Fóliaerdők és félkész wellness-szálló az ország legszegényebb kistérségében

A Csongrád megyei Kistelek környékén félmillió forint alatt van az egy főre eső éves nettó jövedelem. Riport.

Hát, Csengele biztos, hogy nem szegény falu – mondja megrökönyödve a település közepén álló Vénusz presszó csaposa, amikor szembesítem azzal a statisztikai adattal, hogy ez a környék az ország legszegényebb régiója. Valóban, ha ejtőernyővel érkeztem volna a kisteleki kistérségbe, magam is hitetlenkedve fogadom a hírt, mely szerint az éves jövedelem egy főre nézve 497 183 forint. Vegyük például mindjárt Kisteleket, a központot.

A hétezres kisváros közepén szökőkút – ahogyan például Bakson is –, szépen felújított templom, üzletek, presszók, térkő mindenütt, és ami ezeknél is fontosabb, nyüzsgő emberek. Szálloda is van itt, ami amúgy szinte minden kistérségbeli településről elmondható. Vagy nézzünk el Pusztaszerre: a zsákfaluban kézzel faragott táblák jelzik az utcákat, a hirdetőtáblán pedig többen árulnak malacot és szénát, mint felújításra váró házat. Ez pedig mindenképpen bizakodásra ad okot. Balástyáról több környékbeli is úgy beszélt, hogy „ott gazdagok élnek, mert sok a fóliás”, és a mondat másik felével nem is lehet vitatkozni: a település körül szabályos fóliaerdő terül el, az összképet csak itt-ott csúfítja egy-egy csupaszon maradt fóliasátorváz.

Csengelén pedig számos házon látszik, hogy utólag húztak rá egy emeletet, és ez sem éppen a szükség jele, ahogyan a sűrűn ültetett muskátli és rózsabokrok sem. Ópusztaszerről talán elég csak azt megemlíteni, hogy itt található a Feszty-körkép és a Nemzeti Történeti Emlékpark. Munkahelyből sincs hiány a kistérségben. Kisteleken ipari park van, Balástyán baromfi-feldolgozó, Csengelén a minap nyílt meg Európa legnagyobb kóser vágóhídja, Ópusztaszeren a vendégházak és éttermek mellett pszichiátria is működik, és persze a már említett fóliákban sem magukat szedik le a paprikák.

Mindezeket látva én is úgy voltam ezzel az adattal, mint a Vénusz presszó csaposa: furcsállottam, hiszen első ránézésre vannak ennél sokkal rosszabb helyzetben lévő vidékek is Magyarországon, ahol egymást érik a düledező házak, ahol nincsenek már nemhogy iskolák, de kocsmák se nagyon, ahol a községi focipályán már megrogytak a kapuk, és ahol még mindig gyakrabban látni az ÁFÉSZ kopott logóját, mint az Új Széchenyi-terv narancsszín dominálta plakátjait. Ám nem ejtőernyővel jártam be ezeket a falvakat. Így aztán feltűnt például, hogy a helyi járatokon sokan nem is a megállóknál szállnak le, hanem megkérik a sofőröket, hogy álljanak meg egyik vagy másik kilométerkőnél, esetleg egy-egy tanyát takaró léckerítésnél vagy egy ki tudja, hova vezető, poros bekötőútnál. Először arra tippeltem, hogy az akácfák által takart romtanyákon élők kevés jövedelme miatt alakulhatott ki a már említett adat, de kiderült, feltevésem csak részben igaz.

Elég egy kicsit körbekérdezősködni, és hamar kiderül, hogy az ide is áradó uniós forrás nem segít minden problémán. A kisteleki ipari parkról például úgy fogalmaznak a közeli Sipos kocsmában, hogy „ott minden van, csak ipar nincs”. Ez így persze túlzás, működnek ott üzemek, de olyan kevésben folyik munka, hogy az egyik szerelőműhelyből például tisztán kihallatszik a rádiós kívánságműsor, nem nyomja el semmilyen munkazaj. Pedig van, pontosabban volt itt pénz bőven: minden csarnok oldalán ott áll, hány millióval támogatta kivitelezését az unió. Csakhogy ott van a térdig érő gaz is az üzemek udvarán. És nem is csak az ipari park kong.

– Nem lehet embert találni kerti munkára sem, ezer forintért nem jönnek el dolgozni – mondja az egyik kisteleki turkáló eladója.

– Sokan költöznek külföldre a környékről?

– Persze, akinek van egy kis esze. Már úgy értem, hogy aki tanult – mondja másikuk kis szünettel a két mondat között.

