Venezuela: ahol a víz kétezer-négyszázszor többe kerül a benzinnél

Véres kórházpadló, óriási csecsemőhalandóság, gyógyszerhiány, bűnözés: sokkoló riport a világ legveszélyesebb városából.

A szeretetszolgálat hatalmas bőröndnyi medicinát vásárolt, és több ismeretlen is hozott nekem csomagot, hogy elvigyem az ott élő magyar rokonának-ismerősének. Annyi gyógyszer gyűlt össze, hogy három órába tellett az egészet átcsomagolnom: egyrészt helyspórolás céljából kiszedtem mindet a dobozából, és szorosan egymás mellé raktam, másrészt névre szóló zacskókat készítettem címmel, illetve ha tudtam, telefonszámmal felcímkézve. Arra gondoltam, ha a venezuelai vámos el akarja venni, azt mondom neki: hívja fel az illetőt, és mondja el neki, azért fog meghalni, mert nem engedi be az országba a gyógyszerét.

Hogy olcsó legyen a repülőjegy, kifelé egészen bonyolult útvonalon repültem: brüsszeli, torontói és panamavárosi átszállással. A hűtést igénylő, méregdrága rákgyógyszert kézipoggyászban vittem, az összes többi a bőröndben utazott; nem voltam boldog, amikor Panamába érkezve kiderült, hogy a poggyászom elkeveredett valahol a nagyvilágban. Nem volt mit tenni, indultam tovább Caracasba, és a kanadai légitársaság emberével megígértettem, hogy haladéktalanul utánam küldi a csomagot.

A venezuelai hatóságok dollártarhálása már a panamai repülőtéren elkezdődik: kifizettem ugyan a repülőjegyet, mégis külön elkértek tizennyolc dollárt a reptéri illetékre; ez a világ nagy részén eleve benne van a jegy árában. A Simón Bolívar légikikötőbe érkezve kinyittatták a kézipoggyászomat, megtalálva benne a rákgyógyszereket. Beteg vagyok, az enyém, mondom a vámosnak, aki arról kezdett érdeklődni, mennyibe került ez Magyarországon, mert vámot kellene fizetnem utána. Nálunk az állam ingyen adja, mondtam neki, és lecsuktam a bőröndöt.

A venezuelai magyarok már vártak a caracasi „magyar házban”. Egyébként négy-öt ezer honfitársunk él a latin-amerikai országban, de sokan gondolkodnak a hazatérésen. Főleg a fiatalok, akiknek egy része ugyan már nem beszél magyarul, de örömmel átköltözne a biztonságos Magyarországra. A tiszteletbeli konzulátuson immár száznegyvenen iratkoztak fel arra a listára, amelyik a Magyarországra áttelepülni szándékozókat tartja nyilván. Enrique Beckhoff és csapata megpróbál mindenkinek segíteni: elég bonyolult procedúra előkeresni a régi iratokat, amelyek a magyar állampolgárság és útlevél megszerzéséhez szükségesek. Ráadásul minden hivatalos okmányt úgynevezett apostille-lal, vagyis a nemzetközi jognak megfelelően kell hitelesíteni, és ez legalább fél évbe kerül a nem túl sietős helyi hatóságoknál. Jól képzett emberek jönnének: beszéltem olyan állatorvossal, aki annak is örülne, ha ápolói állást kapna Budapesten, de informatikusok, kutatók, mérnökök is új életet kezdenének nálunk. Magyarországnak egyébként legközelebb Quitóban, Ecuador fővárosában van nagykövetsége, így ott gyűjtik össze a kéréseket.

Ahogy a helyi magyarokkal beszélgetek, egyre hajmeresztőbb sztorik kerülnek elő. Nincs olyan család, amelynek ne lenne rémtörténete arról, hogyan szúrták le, lőtték meg, rabolták ki valamelyik közeli hozzátartozójukat. A legriasztóbb viszont a teljesen elszabadult infláció; miközben az amerikai dollár hivatalosan tíz bolívart ér, a feketepiacon nyolcezret adtak érte (három nap múlva pedig már nyolcezer-ötszázat).

