Rozsály az ország északkeleti csücskében bújik meg, kőhajításnyira a román határtól. A falu széléhez érve sínpáron hajtunk át, a vasúti váró fölött frissen festett tábla hirdeti, hogy az idei évtől újra megáll a vonat Rozsályon. „Ebben találkozott a kormány elképzelése és a népakarat” – summázza később a nagy áttörést a polgármester.
Végiggördülünk a főutcán; meglep, hogy az öreg házakat is rikítóan piros, kék, zöld zsindely koronázza. A községházán kiderül, hogy nem valamiféle eszement divathullám söpört végig a falun, hanem a jégeső. Tavaly június 21-én hajnalban ökölnyi jegek záporoztak Rozsályra, és kilyuggatták a tetőket, majd a délelőtti heves zivatar megadta a kegyelemdöfést: az eső átáztatta a plafonokat, azok pedig beszakadtak. A polgármester erről annyit mondott: „Biztos azért kaptuk mi ezt a jeget, mert más nem bírta volna el, és ami nem öl meg, az megerősít.”
Sztolyka Zoltán, a negyvenéves, kétdiplomás, négygyermekes tanárember harmadik polgármesteri ciklusát tölti. Következetesen biciklivel közlekedik a faluban, eleinte meg is szólták érte. Ha Rozsályról kérdezik, rögvest elmeséli a falu történetét is. Ez a terület valaha uradalmi birtok volt, amelyhez a kora középkorban ötven település tartozott. Beszél a kettős várfallal védett, hajdani „mocsári” várról és a helyén felépülő romantikus kastélyról, amelyet a második világháború után porig romboltak a helyiek.
Rozsály újkori története a kilencvenes évek elején kezdődött. Ahogy másutt is, ekkor számolták fel a helyi téeszt, ám a falu vezetése úgy döntött, nem hagyja szétszabdalni a földeket. 1993-ban létrehozták a Jóléti Alapítványt, amely kezdetben az önkormányzattól bérelt 85 hektáron gazdálkodott. Ezt időközben száz hektárra hizlalták.
– Arra törekedtünk, hogy minél inkább kizárjuk a külső tényezőket, abból indultunk ki, hogy akinek földje, gépei, állatai vannak, nem kiszolgáltatott – mondja Zoltán.
Gazdaságukat könnyebb volt annak idején megszerezni, mint most megtartani, teszi hozzá. De nemcsak a szociális biztonság miatt ragaszkodnak hozzá, hanem mert értelmes tevékenységet biztosít az embereknek. Rozsályon nincs munkanélküliség, a közmunkások vetnek, aratnak, gyümölcsfát telepítenek, állatot gondoznak, gépet javítanak, térkövet gyártanak – vagyis értékteremtő munkát végeznek. Rozsályon cigánykérdés sincs, noha a falu lakosságának negyede cigány. Volt idő, amikor reggelente ébresztgetni kellett őket, hogy jöjjenek munkába. Ma már óraműpontossággal kezdenek, és nekik is van otthon tyúkjuk, veteményesük.
Gyalog indulunk az új gyümölcspréselő üzemhez. Amíg odaérünk, friss hírekről faggatom a polgármestert. Arról, hogy egy tavaszi felmérés szerint a keleti megyékből vándorolnak el legtöbben, és egy kiszivárogott kormányzati terv azt tartalmazza, hogy ha a Fidesz nyer a jövő évi választáson, megszünteti az 1500 fő alatti falvak önkormányzatait.
– Mi már öten vagyunk, együttes létszámunk 3200 fő. Az öt községet ellátó közös hivatal, a családsegítő, a gyermekjóléti szolgálat és a védőnői hálózat Rozsályon működik, mert nálunk volt hely és szakembergárda – sorolja. – Az elvándorlásról meg annyit: tőlünk is mentek el külföldre dolgozni, de nem családostul, ami azt mutatja, hogy nem akarnak végleg kint maradni. Rozsály egyelőre növekszik. Idén sok kismamánk van, nyár elején beindul a szülési boom, augusztus végéig 6-8 babánk születik. Betelepülőink is vannak régóta. Rövidesen Kárpátaljáról érkezik két család, a közeli Szatmárnémetiből pedig egyre többen jönnek. Eladják odaát a panelt tízmillióért, és vesznek itt házat ötért.
