Kérem, kapcsojja ki! – A település, amelyről mindenkinek ugyanaz jut eszébe

Nem a fakazettás mennyezetű unitárius templom és nem is a Tisza-kastély. Ha Kocsord, akkor „ojjektum”.

Kocsord határában szép lassan csordogál a Kraszna, ám felette a hídon száguldanak az autók és kamionok a 49-es úton, amelyet a szatmári faluban Árpád utcának hívnak. Nem a falut híressé tevő atombunker építőjéről, Fogarasi Árpádról nevezték el, ahogyan a településen található Szalacsi-ház sem az első és talán legismertebb magyar mémalak lakhelye volt korábban. De ne siessünk, lassuljunk hozzá a Krasznához, akad még látnivaló errefelé. Itt van például a három székely kapuból és életfából álló, a székely hadosztály hősiességét hirdető emlékműegyüttes, mellette pedig egy egyetlen nyomvonalból álló vasúti sínpár, amely ugyancsak a folyócska felett halad át egy rozsdásodásnak indult hídon. Illene ide a csend is, de az nincs, folyamatosan zúgnak erre a járművek, és biztosak lehetünk benne, hogy amint meglátják a kis park mellett a Kocsord nevét jelző táblát, már azon kezdenek el gondolkodni, hogy a szemből jövő, kicsit inogva tekerő, foszforeszkáló cipős kerékpáros vajon beszélgetett-e Szalacsi Sándorral, vagy járt-e az általa híressé lett ojjektumban. Azért merjük ezt így kijelenteni, mert nekünk is átfutott ez a fejünkön. És amikor korábban áthajtottunk Kocsordon, akkor mi is csak a nyakunkat nyújtogattuk, hogy vajon merre lehet Fogarasi Árpád elemi erők becsapódása ellen felhúzott óvóhelye.

Nem a Kraszna holtágában megbújó stégek után érdeklődtünk, nem a Tisza-kastély vagy a körülötte elterülő természetvédelmi terület sorsáért aggódtunk, és nem is a kazettás mennyezetű unitárius templomban gyönyörködtünk. Kuncogva kerestük a drótkoszorút, és ha megtaláltuk volna az ojjektumot, arról akartunk volna meggyőződni, hogy vajon hogyan vette volna ki ott Árpád a vízből az oxigént. És hiába töltötte úgymond árnyékban a kilencvenes éveket a közismert „jó munkásember” és Sándor (a mémmé vált videó a rendszerváltás előtt készült, és a kétezres években kezdett vírus módra terjedni az interneten – lásd keretes írásunkat), azóta már tudjuk, mi történt a két főszereplővel. Szalacsi Sándor például több késszúrással megölte a feleségét, majd börtönbe, onnan pedig egy nyíregyházi szeretetotthonba került. Cukorbetegsége miatt levágták a lábát, úgyhogy az internet népe dobta neki össze a pénzt motoros tolószékre. Mondhatnánk, hogy mint Izaurának a felszabadítására vagy Esmeraldának a szemműtétjére, csakhogy Szalacsi Sándor valóságos figura. Valós volt a biciklije, amelyre támaszkodott, valós volt a pia, amelytől úgy nyilatkozott, ahogy. Ez a fizikával szélmalomharcot vívó, micisapkás Don Quijote tulajdonképpen megelőzte korát: ő lett az előfutára azoknak a figuráknak, akikre napjainkban szinte vadásznak a faluriportra „leutazó” kereskedelmi televíziók stábjai. Pedig az egyik kocsmában – ahol Szalacsi nem ihatott, mert csak húsz éve nyílt a hely – úgy mesélik, hogy tsz-sofőrként Sándor nagyon precíz, tiszta ember volt. Amikor pedig a tsz megszűnt, és alkalmi munkákból élt, akkor is mindig nagyon vigyázott rá, hogy szépen letakarítva adja vissza a teherautókat. Aztán elkezdett inni. De nem ez volt a baj, mondják az ivóban, hanem hogy „gátlástalanul” tette ezt, azaz mindent ivott. És még valami.

