A sziget, ahol a birkák irányítanak

Nincs bűnözés, annál több viszont az elképesztő természeti látványosság, a birka és a trambulin.

Az ország minden részletében olyan meglepetéseket tartogat, amelyek még a gyakorlott utazót is könnyen zavarba hozhatják. Képzeljenek el egy államot, ahol több birka él, mint ember; ahol egy óra alatt nyakunkba kaphatjuk mind a négy évszakot; ahol fák nem nőnek, az óceán felett ellenben tavak lebegnek; ahol összesen három jelzőlámpás kereszteződés és csupán egy amerikai gyorsétterem van; ahol egy-egy fontosabb focimeccsen az ország 15 százaléka kint van a stadionban; és ahol egy turista látványa majdnem olyan meglepő, mint egy betörőé.

A Feröer szigetekre hazánkból a focin keresztül vezet a legrövidebb út. A magyar válogatott szinte évente megmérkőzik a szigetország legjobbjaival a világ- és Európa-bajnoki selejtezőkön, így a drukkerek nyilván már fejből fújják, hogy a Dániához tartozó, ám széles körű autonómiát élvező Feröert az Atlanti-óceánban, Skócia és Izland között félúton találhatjuk meg a térképen. Az alig 1400 négyzetkilométeres ország tizennyolc szigetből áll, amelyek közül egy kivételével mindegyik lakott, igaz van olyan köztük, amelyet hivatalosan csupán egy ember mondhat otthonának. Összesen 50 ezren élnek Feröeren, ebből több mint 20 ezren a fővárosban, Tórshavnban. A hivatalos nyelv – a dán mellett – a feröeri, amely az ónorvég nyugati változatából alakult ki, írásmódja alapján pedig leginkább az izlandira hasonlít. Nem csak nyelvük, pénzük is saját van: a feröeri korona, amelyet egy az egyben váltanak dán megfelelőjére, ám a szigeteken kívül sehol sem fogadják el.

Hiába vetették meg a vikingek a lábukat Feröeren több mint ezer éve, a szigetek valódi urai a mai napig a birkák, amelyekből jelenleg csaknem 80 ezer él szerte a vidéken. Még az ország neve is a gyapjas jószágok uralmát hirdeti, Feröer, avagy helyi nyelven Foroyar jelentése: a birkák szigetei.

A névadók képlékeny szabadságjogokkal bírnak. Bár kerítések jelölik ki a területüket, a leleményes állatok könnyen átrágják magukat az akadályon, így a fűvel borított háztetőktől a forgalmas országutakig bárhol felbukkanhatnak. Feröeren tehát nem árt óvatosan vezetni. Ezt mi is a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Egy sziklába vájt egysávos úton haladtunk éppen, balunkon az égbe szökő hegycsúcs, jobbra a szakadék és az óceán hívogató ölelése, amikor elénk pattant egy anyajuh a báránykáival. Nem zavartatták magukat, elsőbbségük biztos tudatában kivárták, amíg szinte a víz fölé hajolva kikerültük őket. A halálfélelemért később jócskán kárpótolt a célállomás, a szörfösök paradicsomának is nevezett Tjornuvík, amely bármelyik európai strandot lepipálna, ha a nyár közepén nem tíz fokban és a szinte örökké tomboló szélben kellene megmártózni a jeges óceánban. Ez persze a helyi gyerekeket nem riasztja el, rákvörösre fagyott lábbal is sikongatva rohannak be újra és újra a türelmesen morajló óceánba.

Mindegy, merre indulunk Feröeren, óhatatlanul is képeslapra kívánkozó tájon találjuk magunkat, ám van néhány olyan szeglete a szigeteknek, amely jóval túlmutat az utazási irodák Photoshoppal tökéletesre faragott álomképein. És mind közül Saksun az egyik legvarázslatosabb. Az apró falucska egy öböl mélyén bújik meg, apály idején száraz lábbal sétálhatunk ki az égbe nyúló sziklák között húzódó homokpadon az óceánhoz. Bár József Attila feltehetően sosem járt erre, nála pontosabban aligha lehet visszaadni a széljárta, eső áztatta partok hangulatát. „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél” – írta Reménytelenül című versében. Ahogy a hullámok morajlása visszaverődik a sziklákról, mintha az idők végéről mesélne nekünk. Amikor az ember már rég nem remélhet, de a hullámok még mindig rendületlenül tépik a homokpadot.

