Moszkva igazi megapolis. Gigantikus, mindent elnyelő monstrum. Már a repülőteret elhagyva érzi az utazó a megváltozott dimenziókat, a hatalmas, szinte áradó tereket, az időtlenséget. Olyan világ ez, amely egyszerre lenyűgöz és letaglóz. Kiterjedésével, az eget ostromló épületeivel, birodalmi tempójával, a mindennapokat átható vertikális társadalmi-politikai berendezkedésével, amelynek a tetején ott az állam, a Kreml. Az orosz főváros leginkább talán a központilag megszervezett ünnepeken, a parádékon érzi magát igazán elemében. Moszkva állam az államban, amely azonnal széttöri az ide érkezők összes elavult sztereotípiáját, de meg is téveszt, mert ez csak a kirakat, nem pedig az igazi Oroszország.
Moszkva későn fekszik és később is kel. Ha az ember meg akarja találni benne magát, a késői vagy korai órán van rá esélye. Egyébként elvész, feloldódik az egymás után araszoló, többségükben drága autók tömegében és a hömpölygő emberáradatban. A város általában egyetlen hatalmas dugó, amelyben még a tekintély parancsoló terepjárók is elárvultan kicsiknek érzik magukat. Így aztán marad a metró, amelybe alámerülsz, s mire újra a felszínen találod magad, akár órák telhetnek el. Szóval, az ember itt tényleg homokszemnek érzi magát a kiterjedt térben lüktető, birodalmi szellemtől áthatott forgatagban. Ám ha átadja magát a hely szellemének, s alámerülve sodortatja magát a monumentalitás hullámain, a város megnyílik előtte, és megláthatja benne az embereket.
A felszínen persze előbb még ott van a Vörös tér, amely valójában nem olyan nagy, mint a képeslapokon, ám ezt nem igazán engedi láttatni a hely szelleme. Mint mindig, most is rengeteg a turista, és a Kreml csodás templomai, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, a Sándor-kert vagy a szovjet-orosz díszletek között a globalizációval idesodort, legdrágább világmárkákat kínáló GUM mellett még mindig a mauzóleum a legnépszerűbb látványosság. Készülnek a szelfik, míg odébb hosszú emberkígyó kanyarog, hogy láthassa a szovjet nekropolt, mindenekelőtt Lenint. Ez a sorbaállás egy egész délelőttöt elvinne az életünkből, ezért másnap, rutinosan a nyitás előtt érkezve, alig több mint egy óra alatt letudjuk a nem mindennapi látványosságot.
Közben ismét csak konstatálhatjuk, hogy megváltozott a Moszkvát meglátogató turisták összetétele. Látványosan megnőtt a kínaiak aránya, ennek hatására a külföldiek által kedvelt helyeken az orosz és az angol mellett megjelentek a kínai nyelvű tájékoztató feliratok is. Az orosz külpolitika irányváltását követve találkozunk indiai csoportokkal is. Lenint megnézik a vidékről a fővárosba érkező oroszok is, de szó sincs a szovjet idők áhítatáról, könnyes szemekről. A bolsevik vezér már csak turistalátványosság, legfeljebb egy-két idősebb kínai hajt elérzékenyülve fejet a koporsó előtt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az orosz társadalom nagy része mára, Sztálinnal ellentétben, elfelejtette Lenint. Ebben persze segít neki a lélekben „fehérgárdista”, Leninben a birodalom lerombolóját látó jelenlegi hatalom is, amely még az októberi fordulat 100. évfordulójáról sem nagyon akar tudomást venni.
