Ezerkilencszázkilencvenöt augusztusában fotós kollégámmal, Beliczay Lászlóval ellátogattunk az erdélyi Atyhába, hogy a Ceauşescu által halálra ítélt, elnéptelenedő székely településről készítsünk riportot. A kétoldalas cikk Atyha, az egynapos falu címmel jelent meg az Esti Hírlapban; a napilap rég nem létezik, de az elnéptelenedő falu még igen, így huszonkét év után újra elmentünk a sóvidéki településre.
Van egy falu valahol Erdély közepén, Hargita és Maros megye határán, amely évszázadonként egyszer kerül a figyelem középpontjába, de akkor nagyon – így kezdődött a két évtizeddel ezelőtti riport. Valóban, a pápai tizedjegyzék 1576-ban a vidék legnagyobb adófizetőjeként említi, hogy aztán a következő évszázadban úgy maradjon meg a krónikákban, mint amelyen többször is végigsöpört ugyan a reformáció szele, de mégis megmaradt katolikusnak. Adott egy katonaembert a nemzetnek, akit hű beosztottjaival egyetemben lemészároltak a siculicidium néven elhíresült madéfalvi csatában 1764-ben. Aztán jött a huszadik század vége, amikor a hírhedt Ceauşescu-féle falurombolási lista első helyén találjuk Atyhát. Mégsem a román diktátor ártott a településnek legtöbbet, hanem a saját lakói, akik gazdasági okokból elhagyták szülőföldjüket: míg 1950-ben még ezerötszáz lelket számoltak a faluban, rá tizenöt esztendőre alig feleannyian éltek a székely kapuk mögött, hogy aztán a nyolcvanas években már csak négyszáz név sorakozzon a plébánia nagykönyvében. Amikor mi ott jártunk, 1995. július harmincegyedikén, már alig kétszázkilencvenen mondhatták el magukról, hogy a Korond feletti kis falu lakói. A lakók átlagéletkora 65 év volt, gyerekből, vagyis 18 év alattiból akkor tizenkettőt találtunk.
Az elvándorlás okai kézenfekvőek: a fiatalok máshol találnak munkát. A falu a főúttól öt kilométernyi, köves-gödrös hegyi úton volt megközelíthető, földjei aszottak, sok munkával lehet csak kicsiholni belőlük a megélhetést. A lakók ezért a városokba vándoroltak, ráadásul nem is a közeliekbe: a településtől több száz kilométerre lévő Temesváron volt olyan utca, amelyikben több egykori atyhai lakott, mint a szülőföldjüknek számító faluban. A romániai rendszerváltást követően pedig Magyarország lett a fő vonzerő a fiataloknak, sokan oda mentek dolgozni.