Mire a pátosz utolsó könnycseppjét is kitöröltük a szemünkből, ránk esteledett, ami a feröeri nyárban azt jelenti, hogy a nap halvány narancssárgán lebeg a horizonton, szinte állóképpé merevítve a tájat. A természet mintha magába szippantaná az időt, és örökkévalóságában hirdetné, hogy sokkal jelentéktelenebbek vagyunk, mint gondolnánk. Ha mindez az ország legnagyobb tava, a Leitisvatn mellett állva jut eszünkbe, már nem is József Attila, csak Immanuel Kantnak a fenségesről írt szavai segíthetnek rajtunk. A königsbergi filozófus szerint a széppel ellentétben a természet fenségét érzékeinkkel képtelenek vagyunk befogadni, így az áttekinthetetlenül végtelenné válik. A Leitisvatn hatalmas kövekkel szabdalt vízesésben végződik, a fehéren habzó édesvíz harmincméteres zuhanás után éri el az óceánt, merthogy a tó az óceán felett van, pontosabban az óceán vájt magának egy jókora barlangot a tó alá, amely így a környező sziklákról nézve mintha lebegne a végtelen víz felett.

Persze minden látványhoz hozzá lehet szokni. Miközben mi hitetlenkedve állunk a bérelt lakás ablakában az előttünk szétnyíló fjordot bámulva, egy telekkel lejjebb egy rakás gyerek a hegyeknek, tengernek hátat fordítva ugrál egy jókora trambulinon. És a szomszédban is. Meg eggyel arrébb is. Feröeren, úgy tűnik, a trambulin a nemzeti sporteszköz. Minden kertben áll belőle egy, és ahogy az eső eláll, már indul is az ugrálás. Az eső pedig sokszor eláll, a baj csak az, hogy mindannyiszor újra is kezdi. A felhők hatalmas bárányként vonszolják magukat az égen, bundájukat a hegycsúcsokra borítva, és amikor már azt hisszük, a csorda elvonult, a semmiből újra szürkésfehérbe borul a táj, és elered az eső.

Ha a börtönőré a legértelmetlenebb állás, akkor az időjósé talán a leghálátlanabb errefelé. Feröeren ugyanis képtelenség megmondani, milyen idő következik. Egy néhány órás nyári gyalogtúra alatt az érzékeny bőrűek arca úgy éghet hólyagosra, hogy közben négyszer áznak bőrig, szerényebb köd is rájuk telepedik, és a tomboló szélviharral is meg kell küzdeniük. A havat csak az évszak miatt úszhatják meg. A helyieknek azonban ezzel sincs sok bajuk. Feröeren nincs rossz időjárás, csak rengeteg időjárás – mondják, és belebújnak az űrtechnológiát megszégyenítően ellenálló pulóverükbe.

A birkákat ugyanis nem csak azért tartják, hogy kiugráljanak a tériszonnyal küzdő, gyanútlan turisták autója elé. Az egész évben a szabadban kóborló állatok tökéletesen alkalmazkodtak az időjárás viszontagságaihoz, gyapjuk jóval több lanolint, vagyis gyapjúzsírt tartalmaz az átlagosnál, amely megvédi őket esőtől, hótól és fagytól. A feröeri gyapjúból készült ruhadarabok így szinte teljesen vízállók, és remekül tartják a meleget. Nem csoda, hogy akár 120 ezer forintnyi koronát is elkérhetnek egy különleges helyi mintával díszített pulóverért.

Amikor azt hittük, több meglepetés már nem érhet bennünket, szóba került a foci. Az első név, amely Magyarország kapcsán bárhol az emberek eszébe jut, pláne, ha futballrajongók, Puskás Ferencé. Kivéve Feröeren, ahol a leghíresebb magyar focista kétségkívül Turi Géza, aki 2006 óta egészen az idei szezonig védte a Víkingur Gota kapuját, azóta pedig az utánpótlás-válogatott kapusedzőjeként dolgozik. Turi a 2000-es évek elején a Zalaegerszeg hálóőreként még a Manchester United ellen is pályára lépett, nem sokkal később azonban egy ciprusi kitérővel már a feröeri műfüvön állta útját az amatőr csatárok lövéseinek. A szigeteken nincs profi foci, ami náluk azt jelenti, hogy a játékosok a nyolcórás munkaidő után csinálják végig naponta az edzéseket, hogy aztán oda-vissza legyőzzék a korábbi Európa-bajnok Görögországot egy selejtező mérkőzésen.