A társadalom mélyáramlataiban azonban ennyi év után is léteznek az 1917 teremtette törésvonalak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egyik ismerősöm és a felesége között a kérdés kapcsán kitört vita. Aljosa épp a cári rendszer bűneit, a parasztok elnyomását ecsetelte, s éppen azt bizonygatta, hogy a bolsevikok lényegében megmentették az éppen széteső Oroszországot, olyan energiákat szabadítottak fel, amilyenekre a belülről rothadó rezsim már képtelen volt, amikor a feleségéből kitörő vulkán félbeszakította mondanivalóját. Olga a monarchia mellett kiállva ostorozta a vallástalanságot, kárhoztatta a bolsevikokat, akik felbujtották az ezután gyújtogató parasztokat, és elismerte ugyan, hogy a cár gyenge volt, mert lemondott, de biztos volt benne, hogy a nép, ha megkérdezik, nem bántotta volna II. Miklóst. Aljosa, aki egyébként jelentős adománnyal segíti a dácsájuk közelében lévő romos templom felújítását, erre mondott néhány keresetlen szót a „fehérek” agresszív revánsvágyáról, s dühében a Szovjetuniót akarta feléleszteni. Olga erre könnyes szemmel az ikonjukhoz rohant, én pedig megfogadtam, hogy ismerőseim körében ezt a témát többé nem vetem fel.
Miközben azonban a nyugati sajtó a Szovjetunió egyfajta újjászületéséről, Sztálin reneszánszáról beszél, valamint a brezsnyevi pangáshoz hasonlítja a jelenlegi helyzetet, Aljosa nézetei valójában kisebbségben vannak. Annak ellenére, hogy az idegen lépten-nyomon beleütközik a szovjet retróba. Önkiszolgálóétterem-lánc, kávézók sora van kitapétázva Pravdával és régi Izvesztyijával, a szuvenírek piacát elöntik Sztálin vagy Lenin képével, e letűnt kor jelképeivel díszített csészék, pólók, de még a Tverszkaján lévő, a szovjet időkben háttérbe szorított híres Jeliszejev-élelmiszerbolt előtt is úttörő nyakkendős ember csalogatja be a járókelőket.
A szovjet jelképek, szobrok tehát egyrészről megmaradtak a történelem folytonosságának részeként, reneszánszát éli a korból kiragadva a II. világháborús győztes Sztálin alakja, erősítendő a birodalmi újjászületést, egyébként pedig ez a brand virágzik a kapitalista üzleti marketing szolgálatában is. Ahogy egyik barátom megjegyezte, a szovjet időkre, a fiatalságára, a birodalmi nagyságra valóban nosztalgiával gondolnak, főképp az idősebb generációk, ám vörös csillagos, jópofa lenines pólót nem ők, hanem a nyugati turisták vásárolnak. Lenin, Sztálin és Putyin hasonmása sem az oroszokra, hanem a külföldiekre számítva ajánlja magát egy közös fotóra.
S ha már az orosz elnöknél tartunk, kultusza elvitathatatlan. A macsó, majd a nemzet atyja imázsát ehhez értő szakemberek tudatosan építik, a szuvenírek piacát elöntő, Putyin képeivel díszített tárgyak azonban amellett, hogy az Oroszország-kép részének tekinthetők, a turisták pénzére alapozó üzleti körök pénztárcáit dagasztják. Putyin ugyanis eladható, olyan, mint egy rock-, pop- vagy futballsztár. Igazi ikonná nőtte ki magát, ezt jelzi az őt ábrázoló matrjoskák tömege, a kulcstartók, csokik, telefonok, órák, a nevére hajazó vodka és a pólók, amelyeken a tigrist szelídítő, félmeztelenül lovagoló, a KGB-s időket idéző napszemüveges, a hazafi és a hódító Putyinig mindenféle motívum. Ebből a sokszínűségből is látszik, hogy PR-csapata jó munkát végzett, hiszen az oroszok szemében Putyin olyan tükör, amelyben mindenki azt látja, amit szeretne vagy amire vágyik, de még a tőle rettegő turisták is megveszik az emléktárgyakat mint az erős Oroszország szimbólumát.
