Földet is vettek kanadai turnéjuk bevételéből a székely zenészgyerekek

Síró magyarok és tenyerüket vörösre tapsoló kanadaiak előtt léptek fel a Szentegyházi Gyermekfilharmónia tagjai.

A karnagyot faggatva annak a titkára vagyunk kíváncsiak, hogyan lehet sikerrel végigjárni egy ilyen tizenhárom napos utat, melyben öt tízéves kisgyerek is volt. Úgy, hogy a kísérő felnőttek minden pillanatban odafigyelnek a kicsikre: a buszon, a busz mellett, öltözés közben, koncert előtt és után. Szigorú szabályok vannak: egyenruhában kell lenni, hogy távolról is látsszék, ha valaki elkóborol. A nyájtól nem lehet leszakadni, és a gyerekek egymásért is felelősek: mindenkinek van egy társa, akire figyelnie kell.

– Barátjának kell lenned a gyereknek, ugyanakkor tisztelned is kell őt – fejti ki Haáz –, végül is miattuk voltunk ott mi, felnőttek is.

A tisztelet most sem marad el: a beszélgetés során sokszor „gyermek úrnak” nevezi tanítványait. Igaz, amikor kell, a fegyelmezéstől sem riad meg. Korábban magam is tapasztaltam, hogy a Fili turnéin katonás fegyelem uralkodik, és ezt el is várják a kicsik szülei: Szentegyházán ugyanis még olyan világ van, ahol a tanár tanár, a gyermek gyermek.

A fellépések egyébként zajos sikert arattak Kanadában. Ottawa, Toronto, a Niagara-vízesés és megannyi más helyszínen játszottak síró magyarok és tenyerüket vörösre tapsoló kanadaiak előtt, akik külön értékelték, hogy az együttes francia és angol dalokat is énekelt. Az is kiderült, hogy szinte fölösleges volt a minden gyermeknek a zsebében lapuló angol–magyar kisokos (benne telefonszámokkal, helyszínekkel, minden tudnivalóval), mert az együttesből negyven-ötven gyermek folyékonyan beszél angolul, sokkal jobban, mint az őket kísérő felnőttek. Elhangzott a jó tanács, hogy „ne légy topló, bütürmec”, ami azt jelenti, a szentegyházi tájszólásban nem jártasak számára fordítjuk le, hogy a Székelyföldet legjobban a csillogó szemű, közlékeny, a világra nyitott gyermekek képviselik, nem a befelé forduló, zárkózott és az idegen helyen meg sem mukkanó kicsik.

Borozgatva beszélgetünk a tanárnál, amikor lónyerítés hallatszik a szomszéd kertből. Sándor elmosolyodik, és megkérdezi, meg akarjuk-e nézni Kanadát. Nem értjük a kérdést, amikor kivisz a kert végébe, ahol egyik tanítványa, a Fili első hegedűseként szolgáló, tizennégy esztendős Tankó Gábor lovagol. A négygyermekes, gazdálkodó családból származó Gabika jó kezű hegedűs. A fellépések utáni nótázásokkor ő volt a prímás, a karnagy csak kontrázott neki, így a boldog magyarok az ő vonójába húzták a tízdollárosokat. A fiú Torontóban egy este háromszáz dollárt keresett, és ettől olyan kedvet kapott, hogy amíg a többi ment tavat vagy vízesést nézni, ő letette a hegedűtokot az utcán, és magyar nótákat játszott. Összehegedült magának ezer kanadai dollárt, de nem okostelefont vett belőle, hanem hazahozta. Arra vágyott ugyanis, hogy legyen saját lova; a pénz ugyan nem volt rá elég, de az apja kiegészítette, így most boldogan lovagol a Kanadának keresztelt hátason.

Kanada robusztus termetű, erős csontozatú és nagy izomtömegű jószág, nem egy kecses versenyló, de arrafelé szekeret vagy ekét húznak az állatok, nem parádéznak. Gabikának is hamar vissza kellett zökkennie a hétköznapokba a hazatérés után: indultak a Hargitára három hétig szénát csinálni. A fiú egyébként nem távolodik el a zenétől: bejutott a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolába, így szeptembertől oda jár.

Amikor megkérdezem a karnagyot, hogy az együttes hány tagja vett részt a brüsszeli turnén is hat évvel ezelőtt, meghökkentő számot mond: csak négy. Mivel évente 20-25 gyermek távozik a Filiből, gyakorlatilag ötévente teljesen új gárdát kell kinevelnie. Egy olyan településen, ahol egyre kevesebb gyermek van. A népességfogyás sajnos a Székelyföldet is utolérte.

