Szentpétervár, a démonok fővárosa

Pityer egyszerre zene, költészet, arisztokratikus finomság és bohém könnyedség.

Egy orosz nem méricskél, nem viszonyít. Ő ITT van, s ha odébb megy ezer kilométerrel, még akkor is ITT lesz. Otthon. Van hely a végtelen mezőknek, a beláthatatlan erdőknek, s nem csupán Szibériában, de akár a két „főváros” között is. Legfeljebb a hatalmas sebességgel fejlődő Moszkva kezd kissé európai módon beszűkülni. De erre is van megoldás, mégpedig a terjeszkedés, a Nagy-Moszkva-koncepció. S például ezzel a gondolkodással magyarázható valahol az is, hogy az orosz ember nem igazán érzi, milyen gazdagság van a kezében. Így aztán meglehetősen pazarlóan is bánik ezekkel a nem mindennapi adottságokkal. S ha már itt tartunk, ezek a terek, az ebből fakadó lehetőségek és gondolkodás törte derékba Napóleon és Hitler gyilkos ambícióit is, s ezért nem igazán hatnak a mai szankciók sem. S mindezt látva pedig talán elfogadhatóbb az is, hogy ezeket a tereket – az orosz hagyományokat is figyelembe véve – igazán csak kemény kézzel lehet összefogni.

De így az is érthetőbbé válik, miért mosódik el az orosz tudatban az idő. Tatyjana Tolsztaja, a mai orosz próza egyik legeredetibb képviselője mindezt úgy írja le, hogy Oroszország felett állandósult mitológiai idő uralkodik: minden esemény egyidejűleg megy végbe, ezért az egymásutániságuk tetszés szerint állapítható meg. És amennyiben nincs hová menni és nincs miért, az időnek pedig nincs tartama és irányultsága, akkor az Oroszországgal szembeni kifogások – meghódított és leigázott népek, stagnál a gazdaság – orosz szempontból alaptalanok, mert viszonylagosak. Az Oroszországot igazán jól ismerő, ám vele megbékélni valójában soha nem tudó írónő szerint az orosz világmindenségben nincsen logika, az ajtók nem kulccsal, hanem varázsigére nyílnak, a lépcsők csak rajzolva vannak, a labirintusok sémáját figyelmeztetés nélkül megváltoztatják. Plasztikus kép, amelyhez azért mindenképpen hozzá kell tenni, hogy kevés érdekesebb, paradoxabb, ellentmondásosabb és szerethetőbb dolog van, mint az orosz ember.

Csípős kora reggel van, amikor a vonat zökkenéssel megáll a pétervári pályaudvaron, amely építészeti értelemben tükörképe a moszkvainak, ahonnan indultunk. S a helyzet hasonlatos abban is, hogy akárcsak a fővárosban, itt is csak szigorú biztonsági ellenőrzések közepette mozoghatunk. Az épületből amúgy sem nagyon akaródzik kimenni ebben az esős, kimondottan őszies időben. De nem keseredünk el, mert tudjuk, hogy Péterváron tényleg pillanatok alatt változik az időjárás. Nem véletlenül mondják, hogy „ma láttam egy lányt a buszon rövidnadrágban és szandálban, míg egy másikat bundában és csizmában, s mindkettő az időjárásnak megfelelően volt öltözve”. Így aztán várunk, s egy tányér zabpehelykása, egy pirog és egy tea mellett az eget nézve már-már igazat adunk azoknak a népi hiedelmeknek, hogy e város a legkülönfélébb démonok kedvelt élettere, s misztikumra való hajlam nélkül nem is nagyon lehet befogadni.

Aztán erőt véve magunkon elindulunk a Nyevszkijen az admiralitás tűhegyes tornya irányába, hiszen helyi ismerőseink azt mondták, a szállás egész közel van. Az egyórányi gyaloglás alatt a barokk és rokokó épületeket nézve van idő elmélázni azon, hogy Szentpétervár tényleg mennyire európai. S persze ugyanakkor orosz. Mindenesetre teljesen más, mint Moszkva. Ahogy az ős-pityeri Jozsif Brodszkij fogalmazott, a külseje abszolút európai. Gyakran úgy tetszik, mintha olyan sikerfilm forogna, amelyet mindenütt levetítettek a világon, és lám, Oroszországban is bemutatták. A levegő tele van európai jelzésekkel. A Nobel-díjas költő persze nem hagyhatja ki azt sem, hogy Leningrád vagy Pétervár történetileg mindig szemben állt Moszkvával, annak tisztán orosz, patriarchális szellemiségével, s általában a kultúra, legalábbis a fizikai kultúra Leningrádban jóval magasabb színvonalon valósult meg, mint Moszkvában.