A turista azonban nemcsak múzeumokba jár, gyönyörű templomokat nézeget és giccses ajándéktárgyakat vásárol, hanem ebédel is. Ha nem vigyáz, mélyen kinyithatja a pénztárcáját. Így jártunk mi is, amikor a türelem fogytával beültünk egy jobb étterembe, ahol a híres húsos derelyéből, a pelmenyiből egy adag annyiba került, amennyiből előző nap egy tisztes önkiszolgálóban ketten megebédeltünk. S ha valaki meg akarja ismerni az orosz konyhát, a pelmenyi mellett nem hagyhatja ki a nemzeti ételek közül a blinit, vagyis palacsintát vagy a hagyományos orosz levesek közül a borscsot (céklaleves) és a húsos, zöldséges szoljankát. S ha tényleg meg akarja ismerni ezt a világot, akkor elfelejtve a kólát, valamint a globalizációval kiteljesedő fogyasztói társadalom egyéb szimbólumait, iszik egy kvaszt vagy a mostanában újra népszerű, eperből, áfonyából vagy málnából készült, cukorral pépesre zúzott és vízzel felöntött morszot.
Ha pedig alkoholra vágyik, ezt az igényét errefelé nem nehéz kielégítenie, hiszen meglepetésére még az élelmiszerboltok egy része is lazán átmegy sörözőbe, és sört árulnak még a KFC-ben vagy a Burger Kingben is. Ha az utazó betéved egy élelmiszerboltba, nem biztos, hogy megérti, mi értelme is van a szankcióknak. Az oroszok mindennapi életét ugyanis az ellátás tekintetében nem nagyon érinti a Nyugat és Moszkva között dúló háború. Legfeljebb annyiban, hogy a holland és finn tejtermékek helyére betörtek a hazai áruk, a spanyol vagy olasz gyümölcsöket pedig a belarusz, az afrikai és dél-amerikai import pótolja. Az ország északnyugati területein lakóknak még a finn áruknak sem kellett búcsút mondaniuk. Helsinki ugyanis könnyített vízummal, tárt karokkal várja őket, és a bevásárlóbuszok a hazainál olcsóbb és jobb minőségű sajttal, kávéval, csokival, mosószerrel megtömve térnek vissza Szentpétervárra és körzetébe. Ebből is látszik, hogy a kiújult hidegháború áldozatot követel minden résztvevőjétől.
Az orosz lét elválaszthatatlan eleme a dácsa. Főleg nyáron, amikor a nagymamák és az unokák három hónapra kiköltöznek a természetbe, s hozzájuk hétvégenként csatlakoznak a dolgozó családtagok. Szombat délután van, s a több kilométeres autóoszlopban araszolva mi is megtapasztalhatjuk, milyen nehéz ilyenkor kijutni Moszkvából Oroszországba. Megéri azonban a gyötrődést, hiszen a nyaralóba megérkezve nagyokat szippanthatunk a jó levegőből, gyönyörködhetünk a kék égben, a kertben pedig már sül a hús, folyik a sör, a lassan 90 éves Sura néni pedig a régi időkről mesél. A háborúról, amikor a bombák elől gyerekként a metróba menekült, a győzelem után a Vörös téren a hazatérőket ünneplő tömegről s arról, hogy mint a férje elmondta, a fronton nem Sztálinért, hanem az életért indultak vodkától fellelkesülve és káromkodva rohamra. Beszélgetünk a közelmúltról és a jelenről is, a „szégyenteljes” Jelcinről, a sokat beszélő, ám semmit sem tevő Gorbacsovról és a Sura mama szerint derék Putyinról. Éjfél felé közeledve a tűz mellett barátom azon kesereg, hogy Oroszországnak soha nem engedtek tíz nyugodt évet, így nem is tudott igazán egyenesbe jönni, megerősödni. „Most sem kapja meg rá az esélyt” – utal a Nyugat és Moszkva között kiéleződő viszonyra.