Nagy kérdés, hogy a tengerentúli út után mit lehet újat kitalálni. Haáz Sándornak erre is van frappáns válasza: szerinte jövő héten sokkal erőteljesebb történet következik az együttese számára, mert elmennek oda, ahova a madár sem jár. Egész pontosan a Csángóföldre, hogy az elszórványosodott Bákó megyei magyarok családjaiba egy hétre beköltözve románul tanuljanak a szentegyházi gyermekek.

– Fel kell javítani a fiatalok romántudását, mert elképesztően nagy bajok vannak – meséli. – Botrányosan gyengék az érettségi eredményeik a román nyelv nem ismerete miatt; van egy görcs a gyerekekben, akik ugyanakkor játszva megtanulnak angolul. A román nyelv alól kirántja a szőnyeget az, hogy a gyermek nem motivált, ezért nem tanulja meg, és ezen próbálunk változtatni. Tudatosan nehéz sorsú, sokgyermekes családokhoz visszük őket, így amit Bákó megyében fognak látni, az legalább olyan meglepetés lesz számukra, mint amit Kanadában átéltek, csak a skála másik végéről.

Ott is lesz naplóírás, pluszpontokkal azoknak, akik románul vezetik. A kórusba most is bevesznek csángó gyermekeket, legalább harmincat, akik már tanulják a dalokat, és végül Bákóban közösen lépnek fel, majd együtt elmennek pár napra a Fekete-tenger partjára nyaralni. A tervek szerint nem egyszeri látogatás lesz: a csángó gyermekek is jönnek majd Szentegyházára családokhoz magyarul tanulni, és ha minden jól megy, hosszú és gyümölcsöző kapcsolat alakul ki a két közösség között.

A csángóföldi utazásra a kanadai turné bevételének fele adja a fedezetet; a tengerentúlra is elvitték az adományládákat, és hanglemezeket is árultak, így jelentős summa gyűlt össze. A pénz másik felét is hasznosan költötték el: földet vásároltak belőle. Amikor megkérdezem, mi szükség erre, a tanár jóval korábbról kezdi a magyarázatot.

– Nekem is álmatlan éjszakáim vannak amiatt, hogy az idő megbolondult, a vizek zavarosodnak, és az erdők pusztulnak. Ráadásul ezen a vidéken élesben történnek az erdővel való bonyodalmak: a faluban majdnem gyilkosság is volt, amikor a fatolvajok a rendőrfőnököt fejszével úgy megcsapták, hogy kórházba került. Az idén alakult egy nagyon egészséges hangulatú, zömükben a volt tanítványaimból létrejött közösség, amely újjászervezte a közbirtokosságot a településen. Velük közösen gondolkodva kitaláltuk, hogy az idén kerek évfordulót ünneplő filharmóniai napok keretén belül ültessünk el minél több fenyőfacsemetét a letarolt erdőrészeken. Mi motiválni is tudtuk a gyermekeinket: Kanada-pontok jártak a részvételért, sőt aki hozott magán kívül még embereket, azok után is jártak a pontok. Képzeljék el: százötven gyermek elhozta apját-anyját, rokonságát, és több mint négyszázötven ember egyetlen nap alatt, május elején el tudott ültetni tizenhatezer facsemetét. Ilyenre nem volt példa a rendszerváltás után! Nekem is felejthetetlen élmény volt, amikor a filis diákom a nagyanyjával és nagyapjával együtt ásta a lyukakat, és tette bele a csemetéket. Estére kiderült, hogy a csemeteültetés nagyszerű közösségi élmény is; még a település román rendőre is megdicsőülve jött le a Hargitáról. Akkor megfogadtuk, hogy ezt évente meg kell ismételni. Eldöntöttük, hogy a kanadai bevételből földet veszünk az iskolától nem messze, és a néhai Micsurin-kertek mintájára fenyőcsemete-kertészetet létesítünk. Ez meg is történt, jelenleg majdnem félhektárnyi területe van a Szentegyházi Gyermekfilharmónia Alapítványnak, amelyre már ki is tettük a táblát: Ontario Tree Garden. Ha volna még pénzünk, tudnánk bővülni is: a nadrágszíjparcellák korábbi tulajdonosai fellelkesültek, és eladnák a területeiket. Úgy gondolom, a csemetekert legfontosabb feladata a csemetenevelés mellett az agyak nevelése: ha a gyermek látja, mennyit kell kapálni ahhoz, hogy egyszer majd nagy fenyőfa legyen a csemetéből, talán nem fogja az erdőt sem kivágni.

Elbúcsúzunk a karnagytól, kezdődnek a próbák. Ugyan augusztus közepe van és vakáció, ennek ellenére három csoport érkezik: hattól a vonósok, héttől a fúvósok, utána pedig a kórus. Elindulunk Székelyudvarhely felé, az autó tükrében ott magasodik a Hargita. Jó tudni, hogy Szentegyházán megvan a recept, hogyan lesz a dalból erdő.