– A fő probléma az volt, hogy a felesége is inni kezdett; pedig állítólag azelőtt a postán dolgozott az asszony, vezető beosztásban ráadásul.

Ugyanilyen valóságos személy és előfutár volt Fogarasi Árpád is, a kisember, akit egyszerre nyomasztott a hidegháborús paranoia (állítása szerint az egyiptomi–izraeli összecsapásról készült híradás miatt fogott az építkezésbe még a nyolcvanas években) és feltehetően a kényszeres gyűjtögetési mánia. Ahogy Sándort, úgy őt is könnyű kinevetni, és Kocsord bolondjának titulálni.

Árpád sem itt él már. Tiborszállásra költözött, és a legtöbben helyben is hallottak arról, hogy árulja az általa is befejezhetetlennek nyilvánított ojjektumot. De azt már nem tudják, hogy mennyiért. Viszont elmesélik Árpádról, hogy Mátészalkán dolgozott mint őr, a kocsmabeliek mind bólogatnak a söröspoharuk felett, hogy rendkívül becsületes volt. De elmondásuk szerint ami szemetet, vasat talált, azt mind hazahozta Mátészalkáról, de még Fehérgyarmatról is, „ha kellett, biciklisaroglyán”. A bunkert pedig teljesen egyedül építette fel, és becsületesen fizetett a cementért. Nagyon sokat költött erre, minden valószínűség szerint az egész fizetését.

– Én osztálytársa voltam, engem beengedett volna – mondja mosolyogva a kocsmárosnő. A jelenlévők ugyancsak szkeptikusak azt illetően, hogy tényleg kibírna egy atomtámadást a bunker, és arra is legyintenek, amikor arról érdeklődünk, hogy mire lehetne szerintük felhasználni. Többen leteszik a poharukat, és úgy mutatják, hogy milyen vastag a fal (nagyon), és hogy ezért milyen kevés hely marad az óvóhely szívében (nagyon kevés). Ráadásul tele van szeméttel, mondja az egyik üldögélő kocsordi, aki már többször is volt bent közmunkásként kaszálni odabent.

Merthogy – és ezt már Földi István polgármestertől halljuk – mindenkinek, aki kéri, az önkormányzat a közmunkásai útján segítséget nyújt, hogy megbirkózzanak a telkükön megnövő gazzal. Fogarasi Árpáddal is megbeszélnek mindig havonta egy időpontot, és akkor beengedi a segítőket a portájára.

A jobbikos településvezető viszonya a bunkerhez finoman szólva is ellentmondásos. Nem titkolja, elege van abból, hogy falujáról mindenkinek ez jut eszébe. Ujjával mutatja, milyen vastag volt az a paksaméta, amelyet kinyomtatott azokról a hírekről, amelyek – tévesen – arról számoltak be, hogy a település vezetője meg akarja venni Fogarasi Árpád építményét. És sorolni kezdi, hogy mi minden lehet még érdekes Kocsord kapcsán. A holtág, a templom, a kastély, az emlékmű. Vagy a sikeres falunapok, az elnyert pályázatok, a jól működő közmunkaprogram, a helyi térkőgyártás (egyébként éppen a Szalacsi-házban), az újjászerveződő közösségi élet („Szalkáról jártak ki a sörsátrunkba meccset nézni az Eb idején”), amelyben nagy szerepe van a focicsapatnak („szabályos arénánk van”) és a harmonikusnak mondható cigány–magyar együttélésnek.

– Figyelünk egymásra, ennyi a titok – mondja a polgármester, majd lelkesen arról kezd beszélni, hogy ez miből is áll. Földi István a település vezetése mellett sportemberként a helyi ificsapat sorsát is a szívén viseli, és úgy igyekszik elérni, hogy egyben legyen a társaság, hogy hamarosan moziba viszi az egyébként szigorúan csak helyi srácokból álló társulatot, majd vállát vonogatva mintegy mellesleg fűzi hozzá, hogy az, hogy milyen származásúak a játékosai, egyáltalán nem érdekli. Arra viszont szemmel láthatóan büszke, hogy mindegyiküknek tudja a nevét.

