A szegényeknek – legyenek idősek, egyedülálló anyák gyerekkel vagy krónikus betegségben szenvedő munkanélküliek, esetleg keményen dolgozó munkások – ez a világ az otthonuk. A vécé, a konyha, a fürdő és a hálószoba csupán pár négyzetméter. Összesen. És mindez egy térben.
A képeken látható, hogy a vécékagyló felett lóg a zuhanyrózsa, közvetlenül mellette pedig rezsó várja, hogy megfőjön rajta az esti tészta. „Sajnos mindent tudunk a másikról. Azt is, mikor és milyen dolgát végzi éppen – mesélte a fotográfus Lamnek az egyik lakó. – A jó alvás, a nyújtózás, a higiénia és a magánélet itt luxus.”
A Soco adatai szerint negyvenezer gyereknek kell így felnőnie. Íróasztal helyett sokszor ágyi etetőasztalt használnak például, játszani pedig csak az utcán vagy a háztetőn tudnak. Otthonuk mindössze egy ágyból és egy vécéből áll, előbbit ráadásul rendszerint édesanyjukkal is megosztják.
Az osztozkodás dacára sokan mégis örülnek, hogy a ketrecotthonok nem egy még rosszabb változatában, a négy négyzetméteres „koporsó-hálófülkében” kell élniük. Ez csak egyetlen ágyat jelent fából készült fallal körbebarikádozva. A lakók fel sem tudnak állni a szobában, kinyújtózkodni is csak éppen. Ők különböző nemű és életkorú kínaiak. Csak abban egyeznek, hogy mély szegénységben kénytelenek élni.
Pedig a Soco által megszerzett statisztika szerint ez a tarthatatlan élethelyzet orvosolható lenne. A 2014-es hongkongi évkönyv azt mutatja, hogy a város 1100 négyzet-kilométernyi területéből csupán 77-en (azaz az összterület hét százalékán) vannak lakások. A beépítés tehát éppenséggel kínálna megoldást.
Addig azonban, amíg ilyen kevés otthon van, az árak is magasak. A bérleti díjak az elmúlt tíz évben 88 százalékkal növekedtek. Ez alatt az idő alatt a családi átlagjövedelem viszont csak 52 százalékkal lett több, így érthető, hogy sokaknak még egy kis lakás bérlése is álom.