– Várjuk a csodát – jegyzi meg az uniós források kapcsán, sóhajtva, egy rózsaszín ruhadarabot összehajtogatva. Csoda alatt pedig nemcsak a félig üres ipari parkra céloz, hanem úgy általában az ideáramló mintegy ötmilliárdos fejlesztési támogatásra és persze a város határában álló, félkész wellness-szállóra.

A közel kilencszázmillió forintos támogatásból épülő hotelt papíron 2014. december 31-én kellett volna átadni, ehhez képest még a pezsgőfürdőnek is csak a helye van meg – igaz, az már meg is telt galambürülékkel. És noha az egyik lépcsőn még mindig ott a lécekből összetákolt palló a talicskának, a halomban álló és beépítésre valószínűleg soha nem kerülő alapanyagok azt sugallják, hogy egyhamar nem lesz itt ünnepélyes átadó.

A Balástya közepén álló névtelen kocsmában pedig egyhamar nem lesz olyan nagy tömeg a pultos szerint, mint pár évvel ezelőtt. Ide járt ugyanis elmondása szerint az összes olyan romániai vendégmunkás, aki a környékbeli fóliasátrakban dolgozott. Ma már inkább Spanyol- és Olaszországba mennek, de szavaiból azért kiderül, hogy jó páran maradtak a „románok” is.

– Már csak néhányan vagyunk itt – mondja, miközben unottan mossa el a söröskorsókat. Korábban egyébként maga is fóliázott, tíz kis sátra volt, de nem tudott lépést tartani a 200-300 sátras nagyokkal, ezért abbahagyta. Csak nekik van pénzük ugyanis fejleszteni meg alkalmazottat tartani.

És az itt sok esetben azt jelenti, hogy nemcsak órabért ad a napszámosainak (600-700 forintot emlegetnek), hanem sok esetben ételt és szállást egy közeli tanyán.

Utóbbi azért is praktikus – és itt már a csengelei Gól presszó egyik vendégét idézzük –, mert ott el is lehet bújtatni az embereket, ha jön az ellenőrzés. Amit persze gyakran megelőz a munkaügyi központtól kiszivárgó információ a látogatásról. Persze nem mindenkinek van forrása a központban.

– Volt, hogy a gazda azt hazudta az ellenőröknek, ő most éppen nem ebédet oszt a munkásainak, hanem csak megvendégeli a betérő vendégeket – mondja nevetve a borozgató férfi, majd poharára mutat és elkomorulva, halkan teszi hozzá: a napszámosoknak errefelé annyira nincs értékük, hogy sokan még ezt a pohár bort sem engedhetnék meg maguknak. Elmeséli, hogy bár a 6-700 forintos órabér is kevés, vannak gazdák, akik 250-350 forintos bérezésben gondolkodnak.

– Meleg étel meg nincs, csak bundás kenyér. Ez az ellátás, ezért kell 50-60 fokban fóliázni – mondja, és közben megjegyzi, hogy sokan ilyen bérért is elmennek dolgozni. Kérdőn nézek rá, de jön is a válasz.

– Olyan emberek ezek, akik egy napig dolgoznak, aztán két napig isszák el. Akik napról napra, hónapról hónapra élnek. Sokan vannak itt ilyenek – jegyzi meg.

– És ezek a napszámosok nincsenek bejelentve, igaz? – kérdem.

– De. Minden egyes nap. Így bármikor el lehet küldeni a napszámost – közli emberünk, majd mintegy nyomatékosításképpen megismétli: – Mondom, napról napra élnek.

Ráadásul ezzel a mindennapi bejelentéssel is lehet trükközni. A pusztaszeri Kőbarlang Clubban például azt mesélték, bevett gyakorlat, hogy csak 4-5 órára jelentik be a napszámost, miközben dolgoztatják 10-12-t. A többit zsebbe kapja. Vagy az is gyakran megesik, hogy munkaidőben elszívott minden cigarettáért levonnak negyedórát, de az is, hogy az albérlet árát leveszik az órabérből, s máris csak ötszáz forintot kap kézhez a romániai vendégmunkás, aztán ennyire is jelentik be.

– A fiatalok innen már szinte mind elmentek. A középkorúak próbálnak evickélni valahogy, meg vacillálnak is persze, hogy kimenjenek-e ők is külföldre – mondja a pusztaszeri Kőbarlang csaposa. Csengelei kolléganője is erről számolt be. Csak úgy röpködtek a levegőben a család- és becenevek, hogy kik mentek el a faluból, rögtön utánuk jönnek a csillagászati összegek, amennyit az eltávozottak keresnek odakint.