– A közmunkásoktól is kérek, nem pedig utasítgatok – mondja, megjegyezve, hogy reggelente az összes eligazításon ott van. – Vagy itt van például a címerünkben látható csíkos hal – mutat a háta mögötti zászlóra, amelyről Földi István azt mondja: minden reggel azzal kezdi a hivatali munkáját, hogy megsimogatja, ezzel is tudatosítva magában, hogy a falu első, 0–24-ben ugrasztható szolgája. Éppen ezért úgy gondolja, azoknak a polgármestereknek szégyellniük kéne magukat, akik például a közmunkát nem a település építésére használják fel, hanem hatalmuk bebetonozására. Földi István egyébként kerüli a nyílt politikai konfrontációt, mivel úgy látja, települése fejlődése érdekében kell cselekednie. Akkor pedig már jobb kompromisszumot kötni. Örül, hogy beruházások érkeznek a faluba, és „nem titok”, hogy egy külföldi üzem idecsábításán is dolgozik. Hangsúlyozza, hogy ötletei és nem tervei vannak az ojjektummal is.

– Ha a testület megszavazza, és úgy áll majd Kocsord anyagilag, akkor elképzelhető, hogy megveszi az önkormányzat az épületet – fogalmaz körültekintően, annyi jövő időt és feltételes módot használva, amennyit csak lehet. Annak ellenére óvatos, hogy ő az egyetlen általunk megkérdezett kocsordi, aki szerint egyáltalán bármire fel lehet használni a bunkert. A többiek csak legyintettek a kétméteres betonfalak emlegetésére, hiszen annyi vas és beton van benne, hogy a szomszédos házak megsérülése nélkül még felrobbantani sem lehetne szerintük. Földi István úgy képzeli, hogy akár bunkerpubot is lehetne ott nyitni, mondjuk „atombiztos burgerrel” az étlapon. De leszögezi ismét és újra, hogy ez csak képzelődés.

A falu mémjénél sokkal fontosabbnak tartja, hogy évek óta húzódik a falut elkerülő út megépítésének az ügye. A Kocsordon keresztülhúzódó 49-es út ugyanis lehet, hogy a hozzánk hasonló bámészkodóknak csak kellemetlen a zaj miatt, a falubeliek számára viszont nagyon is komoly problémát jelent. Rengeteg itt a baleset, és a határ felé suhanó kamionok miatt sok a repedező ház is, „ha leülne erre a székre, remegne maga alatt, olyan itt a forgalom”, mondja nekünk egy asszony az egyik kocsordi üzletben. Majd Földi István sorolni kezdi, hangjából pedig nem nehéz kihallani a szarkazmust:

– Úgy emlékszem, 2006-ban, majd 2010-ben, utoljára pedig 2014-ben kaptak a kocsordiak ígéretet az elkerülő út megépítésére. Gondolom, 2018-ban és 2022-ben ismét gondolnak majd ránk – utal arra, hogy milyen régóta kampánytéma ez. Tavaly egyébként félpályás útlezárás is volt a faluban, a helyiek többek között azt írták a transzparenseikre, hogy elég volt a balesetből. Mert azokból alaposan kijut a Kraszna-partiaknak azóta is, az elkerülőről pedig nincs hír. Persze megint csak egy szalacsis párhuzam kell nekünk, a messziről jötteknek, hogy megértsük ezt a fajta magárahagyottságot. A már említett kocsmában tényleg csak mellékesen merül fel, hogy a minap megint karambol volt a faluban, és hogy az egyik kocsordi férfi részegen nyilatkozott róla az egyik kereskedelmi televíziónak. Hiába, nem sokkal nehezebb semmibe venni egy falut, mint egyszerűen csak bolondnak kikiáltani valakit.

