A sztyeppei Dubajban kesztyűben eszik a lóburgert

Pillantson be az országba, ahol minden nagyon jó lehetne, valamiért mégis pocsék. Pedig pénz van rogyásig.

Ha valaki Asztanába megy, gyorsan porolja le a kötelező oroszórákon megszerzett tudását, mert angolul alig beszél valaki. Nagyon fejletlen a turista-infrastruktúra, az angol nyelvű étlapért meg kell harcolni még a központi éttermekben is, cserébe viszont mindenki türelmes az idegennel.

Tömegközlekedéssel hetvenöt forintért jutunk ki a világkiállításra, és a jegyet a minden buszon jelen lévő kalauztól is meg lehet venni. Hétvége van, ezért a belépő az expóra nem olcsó: hat és fél ezer forintba kerül a jegy, mégis sorba állnak érte. Szigorú biztonsági ellenőrzés van, miként a repülőtereken, és itt fordult elő az, amit eddig sehol nem tapasztaltam: a fényképes akkreditációmat az arcom mellé téve egy szúrós szemű egyenruhás hosszan vizsgálgatott, tényleg én vagyok-e a fényképen.

A rendezvényre felhúzott pavilonépületek gyönyörűek, igaz, az ország a hírek szerint több mint egymilliárd eurót szánt a rendezésre. Cserébe ötmillió látogatót várnak, de ez nehezen fog sikerülni, mert az első két hétben csak háromszázezren váltottak jegyet. Most mindenesetre nagyon sokan vannak, ezért egyes nemzeti pavilonok előtt bődületes sorok kígyóznak. Még Monaco vagy a Vatikán pavilonja előtt is; utóbbiba én is végigálltam a sort, így megnézhettem egy planetáriumi előadást a bolygók mozgásáról. Bátor megoldás volt a katolikus egyháztól a tudományos igényességű csillagászati bemutató.

A magyar pavilon előtt sajnos nincs sor, könnyen be lehet jutni. Egy kedves hosztesz kazah, orosz és angol nyelvű szórólapot nyom a kezembe, amelyben elmagyarázzák a pavilon közepén lévő „élet fája” koncepcióját; a fa ugyanis az az élőlény, amely tökéletesen felhasználja és tárolni is tudja a napból érkező energiát. A szórólapon van még gulyás, a Lánchíd és a Tokaj-hegyaljai borvidék, valamint meghívják a látogatót Budapestre. Kedvcsinálónak kivittek Kazahsztánba egy Bubi-állomást, s egy villódzó maketten megmutatják a geotermikus energia felhasználását is. A látogatók értékelik a hatalmas fotelokat; ottjártamkor többen szunyókáltak bennük. Nem nagy durranás tehát a magyar jelenlét, de szerencsére nem is nagyon kínos; mindenesetre 1,2 milliárdos költsége jelentősen túlárazottnak tűnik. Kilépéskor ér a következő meglepetés: pont a magyar pavilon előtt árulnak kürtőskalácsot egy cseh cég szervezésében.

Az angol pavilon látványban nagyon erős: jurtát építettek hajlított neoncsövekből, amelyek érintésre aktiválódnak. Körülötte panorámafalra kivetítették a természetet, és ha megérintik a neonokat, változik az időjárás a monitorokon. Jó poén, de nincs túl sok köze a jövő energiájához; igaz, kifelé menet megmutatják a grafénes izzókat, az utóbbi évek jelentős angol felfedezését.

Érdekes végignézni, melyik ország milyen koncepciót választott. Az öböl menti királyságok azt akarták megmutatni, mennyire gazdagok: minden csillog-villog, de alig van tartalom. A fehéroroszok boltot nyitottak, ahol nejlonharisnyát árulnak és a hokiválogatott mezét. A szerbek úgy döntöttek, hogy kisütik a betérő vendég retináját: a bejáratnál vakító neonfolyosón kell bemenni, hogy aztán bent alig lássunk valamit a derengésben. Természetesen megnéztem volna a házigazdák pavilonját is, amely az egész expóterület közepén egy hatalmas, többemeletnyi gömb. Értelemszerűen ott állt a leghosszabb sor, és miután megtudtam, hogy több mint egy órát kellene várakoznom a tűző napon, a haminc-egynéhány fokos kánikulában, letettem az ötletről.