Egyik ismerősöm tízbolívarosokban kapta meg az egy dollárért, vagyis kétszáznyolcvan forintért járó pénzt, és a kötegeket megmérve a bankjegyek 895 grammot, vagyis majdnem egy kilót nyomtak! Miközben 1,8 liter tej közel egy dollárba kerül, az átlagnyugdíj 11 amerikai dollárnak megfelelő bolívar, és a minimálbér sem haladja meg a huszonöt dollárt.

Egyvalami viszont nagyon olcsó: a benzin. Amikor megkérdeztem a magyarokat, mennyibe kerül, hosszan tanakodni kezdtek, mert annyira keveset kérnek érte, hogy senki sem emlékszik az árára. Később megnéztem egy tankolást: az olcsóbbik üzemanyag három fillérbe, a drágább pedig tizennyolcba került! Eközben egy félliteres palackozott vízért az utcai árusok 1200 bolívart, vagyis harminchat forintot kértek, így egy kis számolással hamar kiderül, hogy a víz kétezer-négyszázszor többe kerül a benzinnél.

Még egy dolog, ami nagyon jellemző: a magyarok közül senki sem akar névvel nyilatkozni. Félnek, nem akarnak képbe kerülni; ha Nicolás Maduro baloldali elnök kormánya kipécéz valakit, annak itt nem szokott jó vége lenni. Akkor nyugodnak meg, amikor megígérem nekik, egyetlen nevet sem fogok nyilvánosságra hozni.

Vasárnap Caracas belvárosában ébredek. Fiatalok megafonnal biztatják a lakosságot, hogy induljanak el véleményt nyilvánítani. „Barátaim, indulás, itt vagyunk a sarkon! Most vagy soha!” – kiabálják. A nem hivatalos népszavazást az ellenzéki többségű parlament hirdette meg néhány napja, és a kormány ellenzi, ezért sok szavazókörzetet az utcán kellett kialakítani. A közelben is van egy, megnézem. Hatalmas a sor, de az öregeket és időseket előreengedik.

A 17 millió választásra jogosult polgárnak – akik ujjlenyomatukkal regisztrálnak az alternatív népszavazáson – három kérdésre kell válaszolnia igennel vagy nemmel: Elutasítja-e az alkotmányozó nemzetgyűlés felállítását a nép előzetes jóváhagyása nélkül? Felszólítja-e az összes köztisztviselőt és a fegyveres erők tagjait, hogy megvédjék az 1999-es alkotmányt, és engedelmeskedjenek az országgyűlés döntésének? Elfogadja-e a közhatalom megújítását szabad és átlátható választások útján? Nicolás Maduro elnök kezdeményezésére ugyanis két hét múlva újra urnákhoz kell járulniuk a hivatalos népszavazáson, hogy megválasszák az úgynevezett alkotmányozó nemzetgyűlést. Az alkotmányreformra hivatott testület harmada az elnök által válogatott szervezetek küldötteiből állna, ezért az ellenzék bojkottálja az egész procedúrát.

Venezuelai ismerősöm elvisz magával egy olyan helyre, ahol ő is szavazóbiztos; az ország legnagyobb oktatási intézményének udvarán ugyanis nem kevesebb, mint ötvenkét szavazókört állítottak fel, és az adminisztrációs teendőket az egyetem oktatói látják el. A Venezuelai Központi Egyetem főtitkárát is bemutatja, akit arról kérdezek, jó ötlet volt-e az autonóm intézményt belevonni a politikába. Amalio Belmonte azt mondja, az egyetem mindig összefonódott a civil mozgalmakkal, a szabad véleménynyilvánítással és a demokráciával. Ha nincs demokrácia, nehéz szabad és autonóm egyetemet csinálni.

