Esős, fülledt napon bandukolok a nyolcadik kerületből a Keleti pályaudvaron át a VII. kerületi Garay utcába. A környék mindennek mondható, csak felemelőnek nem. Aki járt már errefelé, tudja, mekkora az autózaj, és hogy vizeletszagú utcák, lepukkant bejáratok szegélyezik a két kerület közötti utat. Pedig ha lehetséges lenne úgy járni-kelni, hogy csak felfelé tekintünk, teljesen más világ tárulna az ember szeme elé. A házak homlokzatai, annak ellenére, hogy rájuk férne egy kiadós restauráció, így is gyönyörűek.
Ráfordulok a Garay utcára, keresem a 42-es számot. Messziről meglátok egy sor virágoszlopot, muskátlik pompáznak benne. Arra tippelek, valahol itt kell lennie a keresett háznak.
A negyvenkettes szám, vagyis a két építészdinasztia után elnevezett, Paulheim–Weninger-villa mellett ugyanúgy elsétált eddig mindenki, mint bármelyik más, egykor szebb időket látott kerületi épület mellett. Ma már viszont, miután többen hallottak róla, mi folyik odabenn, be-bekukucskálnak, érdeklődnek, kérdezősködnek.
Hogy ez a ház ilyen híres lett a hetedik kerületben, egy huszonnyolc éves fiatalember, Varsányi Ádám ötletének köszönhető. Ő fogad minket a bejáratnál, és büszkén mutatja a falra akasztott okleveleket, az előtte-utána felvételeket és a takarítási rendet is.
– Felmondtunk a takarítónak, magunk végezzük el a munkát, ezzel pedig évi háromszázezer forintot spórolunk – magyarázza Ádám, aki a lakóközösség többi tagjával együtt, másfél évvel ezelőtt új közös képviselőt is választott, akinek a munkája átláthatóbb, és a lakóknak is pontosan elszámol a közös költségekkel. – Nagyon sok pénzt elnyelt az előző képviselő, eladósította a házat úgy, hogy szinte semmit sem fordított karbantartásra. Most már mi mondjuk meg, mire mennyi menjen a saját pénzünkből.
A tizenkét lakásos társasház udvara felé közelítünk, amelyet a lakók saját kezűleg újítottak fel. Olyan, mintha teljesen más kerületbe vagy akár másik országba csöppentünk volna. Burjánzanak a növények, antik díszóra lóg a fából készült ülőalkalmatosságon, kis faszékek, díszburkolat és egy nagy lovaskocsi-kerék színesíti az udvart, utóbbi is telis-tele virágokkal. – Ez még a régi tulajdonosoké volt. Lovas kocsin hozták be a szenet a villába. Megtaláltuk, felújítottuk, és felhasználtuk dísznek – meséli Ádám, miközben a ház többi lakója is összeverődik az udvaron.
A korosztály 17 évestől egészen 88-ig terjed, de mindenki tegeződik. Olyan a hangulat, mint amikor egy lakásba sorra hazaérkeznek munka után a családtagok.
Mivel esőre áll az idő, felmegyünk a ház lelkéhez, a 88 éves, gyémántdiplomás erdészmérnök Köveskuti Györgyhöz. Ő készítette az udvaron lévő, állatokat ábrázoló, faragott díszeket. Itt van a műhelye is, ha valamit a fejébe vesz, naphosszat ott dolgozik. Lakása általában a közösségi központ, huszonnégy személyes asztala körül fogyasztják a lakók a vasárnapi ebédeket.
Gyuri bácsi faragott szívvel fogad, s máris levesz a lábamról. Háta mögül előbukkan felesége, a nyolcvanéves Marika ízléses sminkben, frissen fodrászolt hajjal.
– Ő a ház kozmetikusa, hozzá járunk. Hatvan éve dolgozik, és még ma is hetente kétszer fogad vendégeket – mutatja be az egyik lakó, a patikusként dolgozó Kelemen Kata.
Beljebb kerülünk a 130 négyzetméteres lakásba. Olyan, mint egy vadászlak. Már az ajtóban friss pogácsát kapunk. Varsányi Ádám nagymamája sütötte. Aztán fügét, dinnyét és házi készítésű levendulaszörpöt kínálnak.
