Alfred Nobel: a halál kereskedője

Milliók halálát okozta és milliókat költött nemes díjakra. Százötven éves Nobel találmánya, a dinamit.

Ez nem is állt távol Alfred érdeklődésétől. Egyre inkább a robbanószerek fejlesztésével foglalkozott, és beadta első szabadalmait, amelyek a puskapor kezeléséről és egy új gázmérőről szóltak, írja a Live Science. A családi gyárnak a krími háború hozta meg a nagy pénzt, amelyben az orosz hadseregnek gyártottak hadianyagot. Ám a bőséges kereslet elkényelmesítette őket, és a háború végeztével nem találták meg számításukat a polgári piacon. A gyár kis híján csődbe ment, s a család nagy része visszaköltözött Svédországba. Ott már az egész család a nitroglicerin megzabolázásán dolgozott, eközben sorra adták be a robbanószerekkel kapcsolatos szabadalmakat, például a detonátorról és a gyutacsról.

Aztán 1864 szeptemberében megtörtént az előre látható tragédia. A stockholmi Nobel-gyárban felrobbant egy nitroglicerin tárolására használt épület, a balesetben meghalt Alfred Emil nevű öccse és több más munkás. A munkálatok azonban nem álltak le – hiszen a robbanószerek fejlesztése tette ki a cég profiljának nagy részét –, de még fontosabbá vált a nitroglicerin stabilitása és a biztonság. Az áttörést a véletlen hozta. Nem sokkal később szállítás közben eltört az egyik nitroglicerines tartály, de a kocsi mégsem repült a levegőbe. A baleset szerencsés kimenetelének okait kutatva rájöttek, hogy az üvegek közötti réseket kitöltő kovaföld szívta fel a robbanószert, amely így stabil maradt (tudvalevő, hogy a nitroglicerin folyékony formában a legveszélyesebb), olvasható a Nobel-díjak hivatalos weboldalán.

Innentől már nem sok kellett, hogy Nobel előálljon a nitroglicerin és a kovaföld megfelelő elegyítésének arányával, amely rudakká formálható pasztát eredményezett, mindezt úgy, hogy eközben nem csökkent a robbanóerő. A rudak, amelyeket pontosan 150 évvel ezelőtt mutatott be Nobel, a dinamit nevet kapták az erőt jelentő görög dynamis szó után. Bár a dinamit és általában a robbanószerek hallatán sokan egyből a háborúskodásra asszociálnak, a dinamit talán nagyobb hatást gyakorolt a bányászatra és a vasútépítésre, mint a haditechnikára. A furatokba helyezett rudakkal (amelyeket egy későbbi Nobel-invenció segítségével már gyújtózsinórral is fel lehetett robbantani) a bányászok és útépítők már könnyen ketté tudtak robbantani olyan hatalmas sziklákat is, amelyek korábban hetekre megakasztották a munkát.

Persze nem állíthatjuk, hogy a dinamitot ne használták volna az ellenség megsemmisítésére az első pillanattól kezdve. Mindehhez pedig Nobel hol képmutatóan, hol ignoránsan, később egyre inkább önvádlón állt hozzá. Bár folyton azt hangoztatta, hogy a dinamit alapvetően ipari felhasználású robbanóanyag (élete során 355 ilyen tárgyú szabadalmat adott be), elképesztő gazdagságához a katonai megrendelők pénze is jelentős részben hozzájárult. Nem tudni, hogy személyesen Nobel tudatában volt-e, hogy találmányával embereket kezdjenek ölni, de az élet minden területén megnyilvánuló kiemelkedő intelligenciájának ismeretében nehezen feltételezhetjük, hogy ne látta volna előre ezt a lehetőséget.

De ha magától nem is állt volna neki össze a kép, egy 1888-as sajtóhiba keserűen szembesítette azzal, mit is gondol róla a világ. Miután meghalt Ludvig nevű testvére, több lap tévesen azt hitte, hogy ő hunyt el, ezért nekrológok jelentek meg róla, amelyek nem voltak hízelgőek. Az egyik francia lap ezt a címet adta megemlékezésének: Meghalt a halál kereskedője. A cikkben hidegen úgy fogalmaznak, hogy Nobel „azáltal gazdagodott meg, hogy feltalálta, hogyan lehet több embert gyorsabban megölni, mint valaha”. Ekkorra gazdagsága az egekbe emelkedett. Két testvére nagy erejű robbantások sorozatával új olajmezőket tárt fel a Kaszpi-tenger partján, az üzletbe Alfred is beszállt, és megint vagyonokat keresett. Bár folyamatosan hangoztatta pacifizmusát, cégcsoportja kilencven hadianyaggyárát esze ágában sem volt bezárni, sőt ideológiát is kreált a béke ügyének hirdetése és a robbanóanyagok gyártásából származó vagyon közötti ellentmondás kibékítésére.

Neki köszönhetjük ugyanis a kölcsönös elrettentés doktrínáját. Miután negyvenes éveire már szinte teljesen kiégett, és magányos öregúrrá változott, e hirdetést adta fel az egyik újságban: „Vagyonos, magasan iskolázott idős úriember középkorú, nyelveket beszélő hölgyet keres titkárnőnek és házvezetőnőnek.” Végül az osztrák Bertha von Suttnert választotta a jelentkezők közül, aki bár csak rövid ideig dolgozott neki, mégis nagy hatást gyakorolt világlátására. Suttner kisasszony pacifista volt (könyvet is írt Tegyétek le a fegyvereket! címmel), és egyre jobban ellenezte Nobel robbanóanyag-üzletét. Később is kapcsolatban maradtak, és Nobel egyik levelében így érvelt vállalkozásainak működtetése mellett: „Egy napon, amikor két hadsereg egyetlen másodperc alatt képes lesz eltörölni a másikat a föld színéről, minden civilizált nemzet vissza fog rettenni a háború borzalmától, és leszerelik haderejüket. (...) Lehet, hogy az én gyáraim hamarabb véget vetnek a háborúnak, mint a ti békekonferenciáitok.”

Az 1888-as téves nekrológok után Nobel komolyan aggódni kezdett amiatt, hogyan fognak rá emlékezni az emberek. Saját örökségét ápolandó 1895-ben, egy évvel halála előtt a párizsi svéd–norvég klubban aláírta végrendeletét. Ebben vagyonának 94 százalékát az alapítvány gondjaira bízta, amelynek feladata egy évente odaítélt díj adományozása lett. A vagyon mai áron 150 millió eurót tett ki, de a Nobel Alapítvány befektetéseinek következtében – az évente kifizetett pénzdíjak dacára – jelenleg 337 millió euró áll a rendelkezésükre. A Nobel család többi tagja halála előtt semmit sem tudott a Nobel-díjak alapításáról, és arról, hogy a vagyon nagy részétől elestek.