Bűz, cigarettafüst és elképesztő zsúfoltság a luklakásokban

Több ezer hongkongi sínylődik pár négyzetméteres „ketrecekben”.

A világ számos polgárához hasonlóan próbálnak ők is kényelmes lakáshoz – akár kicsihez is – jutni. Páran saját házról álmodoznak, de a többség a realitások talaján maradva a szociális lakásellátó rendszer hosszú sorában áhítozik valamire. Akármire. De addig is, sztoikusan, embertelen körülmények között várakozik.

A szegényebb kínai réteg életkörülményeit a magánélet és a komfort teljes hiánya jellemzi. Ők szó szerint lukakra felosztott lakásokban élnek. A szerencsések legalább vécét kapnak a bérleményhez, sokan még azt sem.

Ezt a jelenséget, vagyis a luknyi lakásokat (más néven ketreclakásokat) örökítette meg Benny Lam fotográfus a Society for Community Organization (Soco), vagyis a Társadalom a Közösségért Egyesület megbízásából.

Megrázó fényképeivel először a brit The Guardian online kiadásában találkoztunk. Ezután kerestük meg Lamet, aki örömest átadta nekünk felvételeit és a könyvet is, amelyben arról olvashatunk, hogyan élnek a hongkongi „ketreclakók”.

A felvételek egy része még 2014-ben készült, és a Kína különleges igazgatású területén uralkodó lakhatási állapotok világméretű felháborodást váltottak ki. A Soco igazgatója, Ho Hej-va behatóan tanulmányozta a ketreclakásokat, és így ír róluk könyvében: „Amikor először látogattam el egy ilyen helyre, azt láttam, hogy körülbelül 305 négyzetméteren kétszáz ember élt. Elviselhetetlen bűz uralkodott, cigarettafüst és izzadságszag keveréke. A lakók többsége munkásosztálybeli bevándorló Kínából, tehát még azt sem lehet rájuk mondani, hogy munkanélküliek. Keményen, akár napi több mint tíz órát dolgozó emberek. A látványon kívül sokkal jobban megrázott az optimizmusuk. Hittek benne, hogy kemény munkával előbbre juthatnak a ranglétrán, annak ellenére, hogy mások példáján láthatják, az esetek többségében ez sosem következik be.”

A lakhatás problémája ugyan több ízben terítékre került már a hongkongi vezetésnél, a megoldás várat magára. Minimális változtatások és építkezések folynak az amúgy látszólag kozmopolita és fejlett városban, de korántsem olyan mértékben, hogy kisegíthetnék a több ezer ketreclakót.

A szegényeknek – legyenek idősek, egyedülálló anyák gyerekkel vagy krónikus betegségben szenvedő munkanélküliek, esetleg keményen dolgozó munkások – ez a világ az otthonuk. A vécé, a konyha, a fürdő és a hálószoba csupán pár négyzetméter. Összesen. És mindez egy térben.

A képeken látható, hogy a vécékagyló felett lóg a zuhanyrózsa, közvetlenül mellette pedig rezsó várja, hogy megfőjön rajta az esti tészta. „Sajnos mindent tudunk a másikról. Azt is, mikor és milyen dolgát végzi éppen – mesélte a fotográfus Lamnek az egyik lakó. – A jó alvás, a nyújtózás, a higiénia és a magánélet itt luxus.”

A Soco adatai szerint negyvenezer gyereknek kell így felnőnie. Íróasztal helyett sokszor ágyi etetőasztalt használnak például, játszani pedig csak az utcán vagy a háztetőn tudnak. Otthonuk mindössze egy ágyból és egy vécéből áll, előbbit ráadásul rendszerint édesanyjukkal is megosztják.

Az osztozkodás dacára sokan mégis örülnek, hogy a ketrecotthonok nem egy még rosszabb változatában, a négy négyzetméteres „koporsó-hálófülkében” kell élniük. Ez csak egyetlen ágyat jelent fából készült fallal körbebarikádozva. A lakók fel sem tudnak állni a szobában, kinyújtózkodni is csak éppen. Ők különböző nemű és életkorú kínaiak. Csak abban egyeznek, hogy mély szegénységben kénytelenek élni.

Pedig a Soco által megszerzett statisztika szerint ez a tarthatatlan élethelyzet orvosolható lenne. A 2014-es hongkongi évkönyv azt mutatja, hogy a város 1100 négyzet-kilométernyi területéből csupán 77-en (azaz az összterület hét százalékán) vannak lakások. A beépítés tehát éppenséggel kínálna megoldást.

Addig azonban, amíg ilyen kevés otthon van, az árak is magasak. A bérleti díjak az elmúlt tíz évben 88 százalékkal növekedtek. Ez alatt az idő alatt a családi átlagjövedelem viszont csak 52 százalékkal lett több, így érthető, hogy sokaknak még egy kis lakás bérlése is álom.