Mintha egy népes olasz családba csöppentünk volna, így nehezen térünk rá jövetelünk konkrét céljára. Mindenki beszélget, sztorizgat, jóízűen eszeget, de hát muszáj megtudnunk, hogyan valósult meg ez a gyönyörű udvar.
– Kilenc éve költöztem a házba – kezdi Ádám –, nyolc éven át célirányosan közlekedtem, be a liftbe, fel a lakásba. Udvariasan köszöntünk egymásnak a szomszédokkal, de ennyi, nem volt közelebbi kapcsolat közöttünk.
Ádám aztán az interneten rálelt a Mol zöldövezeti programjára, amely ötszázezer forintnyi támogatást ad arra, hogy a lakóházak zöldebbé tegyék környezetüket.
– Le is mentem rögtön a lakásból, és sokáig nézegettem a nedves, dohos, kopott udvart. Közben arra lettem figyelmes, hogy a szomszédok az ablakokból kukucskálnak ki, mi a fenét csinálok, mit ücsörgök ezen hervasztó helyen.
Piroska és Kata lenézett hozzá, és Ádám beszámolt nekik a pályázatról. Mi lenne, ha megpróbálnák? Szép lassan minden lakót beavattak, s ők örömmel csatlakoztak a kezdeményezéshez. Gyuri bácsi lakása lett hétvégente a stratégiai megbeszélések központja.
– Húszévesen jött ide, és nézze, milyen fantasztikus férfi lett belőle! – szól közbe Marika néni, aki szinte unokájaként tekint a közvetlen szomszédságában lakó Ádámra.
A festőművész szakot tervezőgrafikusra cserélő fiatalember hatalmas lendülettel látott neki az udvar megtervezésének. Besegítettek természetesen a lakótársak is, ki-ki a szakmájának megfelelően.
– Piroska pénzügyes, ő volt a kasszás, Gyuszi Mi–8-as helikopteren repült 3800 órát, szállította a pápát is, ma már nyugdíjasként mérnöki tudásával segített, míg Pápai Erzsi néniék a növények kiválasztásában voltak nélkülözhetetlenek – taglalja Ádám.
A támogatást építőanyagra kapta a közösség, ők pedig saját kezükkel alakították át az egész udvart. Akik nem tudtak a fizikai munkában közreműködni, sütöttek, főztek, hideg üdítőt vittek a fiatalabbaknak. Máig emlegetik Pápai Erzsi néni almás-diós palacsintáját, ami szinte életmentő volt több tonna kavics lepakolása után.
– Ó, az semmiség volt! Bár fiatalabb lennék, akkor tudtam volna igazán is segíteni – szabadkozik Erzsike, aki 1995 óta lakik a házban, és az udvar elkészültekor saját költeményével ajándékozta meg a közösséget. – Volt egy kis kitérő az életemben. Látogatóba mentem az Egyesült Államokba a testvéremhez, de egy szerelem miatt tizenegy évig maradtam – mesél tovább az életéről Erzsi néni, de további részleteket nem árulhatunk el, az már az asztaltársaság titka marad.
Ha már nosztalgiázunk, abban aztán Gyuri bácsi verhetetlen. Hatvan éve lakik a házban, még az építészdinasztia rokonságát is ismerte.
– Amikor megvettük a lakást, megkaptuk ajándékba Paulheim Etelka olaj-vászon képét. Azóta is itt lóg, becsben tartjuk – mutatja az erdészmérnök, akit a Marika iránti szerelme hozott a Bakonyból Budapestre, és több iskolában is tanította a gyerekeket a természet szeretetére.
A Mol-projekt öt mázsa betonnal, negyven négyzetméter járólappal, két facsemetével, másfél köbméter kaviccsal, 215 darab szeggel és 18 kilogramm bitugéllel teljesedett ki. No meg némi nemzetközi hírnévvel: portugál tájépítészek rábukkantak a közösség Facebook-oldalára, és annyira megtetszett nekik, hogy el is jöttek megnézni.
A lakóház igazi családtörténete tovább szövődik: a következő közös program látogatás lesz Gyuri bácsiék telkére.
Ideje, hogy távozzunk, ám a többiek még maradnak, pletykálkodnak, eszegetnek. Senki sem zárkózik be saját lakásába. Talán mégsem igaz, hogy egy közös ellenség lehet a legnagyobb összetartó erő.
