Sosem érdekelte a pénz, viszont ismerői szerint empátiáért kétszer állhatott sorba annak idején, mégis méltatlan támadások özönét zúdították rá, amikor több évtizedes tapasztalatait felhasználva a saját útjára tért Dévény Anna, aki koraszülött, mozgássérült gyerekek ezreit segítette a teljes élethez saját fejlesztésű módszerével. Nem törődve a kézzelfogható eredményekkel, amelyeket a Dévény-módszer hozott, ellenlábasai azzal vádolták meg, hogy csak a szekrényében élére állított takarékbetétkönyvek gyarapítása motiválja, pedig élt-halt a gyerekekért, s még a saját család lehetőségét is azért tudta elengedni, mert úgy érezte, így tud a legtöbbet segíteni.
A szakma azért nem fogadta el, mert gyógytornászként szembement az íróasztalok mellett felállított gyakorlattal, amely szerinte olyan feladatok elé állította a betegeket, amelyeket képtelenek voltak megcsinálni. Nem érte be részeredményekkel, teljes gyógyulást akart. Módszerének első lépésével képessé tette a betegeket arra, hogy a rehabilitációjukhoz szükséges feladatokat el tudják végezni. Ezután kezdődhetett az idegrendszer testen keresztüli direkt stimulációja, amelyet minden tanítványának először a maga testén kellett megtapasztalnia ahhoz, hogy a betegeken hatékonyan tudja alkalmazni.
Az elmúlt évtizedek alatt bebizonyosodott: Dévény Anna módszerével száz koraszülött, születési rendellenességgel, illetve oxigénhiánnyal küzdő gyermekből nyolcvan teljesen meggyógyítható, ha időben értő kezek közé kerül. A gyógytornász titka az volt, hogy mindig a megérzéseire hallgatott. Józan ésszel belátható, empirikus tudását lépésről lépésre szerezte meg. Nem tudta például, mi az oka, de észrevette, hogy a csökkent izomtónussal született csecsemők még egy-másfél éves korukban is fejleszthetők, míg a spasztikusok esetében féléves kor után „elmegy a vonat”. Évekkel később, Gerald Maurice Edelman Nobel-díjas agykutató tanulmányát olvasva szembesült azzal, hogy ez feltehetően összefüggésben van az agy öt hónapos korig aktív tartalék állományának létezésével.