A feldolgozóüzem kívülről jellegzetes szatmári, hosszú tornácos parasztház, belül szupermodern technikával. A tompán csillogó krómmasina egyik végén bemegy a hámozott, kimagozott gyümölcs, a másikon kijön az EU-konform (szűretlen, cukor- és tartósítószer-mentes) lé, hőzáró fóliatasakokba csomagolva. Az üzem 2014-ben készült el, csúcsra járatni még nem tudták, mert a következő években elvitte a termést a jég.
A raktár puritán fémpolcain ötliteres üvegekben lecsó, savanyú uborka, cékla, csalamádé, vörös káposzta. A lekvárokból, befőttekből mutatóba maradt csak néhány üveg, fölélte a szociális étkeztetés. A gyümölcslét is oda szánják, nem eladásra. Rozsályban minden gyümölcs elfogy még frissen. A környékből érkezik az alapanyag, ők nem fizetnek érte, a beszállító nem fizet a préselésért, a lén pedig osztoznak.
A ház melletti szőlőben asszonyok hajladoznak. Valamennyien közmunkások, de nem volt ez mindig így. Járókáné, Krisztina Fóton született, Rozsályba házasodott, négy gyereket nevel párjával. A fiatal, kék szemű nő hosszú ideig napszámba járt.
– Rendesen kerestem, de borzasztó fárasztó volt hajnalban kelni, ide-oda biciklizni a falvak között – mondja. Nyolc hónapja közmunkás. – A korábbi munkákhoz képest ez szanatórium, és többet láthatom a gyerekeket is.
A csapat hangadóját Klári mamának hívja az egész falu. Huncut szemű asszony, mindenről van véleménye, s nem is rejti véka alá.
– Sok függ az embertől. Van, akinek a háza körül derékig ér a gaz, mert a műkörömtől nem tud kapálni. Én bezzeg 62 évesen munka előtt még leszedem az uborkát, és munka után leszedem megint. Pedig olyan hosszú a kertem, el se látni a végéig.
Megtudom, hogy három gyereke van, hét unokája, s csak a végén böki ki, hogy ő a polgármester mamája.
Állunk az üzem tornácán, sík a vidék, messzire ellátni. A távolban erdősáv húzódik, s Zoltán lelkesen magyarázza, hogy ezen a hatalmas területen gyümölcsös lesz, a klímaváltozás miatt korszerű, porlasztásos öntözési rendszerrel. Én pedig elhiszem neki, hogy ha legközelebb erre járok, az új fákról szedhetek meggyet.
Bíró Gedeonné, a Jóléti Alapítvány vezetője egy „sufniban” tanyázik a gazdasági udvar bejáratánál. Az apró helyiségben csak az íróasztal fér el a számítógéppel. Mariann a pályázatírás koronázatlan királynője, s váltig állítja, nem kell ehhez más, csak józan paraszti ész. Nem épít légvárakat, gyakorlatias célokat tűz ki. „Rozsályiasan”, vagyis egyszerűen fogalmaz, tíz pályázatukból kilenc nyer. Legutóbb tanodára pályáztak sikerrel, most 22 gyerek van náluk, szeptembertől negyvenen lesznek. Az alapítvány tanfolyamokat is szervez. Így tanult meg számítógépezni Sztojka Sándor mezőőr is, s ötvenöt évesen új világ nyílt meg előtte. Nagylánya hivatásos katona, Koszovóban szolgál, Skype-on beszélgetnek. Sándor neten rendel permetezőszert, és a Vaterán adta el felújított, régi mosógépét.
Mariann a rozsályi csodatandem másik fele. Szerinte a túlélés receptje egyszerű.
– Ha senki nem segít rajtunk, segítünk mi magunkon. Én csak egyszerű könyvelő vagyok, de Sztolyka Zoltán polgármester igazi XXI. századi ember – bizonygatja. – Mi kitalálunk dolgokat, ő el tudja adni. Hivatalokba járkál, minisztériumokba, megyei közgyűlésbe, konferenciákra, hozza-viszi a híreket, az ötleteket, mi pedig megvalósítjuk.
A gallybálázás ötlete is egy klímavédelmi konferencián fogant. Nagyon dicsérték ott a japán fűzt mint energianövényt, Zoltánnak meg eszébe jutott, hogy a gyümölcsfa fűtőértéke kiváló, és a fákat évente metszeni kell. Vettek hát két bálázógépet, s hamar rákaptak a gazdák. Hozzák a gallyat, kifizetik a bérmunkát, s viszik a bálákat. Egy mázsa tüzelő ötszáz forintból jön ki így.