Mindenesetre hatalmas tömeg jön véleményt nyilvánítani, nagyon jó a hangulat, az emberek énekelnek, sokan táncra is perdülnek, hazafias és a demokráciát éltető dalokat énekelve. Mivel ez a legnagyobb az országban felállított 5300 szavazókörzet közül, az ellenzéki politikusok is ide jöttek szavazni. Találkoztam Caracas volt polgármesterével, Claudio Fermivel, az ellenzéki Come Venezuela!, vagyis Jöjj, Venezuela! párt vezetője, María Corina Machado pedig arról beszélt nekem, hogy történelmi nap ez a latin-amerikai országban. Eljött az egyik leghíresebb történészük is, akitől azt kérdeztem, van-e esélye a Maduro-kormány gyors bukásának. Inés Quintero szerint a lakosságban meg kell erősíteni a polgári mentalitást, az országban a demokratikus értékeket és a köztársaságot. Ha ez a három dolog megvan, a nép legyőzhetetlen. Az alternatív népszavazás ellenőrzésére külföldi megfigyelők is érkeztek, köztük latin-amerikai országok korábbi, jobboldali kötődésű elnökei. Andrés Pastrana volt kolumbiai elnököt nagy taps fogadta, s eljött a korábbi mexikói, Costa Rica-i és ecuadori elnök is. A szakértők azt mondják, az ismert politikusoknak köszönhető, hogy a kormány nem lőtt bele a tömegbe.

Nem sikerült Maduro azon terve sem, hogy az embereket elriassza az alternatív szavazáson való részvételtől: a nap végére 7,7 millió ember voksolt. 98 százalékuk igennel, és ez több, mint amennyivel Maduro megnyerte a legutóbbi elnökválasztást. A nap azért nem múlt el súlyos konfliktus nélkül. A főváros egyik munkásnegyedében, Catiában a kormányt támogató motoros bandák tagjai belelőttek a sorban álló tömegbe. A Colectivosnak nevezett szabadcsapatok nem tudták elviselni, hogy már a munkások is az ellenzékkel vannak; a támadás következtében egy nő meghalt, többen súlyosan megsérültek. A tömeg a közeli katolikus templomba menekült, ahol több órán keresztül tartották bezárva őket. A rendőrség tétlenül nézte az eseményeket.

Másnap kiderült, hogy Maduro elnök nem okozott meglepetést: nem ismeri el az eredményeket, és nem mond le. Korábbi külügyminisztere rátesz egy lapáttal, amikor a Twitterre azt írja ki: a venezuelaiak akár éhen is halhatnak, de a kormány nem mond le. Megteheti, a hadsereg egyelőre velük van, és errefelé nélküle nem lehet kormányt dönteni.

Caracas nem az a hely, ahol az ember gondtalanul sétálgathat az utcán. A telefon, amellyel fényképeztem és videókat készítettem, egy itteni egyetemi tanár egyéves fizetésébe kerülne. Kizárólag nappal lehet kimerészkedni; az egyik nap úgy alakult, hogy a hétórai sötétedés után indultunk haza kocsival, és megdöbbenve láttam, hogy nyolc óra után az ötmilliós nagyváros utcái úgy néznek ki, mintha ciánoztak volna. Gyalogost egyáltalán nem és autót is ritkán látni. Aki pedig közlekedni kényszerül, nem áll meg a piros lámpánál, mert könnyen előfordulhat, hogy pisztolyos bandita áll mellé, és kiparancsolja az autóból.

Bár a benzin tulajdonképpen ingyen van, az autók kezdenek kikopni az utcákról. Megfizethetetlen ugyanis a pótalkatrész, az akkumulátor és az új gumi. Három éve jártam itt legutóbb, és a gépjárműállomány elkezdett „kubásodni”; Havannában láttam ilyen régi amerikai autókat.