Próbáltam megnézni a szédületes tempóban épülő várost, amely tavaly kis híján újra nevet váltott: késő ősszel ugyanis a parlament mindkét háza egyhangúlag megszavazta, hogy a várost az országot 1989 óta vezető elnökről, Nurszultan Nazarbajevről nevezzék el. A most 77 éves elnök (akit legutóbb a szavazatok 97,5 százalékával választottak újra) példátlan szerénységről téve tanúbizonyságot végül úgy döntött, hogy nincs szükség a névváltásra.

Cserébe van viszont róla elnevezett egyetem, és állítólag több monumentális fővárosi épületet is saját maga tervezett, így például az operaházat is. Az elnöki palota pedig csak nyolcszor akkora, mint az amerikai Fehér Ház, és aki felmegy a nyírfák közé fogott aranytojást ábrázoló, 105 méter magas Bajterek toronyba, és tenyerét beleteszi az aranyba öntött elnöki tenyérlenyomatba, az kívánhat is magának valamit.

Az tény, hogy a város olyan sebességgel fejlődik, amire csak az olajmonarchiákban van példa. Becslések szerint eddig harmincmilliárd dollárt költöttek a nagyszabású tervre. A kérdés az, hogy jól használják-e el az olajból és más exporttermékből befolyó pénzt, mert a tizenhétmilliós lakosságú országban máshol is szükség lenne fejlesztésekre. Amikor 2002-ben egy kazah lap újságírói rájöttek, hogy az állami olajbevételek egy része titkos svájci bankszámlára folyik, amelyhez csak Nazarbajevnek van hozzáférése, valaki egy fej nélküli kutyát küldött a szerkesztőségbe. A tényfeltárás ezután bravúros gyorsasággal félbeszakadt.

Akárhogy is, a turistát lenyűgözik a látnivalók. Itt van például a világ legmagasabb, százötven méteres sátra, a Han Satir, amely tulajdonképpen egy pláza a legfelső emeletén vidámparkkal és wellnessfürdővel.

A „béke és egyetértés” palotája egy piramis. Az egyik legnevesebb londoni építésziroda, a Foster and Partners tervezte, de nem hinném, hogy annyira büszkék lennének rá. A bitang nagy épület azt a célt szolgálja, hogy a legfelső szintjén időnként összegyűljenek tanácskozásra a világ vallási vezetői, a föld valamennyi összeesküvéselmélet-hívőjének nagy örömére. Na ugye, mondhatják ilyenkor, miközben a vallási vezetők gyorsan emelkednek a magasba a gúla alakú épület élein srégen közlekedő liftekkel.

Kazahsztán nem abszolválható lóhúsfogyasztás nélkül, én hamburger formájában képzeltem el a gasztronómiai élményt. Itt komolyan veszik a kézművességet: nejlonkesztyűt adtak az elfogyasztásához. A kazah ételeket amúgy is puszta kézzel illendő enni, így találkozott a praktikum a higiéniával.

Három nap tökéletesen elég volt a főváros bejárására. A kormányzati negyed steril és high-tech, hétvégén alig van benne ember; aki életre vágyik, át kell mennie a folyón a régi városrészbe. Ott van igazi piac, hatalmas fémtartályból mért kvasszal és alkudozó vásárlókkal, és persze jóval kedvezőbb áron mérik a vodkát, mint a burzsuj rész plázáiban. Ha pedig valakit a világkiállítás érdekel nagyon, szeptember tizedikéig tudja megnézni.