A foci áthatja Feröert. A lakosság számához viszonyítva talán itt van a legtöbb igazolt játékos a világon, és a közönség mentalitása sem mindennapi. A Víkingur épp ottjártunkkor csapott össze izlandi ellenfelével a Bajnokok Ligája selejtezőjében, a meccs napján Tórshavn utcáit elözönlötték a kék-feketébe öltözött drukkerek. A csecsemőtől az aggastyánig minden korosztály képviseltette magát, 7-8 ezren is lehettünk, mégis hiányzott valami. Senki sem szidta az ellenfél édesanyját, nem hasonlították az izlandiakat állatokhoz, és még a minden rosszért felelősnek gondolt kisebbségek sem kerültek terítékre. Ahogy ellepték az ország egyetlen valódi bevásárlóközpontjának egyetlen amerikai gyorséttermét, a legvérmesebb drukkereknek tartott ultrák is inkább tűntek vidám felvonulóknak, mint közveszélyes utcai harcosoknak. A meccset ugyan az izlandiak nyerték, de aligha ment haza bárki is vesztesként.

Tórshavnt a helyiek előszeretettel nevezik a világ legkisebb fővárosának, ami csak megkötésekkel igaz, de akárhogy is, ez a település sem mindennapi jelenség. A közúti forgalomról sokat elmond, hogy összesen három jelzőlámpára van szükségük – és nincs is több az országban –, benzinkútból kettő van, moziból és gyógyszertárból pedig mindössze egy. Az országban csak a dallamos nevű Rúsdrekkasola Landsinsban, vagyis az állami italboltban lehet alkoholhoz jutni, ami nem egyszerű feladat, tekintve, hogy a nyitvatartás nemritkán hetente csupán néhány óra, ráadásul az üzleteket országszerte jól el is rejtették. A fővárosban mindössze egy boltot találunk, ezt azonban nem annyira az állam rossz üzleti érzéke magyarázza, mint inkább a helyiek alkoholfogyasztási potenciáljából eredő elővigyázatosság.

Ami a külső szemlélő számára földi paradicsomnak tűnő országban akár meglepő is lehet, problémák itt is akadnak bőven. Mindenekelőtt az elvándorlás. A fiatalokat a természeti erők fenségességével nem lehet röghöz kötni, középiskolába, egyetemre Dániába mennek, és diplomájukkal már nem is térnek haza. Az ország, amely egyre határozottabban foglalkozik a függetlenedés gondolatával, folyamatosan öregszik, így a kormányok hiába igyekeznek a tradicionális szakmák mellett a technológiai ipart is meghonosítani, alig marad hozzá megfelelő munkaerő.

És eddig a turizmusban sem bízhattak. Aki egyszer Feröerre téved, azt örökre rabul ejti a táj, de csak kevesen tévednek erre. Mintha a szigetek létezését valami ősi titok burkolná ködökbe, amelyek eltakarják a turisták szeme elől. Míg Izlandra lassan kitehetnék a megtelt táblát, hiszen minden hűvös egzotikumra vágyó utazó a gejzírek országába látogat, a hasonlóan varázslatos Feröeren a turisták még mindig különleges látványnak számítanak. Aki tehát magányosan szereti megérteni a táj időn és téren kívüli üzenetét, meg se álljon Feröerig. Nem árt azonban, ha siet, hiszen úgy tűnik, a szigetek lassan kezdenek kibontakozni az ismeretlenség ködéből. A The New York Timestól a brit The Independenten át a spanyol El Paísig egyre több lap ajánlja a mesebeli országot kalandra vágyó olvasóinak. Az Atlantic Airways nevű nemzeti légitársaságuk mellett immár az SAS is indít járatokat Feröerre, nem csoda, hogy apró repülőterük forgalma idén májusban csaknem 30 százalékkal emelkedett az előző évihez képest.

A tendenciát látva a kérdés már csak az, mi marad a háborítatlan tájból, ha északi szomszédjához hasonlóan ellepik a különlegességre vágyók. Hiszen minél többen keresik Feröeren egy másik világ lehetőségét, annál jobban idomul majd az általunk ismert környezethez, és az időtlen egzotikum egyszerű turistaparadicsommá lesz.