Ismerőseim elvisznek egy közkórházba is. Kilencemeletes épület, amelyben évekig akadozott a vízellátás. Most éppen jó, mert valamit javítottak rajta. A liftek viszont nem működnek hónapok óta, így a súlyos betegeket a hozzátartozók háton cipelik fel az emeletekre. A lépcsőn vérfoltok, a mosdók olyan állapotban voltak, hogy pár lépés után kénytelen vagyok kifordulni. Egész osztályokat zártak be, mert vagy nincs orvos, vagy félbe kellett szakítani felújításukat, mert közben elfogyott a pénz. Míg korábban harminc rezidenst is alkalmaztak, idén hárman jelentkeztek szakorvosi gyakorlatra.

A sürgősségi osztályra éppen epilepsziás beteget hoztak. Rohama volt, és hogy ne harapja el a nyelvét, kis füzetet szorítottak a fogai közé. A legelkeserítőbb állapotokat viszont a gyermekosztályon tapasztaltam. A részleg vezetője elcsukló hangon mesélte, hogy a kórház 1973-as megnyitásakor tapasztaltak a jelenlegihez hasonló eseteket. Akkoriban voltak olyan alultáplált gyerekek, mint most, épp a napokban veszítettek el két csecsemőt, akik gyakorlatilag éhen haltak. A kórházban sem tudnak segíteni az alultápláltságon, hiszen például reggelire egy bollitót adnak, amely kukoricalisztből készült kis hurkát jelent. Tejpor nincs, tápszert nem ad az állam. A kórházban hallottakra rímelt egy korábban látott BBC-riport; a televízió szerint Venezuelában a gyermekhalandóság meghaladja a harminc százalékot. Hivatalos statisztika nincs, a kormány nem adja ki az adatokat.

Végre megjön a csomagom, be kell mennem érte a reptéri csomagkiadóhoz. Gombóc van a torkomban, amikor a vámosok előtt átvilágítják a bőröndöt, de a kezelőt szerencsére jobban érdekli az okostelefonja, mint a poggyász tartalma, így gond nélkül bevihetem a rengeteg gyógyszert. A magyarok körében kitörő az öröm; a személyesen kézbesített gyógyszercsomagok láttán sokan elsírják magukat. Képzeljünk el egy súlyosan beteg embert, aki fél éve nem jutott hozzá életmentő piruláihoz, és most több hónapi adagot vehet a kezébe ingyen. Nem is bírom az érzelmi nyomást, inkább úgy döntök, egy helyi magyar orvosra bízom a feladatot, én nem veszek részt személyesen az egész küldemény kiosztásában.

Az ellenzék másnapra huszonnégy órás általános sztrájkot hirdetett, ezért szerdán arra kértem ismerőseimet, csináljunk úgy, mintha turista lennék, és mutassanak valamit szépet a városban. Némi tanakodás után úgy döntöttek, elvisznek az El Ávila Nemzeti Parkba; a főváros fölé magasodó hegy csúcsára, 2015 méteres tengerszint feletti magasságba kábeles felvonó viszi fel az embereket. Az oda-vissza szóló jegyért a helyiektől háromezer bolívart, vagyis kevesebb mint száz forint kérnek, de a turistának ötven(!) amerikai dollárt kell fizetnie. Sokat járva külföldön számtalan módját láttam az idegenek rafinált lehúzásának, de a száznegyvenszeres árkülönbözet bicskanyitogató, ezért nem is vagyok hajlandó kifizetni. Hazafelé hatalmas sort látok egy közeli szupermarket előtt. Egy teljes quadrát, vagyis háztömböt körülölel a több száz méteres emberkígyó, de a bolt még nincs nyitva. A várakozók optimisták: állítólag rizs és margarin érkezik. Kísérőmtől megtudom, nem állhat be bárki bármikor a sorba, csak a megszabott időpontban. Ma például az, akinek a személyi száma négyesre vagy ötösre végződik, azok ugyanis a szerda számai. És ha valaki sikerrel jár a sorállással, fizetés előtt ujjlenyomatot is vesznek tőle; így ellenőrzik, valóban saját személyiével állt-e sorba, nem vásárolt-e már a múlt héten is ebből a portékából.

Venezuela a világ egyik legnagyobb olajkészletével rendelkező országa a huszonegyedik században