Földi István azonban optimista a faluja jövőjével kapcsolatban, álma, hogy a település amolyan Kraszna-parti kertvárosa legyen Mátészalkának, ahonnan sokan költöznek is ki ide. Elismeri, hogy elődeinek sokat köszönhet, amiért úgy adták át a vezetést, hogy Kocsordon „hagytak” sok mindent, így aztán a jelenlegi polgármester azon van, hogy ezeket az intézményeket megóvja, fejlessze. Kocsordon ugyanis van iskola, posta, óvoda, orvosi rendelő és kultúrház. Ebből persze következik, hogy sok helyen, különösen ebben a térségben, viszont nincs, ami miatt nagy is az elvándorlás a környékről.

Szóba kerül ez a téma is, amikor a Pityókás kocsmába betérünk. Fiatal lányokat találunk a kocsma sarkában meghúzódó, műanyag gyümölcsökkel díszített asztal mellett. Ők csak azért vannak még itt, mert tanulnak, de tervezik, hogy Budapestre, de az is lehet, hogy külföldre mennek. Nem lehet itt szórakozni, mondják, maximum Nyíregyházán, az meg több mint ötven kilométerre van. Ötven perc autóval. A tömegközlekedésre pedig csak legyintenek. A buszok ritkán járnak, a vonat lassú.

Ottjártunkkor is csak egyetlen és valóban lassú kocsi érkezik be az összes kocsordi szerelmespár nevével telekarcolt, pozdorjaablakú állomásra.

Innen már látszik a bunker. Pontosabban csak látszódna, ha nem nőttek volna túl rajta a fák. Egy háromfős társaság mutatja meg a helyes irányt az ojjektum felé. Érdeklődünk tőlük is a bunker áráról, de nem tudnak semmit. Felajánlják viszont, hogy olcsón megvehetjük a kocsijukat. Nem élünk a lehetőséggel, inkább Fogarasi Árpádról és Szalacsi Sándorról kérdezősködnénk. A srácok nem felelnek, inkább szemérmesen az árnyékba húzódnak, a napon felejtve eladó kocsijukat. Egyikük segít ki némi extra információval: pecsétgyűrűs ujjával mutogat a halántékára, ezzel célozva az ismert kocsordiak elmeállapotára.

A bunkert már szinte nem is látni. A betonmonstrum éle épp csak kikandikál a zöldből, a drótkötélből formázott lakat rozsdás, a kaput támasztó karón csiga mászik, a jó munkásember házán omladozik a vakolat, látszanak a vályogtéglák. Az udvaron álló dombról nem lehet eldönteni, hogy pincelejáró-e vagy sittkupac, a kerítésre a szőlő is felfutott.

Egyedül a füvön látszik, hogy mostanában vágták, meg a helyi Szalacsi-házban készült járdán, hogy nemrég lett lerakva.

Az ojjektum

Ezerkilencszáznyolcvankilencben Bogdányi Ferenc készített amatőr dokumentumfilmet Kocsordon az „elemi erejű kozmikus becsapódások ellen” védelmet nyújtó, kétméteres betonfallal rendelkező „atombunkert” építő Fogarasi Árpádról. Az elkészült filmben azonban nemcsak a félkész épület tulajdonosa szólalt meg, hanem a feltehetően kissé kapatos Szalacsi Sándor is. A biciklijét támasztó, micisapkás férfi összegabalyodó nyelvvel beszélt arról, hogy az „ojjektumot” építő Árpád „biztos jó munkásember”, aki majd „háromszázezer, harmincezer litér vízbül veszi ki a zokszigént”. A feltehetően VHS-kazettára készült felvétel digitalizált változata 2002-ben, a magyarországi internet beindulásának első éveiben került fel a világhálóra, és főleg Szalacsi mondatainak köszönhetően vírusként kezdett terjedni. Remixek, videojátékok, montázsok készültek belőle, ráadásul talán a legmakacsabbul megmaradó internetes mémmé vált. Fogarasi Árpádot és Szalacsi Sándort időről időre felkeresték a bulvármagazinok és a kereskedelmi televíziók, hogy beszámoljanak róla, hogy élnek napjainkban.