Az ópusztaszeri Pálma kocsmában járva olyan érzésem van, mintha ugyanezt a beszélgetést folytatnánk teljesen más emberekkel. Egy férfi a fiatalok lehetőségei kapcsán a fia esetét említi, aki hentesként végzett, de csak kopasztani tudott elmenni egy közeli baromfi-feldolgozóba.

– Két napig bírta. Szabályosan feláztak a körmei, ahogy tizenkét órán keresztül kopasztotta a leforrázott csirkéket – a történet vége az, hogy a fiú már nem lakik a faluban.

– Az a baj, tudja, hogy az a föld, amely régen a téeszé volt, fél Ópusztaszernek munkát adott. Ma néhány ember kezében van, és jó, ha 10-nek munkát adnak – mondja, miközben beszélgetőtársa, hóna alatt szeletelt kenyeret szorongatva, helyeselve bólogat.

– Az a baj, hogy megváltozott a világ, én meg nem tudom követni – jelenti ki. Majd hozzáteszi: – De nem is akarom.

A Nemzeti Történeti Emlékpark felé haladva asszonyok igazítanak útba. A főút melletti krumpliföldön négykézláb kaparják ki a burgonyát a földből. Lehet, hogy nem is változott akkorát a világ. Az emlékparknál járva, a jurtás sátorral is felszerelt Szeri kempinggel szemben figyelek fel egy magányosan álló fára. Törzsére táblát szögeztek, rajta alig olvasható szöveg: Eladó. De hogy a mögötte álló romtanya-e, a száraz gazzal benőtt földterület, esetleg maga a fa? Nem tudni, és megkérdezni sincs kit.

Eladó az a hotel is, amelynél le kell kanyarodni Rostás Zoltán tanyája felé. Ott döbbentem rá először, mivel is jár, ha rendkívüli adatok nyomára próbálok bukkanni: rendkívüli dolgok történnek. Karnyújtásnyira előttem nagy fülű nyulak szökkennek fel a térdig érő gazból, aztán fácántyúkokat kell kerülgetnem a hepehupás utakon, végül egy hófehér pitbullkutya miatt kell sietősre fognom lépteimet az akácfákkal benőtt vályogviskók között.

Persze sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom: az 53 éves férfi maga is úgy adta meg lakhelye koordinátáit, hogy „takarásban” él a testvérével egy „romtanyán”, ahol nem termelnek semmit. Hogy mennyire semmit, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a szemembe nézve is megismétli leszegett fejjel közölt mondatának lényegi részét: semmit. Neki még a 497 183 forintos éves jövedelem is nagy álom, állítása szerint a felét sem kapja kézhez egy évben. Olyan 220 ezer forint körüli az éves jövedelme számításai szerint. Háromszor kérdezek vissza, hogy tényleg ennyi pénzből gazdálkodik-e egy esztendő alatt, Rostás Zoltán pedig háromszor mondja rá, hogy igen, ennyiből. Hogy mennyien élhetnek hasonló összegből a kistérségben, arra még tippet sem tud mondani. Ő csak arról tud felvilágosítást nyújtani, milyen a helyzet a közvetlen közelében álló tanyákon.

– Azon a tanyán nem lakik senki. A másikon meg románok laknak. Az övéké ez a két ló. Úgy hívják őket, hogy Rudi és Bogár – mutat a házak után két kipányvázott, sötét csődörre. Térdig érő gazban róják köreiket, körülöttük a Rostás testvérek kutyái ugrálnak. A romtanyán egy fúrt kútból jön a víz, villany, gáz nincsen, de az itt lakóknak ez a legkisebb gondjuk. A ház tűzfala ugyanis dőlőben van: „gatya lesz”, ha egyszer tényleg összeomlik. Rostás Zoltán abban bízik, hogy a polgármester kiutal majd valami más ingatlant. A férfi egykor szobafestőként dolgozott, a legnagyobb létrával is tudott lépegetni, csak tönkrement a térde. Meg kellene műttetnie, de nincs rá pénze. Egy időben közmunkán volt, aztán napszámban, de egyiket sem bírta. A minap megpróbálta a szilvaszedést, de csak fél műszakra futotta erejéből. Vannak helyette jelentkezők bőven. A románok.

Nincs több kérdésem, elindulok. Ki a kacskaringós földúton, aztán a régi 5-ösön el az eladó hotel, néhány bezárt benzinkút és megannyi rozsdás buszmegálló meg nagyra nőtt akácfa mellett. Mintha minden második tövében romtanya lenne, ahol valószínűleg már nem termelnek semmit. De tényleg semmit.