Rozsályban sem fonják kolbászból a kerítést, de földjeiken mindent megtermelnek, ami az önellátáshoz kell. Kilencven disznót hizlalnak, saját vágóhídjukon dolgozzák fel. A vágóhidat nemrég újították fel az uniós előírásoknak megfelelően. Bérvágást is vállalnak, akad jelentkező bőven. Saját disznóik húsa a közétkeztetést szolgálja. A maradékból kilónként négyszáz forintért vehetnek a helyiek, akár úgy, hogy részletekben törlesztik. Mondja is az udvar legtávolabbi sarkában fekvő ólaknál a vékonydongájú cigány ember: ő bizony nem tart otthon disznót, nem érdemes, mert akinek nincs terménye, többe kerül fölnevelni, mint megvenni.
Errefelé az emberek nem tüzelnek szeméttel, nem fosztogatják az erdőket. Az önkormányzat nagy tételben, kedvezményesen vásárolja a tűzifát, felár nélkül adja tovább, és ingyen házhoz viszik. Konyhájuk 450 adagot főz naponta, a gyerekek ötszöri étkezése évtizedek óta ingyenes, az öregek 233 forintért ebédelnek az idősek napközi otthonában. Tizenhat lovat tartanak. Képeslapra illő látvány, amint ott legelésznek a gazdasági udvar zöldellő gyepén. Többcélú lovak: a mezőgazdaságban segédkeznek, tornaóra gyanánt iskolások lovagolnak rajtuk, ovisokat kocsikáztatnak, szekérbe fogva ők szállítják a tűzifát és decemberben a Mikulást.
A falubéli munkát Sztojka Gábor, a polgármester édesapja irányítja. A nyugdíjas mezőgazdásznak a hajdani földosztó bizottság tagjaként oroszlánrésze volt abban, hogy egyben maradtak a földek. Mint mondja, itt nincs blokkolóóra, senkit nem kell hajkurászni, mindenki tudja a dolgát. Aki hajnalban kezd, háromkor elmehet. Aztán otthon folytatják, ki asztaloskodik, ki esztergál, ki méhészkedik – mert a közmunkásbér kevés.
Rozsály régen is vallásos település volt, ma is az. Mégsem adták egyházi kézre iskolájukat, a három falut ellátó, integrált, klikes iskola meglehetős szabadságot élvez. Nem küzdenek pedagógushiánnyal, még Fehérgyarmatról is jönnek hozzájuk tanítani. A diákokat iskolabusz szállítja. Az iskolában sok a hittanos, a faluban jelen lévő két egyház (görögkatolikus, református) jelentős szerepet tölt be a falu közösségi és kulturális életében.
Zoltánnak a polgármesterség nem munka, hanem misszió. Hiszi és hirdeti, hogy közösség és kultúra nélkül meghal a falu, mert nem csak pénzből él az ember. És tényleg, Rozsályban bármi megtalálható, ami a lelki egészséghez kell: hagyományőrző néptánccsoport, népdal- és egyházi kórus, rangos röplabdacsapat, bányató horgászegyesülettel, tudásház tíz számítógéppel, helyi tévé, telefon, széles sávú internet. Öt éve adták át a gazdasági udvarban a „kemencés házat”, a saját erőből épített közösségi teret, ahol az idősek összeülnek beszélgetni, rongyszőnyeget szőni, mások kenyeret, lángost sütnek, lekvárt főznek, és bográcsolós családi, baráti bulikat rendeznek. A falu színjátszó körét sokfelé hívják a megyében. Általában zenés előadásokat visznek színre. És hogy a magaskultúra se maradjon ki, Szatmárnémetibe járnak színházba. Az iskolások közül ötvenen bérletesek, őket busz viszi-hozza. A felnőttek pedig megfejelik néha a kiruccanást egy éjszakába nyúló vacsorával.
A búcsúzáskor Sztolyka Zoltán ekként összegez:
– Én a határon túlról érkezőknek is mindig elmondom, hogy szeretném, ha bekapcsolódnának a falu életébe, mert Rozsályban nem csak lakni kell. A média előszeretettel emleget minket mintafaluként, pedig nem vagyunk azok. Hogy így tudunk működni, annak az a nyitja, hogy jó élni Rozsályban, és mindent megteszünk, hogy továbbra is így legyen.