Szentpétervár megértéséhez mindenképpen vissza kell térni a kiindulóponthoz, a gyökerekhez, el kell zarándokolni a Péter–Pál-erődbe. S minél többször tesszük ezt, annál mélyebben értjük e furcsa várost. Az orosz katonai dicsőséget hirdető Péter-Pál-székesegyházban, a Romanovok panteonjában tudatosul, hogy Péter és utódai tették birodalommá Oroszországot. Méghozzá vérrel és verítékkel. És micsoda ellenszélben! Pétervárban ugyanis nem kevesek szerint Oroszország évszázadokon át önmagát tagadta meg. Ahogy Alekszandr Herzen rámutatott, Péter rájött, hogy Oroszország számára az egyedüli menekvés, ha megszűnik orosznak lenni. Az orosz szocializmus atyja szerint a cár legkedvesebb gyermeke Pétervár, amely az ország érdekében megtagadta, az európaizálódás és a civilizáció nevében pedig leigázta az országot. De ezt a belső orosz vívódást, Európa és Ázsia küzdelmét érzékelteti Nyikolaj Gogol is, akit kimondottan taszított Szentpétervár hűvössége, dölyfössége, s keserűen állapította meg, hogy „Oroszországnak Moszkvára van szüksége. Pétervárnak pedig Oroszországra.” De korábban Nyikolaj Karamzin is úgy értékelt, hogy „világpolgárok lettünk, csak közben – Péter hibájából – megszűntünk Oroszország polgárainak lenni”. Számukra még frissek voltak az emlékek, Szentpétervár azonban idővel megkapta különleges történelmi küldetésének elismerését. Annak ellenére, hogy magával a létével szembemegy az orosztudattal. Az ugyanis erőteljesen kontinentális, ha úgy tetszik, klausztrofóbiás. Jellemző, hogy az általában véve is ellenséges őserőnek számító tenger hiába veszi körül Oroszországot mint nagyhatalmat majdnem minden oldalról, az orosz folklórban abszolút lényegtelen szerepet játszik. Nem tekintik a tér, a végtelenség, az örökkévalóság változatának, nem fogják fel úgy, mint a transzcendenshez való közeledést.

Pityert persze nemcsak érteni, de érezni is kell. Ehhez sétálni a Nyevszkijen, csípős szélben is megnézni a fehér éjszakákon felnyíló hidakat, a Malaja Morszkaján andalogva pedig visszarepülni a békeidőkbe, s Anna Pavlova, Pjotr Csajkovszkij vagy Szergej Jeszenyin emléktáblájára pillantva elképzelni, ahogy itt minden sarkon hatalmas alkotások születtek. Közben meg-megállni, s hallgatni az utcai zenészek játékát. Az egyik Akváriumot, a másik Queent, a harmadik dubstepet játszik hegedűvel. Ha szerencsénk van, beeshetünk egy házi koncertre, a bátrabbak pedig vállalkozhatnak az egyre divatosabb háztetőtúrákra. Fogadjuk szívünkbe Pityer egyik kedves jelképét, a kapualjakból előfutó macskákat, ha pedig elfáradtunk, keressük meg az Italjanszkaja utcában a Kóbor Kutya nevű irodalmi pincét, ahol a múlt század elején este tíz és hajnali öt között összegyűlt a pétervári művészvilág. Vegyünk egy Napóleon tortát, mellé egy jó teát, s adjuk át magunkat Leonyid Utyeszov hangszórókból szóló dalainak. Lazuljunk el, ne törődjünk sem az utcán ismét szemerkélő esővel, sem a bejárat mellett, Osztap Bender szobránál fényképezkedő turistákkal. Hagyjuk, hogy kinyíljon a lelkünk, s érezzük Pityert, amely egyszerre zene, költészet, arisztokratikus finomság és bohém könnyedség. Nézzük a város szebbik arcát, amely csendesen a háttérbe tolja a vissza-visszaköszönő hideg felsőbbrendűséget, az aurórát, és még a szürke Leningrádról is azt juttatja eszünkbe, hogy fiatalok és szerelmesek voltunk.