így a tóba fel tudtak úszni a nagyobb halak a Dunáról, amelyek a felmelegedő vízben rögtön ívni kezdtek, fenntartva, sőt serkentve ezzel a természet körforgását. Ma ezt az egészet, amit Liva József létrehozott, úgy hívják az egyetemeken: fenntartható fejlődés – fűzi hozzá Merk Péter, aki önkormányzati képviselőként évtizedek óta küzd azért, hogy az egykori Liva-féle körforgást visszaállítsák.
– Mindenkinek jó lenne: a gyerekek a tanösvényen megismerkednének a láp élővilágával, télen megtudnák, mi az a jégvágás, nádvágás, tavasszal az ivadéknevelés folyamatába tekinthetnének be, nyáron élvezhetnék a strandfürdőt, kosarat fonhatnának fűzfavesszőből, és megnézhetnék, hogyan őrölték régen a lisztet – magyarázza Merk Péter. Az ügy mellé már sikerült másokat is odaállítania.
– Juhász Nóra építész elkészítette a terveket, Szegvári Katalin tornász pedig fölépített egy sportprogramot erre a területre – mondja Merk Péter, aki szerint a gödöllői Szent István Egyetem használhatná tanulmányi célokra az ivadéknevelőt. Merk 1992-ben megírta és azóta minden évben beadja a malom megmentéséről szóló javaslatát, mert szentül hisz benne, hogy a műemlék épületet lehet nemesebb célokra is használni, mint hogy egy lakóparkhoz tartozó záportározó vagy szennyvíztisztító legyen belőle.
Liva Józsefet a kommunizmus alatt minden eszközzel megpróbálták ellehetetleníteni. Mivel államosítani nem tudták a malmot, először elvezették a felső patak vizét. Miután az öreg molnár áramot vezetett be a malomba, törvényt hoztak arról, hogy csak kukoricát őrölhet. Az utolsó vízimolnár 1953-ig élt. Azok, akik most azért aggódnak, hogy a láp közelébe tervezett nagyberuházásokkal felborul az ökoszisztéma, és ezzel megszakad az a zöld gyűrű, amely, mint a főváros tüdeje, körbeveszi Budapestet, igyekeznek felhívni a figyelmet arra, hogy létezik alternatív megoldás. Ha a Nevesincs-tavat sikerül megmenteni természetes formájában (akárcsak azt az újpesti mocsarat, amelynél néhány éve sikerült elkerülni, hogy bevásárlóközpontot létesítsenek mellette), létre lehetne hozni újra Liva József hibátlan találmányát, amely ma a városi gyerekek paradicsoma lehetne.
Sétánk elején, amikor az egész Európában eltűnőben lévő mesebeli aranyhal fölé hajoltunk a láp partján, Merk Péter azt mondta:
– Nézzék meg! Mennyivel szebb ez, mint egy lakópark!
Ami igaz, az igaz. Ráadásul ha felülkerekedik a kínai tucathal, már a csodában sem bízhatunk. Mi lesz akkor a három kívánsággal?
