A gyógytornász, aki az érzéseire hallgatva ért el rendkívüli eredményeket

A szakma azért nem fogadta el, mert szembement az íróasztalok mellett felállított gyakorlattal.

Dévény Anna még más világban szocializálódott. A munkájától minden tekintetben elválaszthatatlan mozgásszeretetet legendás polihisztor tanárától, Vágó István édesapjától szerezte, aki a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban angolra és a művészet szeretetére oktatta.

Gimnázium után elvégezte az Állami Gyógytornászképzőt, később pedig a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát is, ahol 1957-ben diplomázott. Ezután a neurológiai klinikán dolgozott gyógytornászként, közben művészi tornát tanított és speciális tréninget tartott a Magyar Állami Operaház balettegyüttese számára.

Nem egy általa csodált balett-táncos karrierjének tragikus kettétörését nézte már végig, amikor egyik nagy kedvence, Volf Katalin prímabalerina is lesérült. A keresztszalag-sérülés nem sok kilátással kecsegtetett. Soha nem látott elszántsággal ment neki a feladatnak, és a lehetetlen sikerült: nyolc hónap után ismét talpra állhatott a táncos, akit közben úgy megszeretett a legendás gyógytornász, hogy lányává fogadta.

Az általa kifejlesztett gyakorlatokat és irányelveket először Vitray Tamás nevezte Dévény-módszernek (hivatalosabban ma már csak DSGM-ként, azaz Dévény-féle speciális manuális technika-gimnasztika módszerként emlegetik) az 1980-as, Siker című műsorában, amelyben Dévény Anna nyerte el a legtöbb közönségszavazattal járó díjat. Ez indította el a lavinát. Özönleni kezdtek a betegek és ezzel egy időben a szakmai támadások is.

A koraszülöttek mozgásrehabilitációjának forradalmasítója nem csak a balettért rajongott. Nem ismerte, de értőn figyelte Fischer Annie-t is. Amikor a zongoraművésznő elvesztette a férjét, az együttérzés arra indította, hogy kis ajándékkal nyújtson neki vigaszt. Miniatűr kódexet készített a róla szóló zenekritikákból, s mivel sikerült nagy örömet szereznie ezzel a művésznőnek, a kapcsolatból barátság és egy egész kódexsorozat született, amelyet Dévény Anna a rá jellemző aprólékossággal, míves kalligráfiával és pontos levéltári munkával állított össze a művészi életmű fellelhető darabjaiból.

Különleges személyiség volt, aki nagyon tudott szeretni. Egyetlen dologgal lehetett kihozni a sodrából: ha azt látta, hogy valaki nem megfelelően végzi a munkáját. Végtelenül elszomorította, hogy egyes tanítványai önálló praxist teremtettek a Dévény-módszerből, és borsos áron gyógyítanak. Nem a megélhetést sajnálta tőlük, de úgy gondolta, mások nyomorúságán nyerészkedni bűn. Nem volt nagy lobbista. Talán ezért is lehetséges, hogy csak hosszú, kitartó küzdelmek után, néhány éve ismerte fel az állam, hogy korai gyógyító tevékenységével sok milliárd forintot spórol meg a költségvetésnek azzal, hogy olyan gyerekek ezreit gyógyítja meg, akik enélkül egy életen át különböző juttatásokhoz lettek volna kötve. Alapítványa sok viharos időszakon esett át, de vallotta, amikor kezdtek összecsapni feje felett a hullámok, odafentről mindig leeresztettek egy kötelet. Ennek a kötélnek a felső végénél pedig – mindvégig hitte – ott állt korán elvesztett édesanyja, aki örökké erőt adott neki a küzdelemhez. Nyolcvanegy év után végül elhagyta a hajót. Hétfő óta már ő is odafönt ül, de biztos, ami biztos, rajta tartja a kezét a kötélen, hogy ha kell, le tudja hajítani. Életműve, a Dévény-módszer azonban most már nem süllyedhet el. Gyerekek ezrei nőnek majd fel abban a tudatban: neki köszönhetik, hogy mozogni tudnak.