A törpemalac olyan cuki, hogy meg sem akarjuk enni

Sokan jelentkeztek az ELTE felhívására disznódadának. Nem is gondolná, mi mindenre képesek a törpemalacok.

Hat takarítónő jön velünk szemben az Eötvös Loránd Tudományegyetem lágymányosi épületének bejáratánál, miközben mi Mankával megyünk a kertbe fotózkodni. A hölgyek mindegyike összecsapja a tenyerét, és hanghordozásuk rögvest magasabb tónusra vált, így fejezik ki Manka iránt első látásra érzett szerelmüket. A magasabb, gőgicsélő hang hallatása egyébként öröklött viselkedése az embernek mindannyiszor, amikor kisbabát vagy a kisbabákra emlékeztető testi jegyeket viselő állatot lát.

A néhány hónapos, három és fél kilót nyomó minnesotai törpemalacban pedig minden megvan, amit az emberek „cukinak” érzékelnek: apró termetű, feje a testéhez képest nagy, turcsi orra, nagy szeme, vékonyka lába, hosszú, szőke szempillája van. Ő az etológia tanszék most induló kutatási programjának „prototípusa”. Miközben kollégánk fotókat készít a malacról, három egyetemista is megáll mellettünk, hogy mobiltelefonjukkal lefényképezzék az állatot.

– Fiatal kora ellenére Manka intenzív képzésen vesz részt. Tud utasításra leülni, lefeküdni, elmegy a helyére, egy szőnyegre – mondja Újváry Dóra etológus, aki már sok állatot: vaddisznót, muflont, szarvast, farkast, sőt medvét nevelt fel néhány napos koruktól kezdve. – Velünk együtt alszik az ágyban. A disznók igénylik a testi közelséget a kondájuk többi tagjával, hiszen társas életet élő állatok.

Manka jövőbeli sorsát firtató kérdésünkre Újváry Dóra felhúzza a szemöldökét, vélhetően nem először hall hasonlót. Határozottan kijelenti, hogy a törpemalac élete végéig velük fog lakni. Nem ez az első kis méretű sertésük, az előző 12 évig élt, de elvileg akár húszig is élhetnek. Az etológus reméli, hogy kifejletten sem lesz több negyven-ötven kilónál. Az mindenesetre biztos, hogy Manka korában a hagyományos disznók már vagy háromszor ilyen nagyok.

A kultúra, a hagyományok nagy hatással vannak az állatokkal szembeni bánásmódunkra. A nyugati világban a legtöbben elszörnyülködnek, ha azt hallják, hogy Délkelet-Ázsiában kutyát esznek. Hiszen az eb nálunk nem táplálékállat, hanem társ, és azt hisszük, hogy a mi morális elveink univerzálisak. Ugyanakkor más állatokat is lehet házi kedvencként tartani, és ezek megítélésének bizonytalanságán mérhető le, hogy az „ehető” és a „nem ehető” kategóriák mennyire viszonylagosak. Vannak, akik simogatják, szeretgetik a nyulat, sokan viszont a húsáért tartják. Hasonló a helyzet a lóval, a galambbal – és újabban a disznóval. A törpemalacok boldog gazdái sokszor kénytelenek efféle reakciókkal szembesülni: „Később azért majd megeszitek, ugye?” „Azért szeretgeted, mert úgy jobban hízik?”

A disznó házi kedvencként való tartása a XX. század közepe táján kezdett elterjedni az Egyesült Államokban. Délkelet-Ázsiából (Kínából és Vietnamból) a nyugati sertéseknél kisebb, kifejletten is száz kiló alatti állatokat importáltak, amelyeken orvosbiológiai kutatásokat végeztek. Az előnyük természetesen az volt, hogy kis méretük egyszerűbbé tette tartásukat. Ezen állatok leszármazottjai – és a belőlük indított, törpeségre szelektált vérvonalak – hamarosan felkeltették a tudományon kívüli világ figyelmét is. Így egyre több amerikai állatkert kezdte őket tartani, hiszen egy intézmény sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az emberek imádják a „cuki” állatokat. Márpedig ha egy állat kisebb megszokott méreténél, akkor az az emberben a gyermekeket illető ösztönös gondoskodást váltja ki.

Az állatkertekből a minidisznók lassan átköltöztek a tehetős gazdák lakásaiba, a nyolcvanas évekre ez a divat olyan méreteket öltött, hogy sok város betiltotta a gazdasági haszonállatok (és a törpemalacok még mindig ennek számítottak) tartását, közegészségügyi okok miatt. További problémát jelentett – és jelent mind a mai napig –, hogy a tenyésztők ígéretei ellenére, melyek szerint az általuk árult disznók örökre chihuahua méretűek maradnak, ezt lehetetlen tökéletesen megjósolni. A testméret genetikai meghatározottsága ugyanis rendkívül komplex, és nagyban hatnak rá a tartási körülmények, jelesül, hogy mennyit adunk a sertésnek enni. Így rendszeresen előfordul, hogy a felnövekvő törpemalac hetvenkilós súlyával már nem tűnik olyan törpének, és praktikusan lehetetlen lakásban tartani. A család kedvencét mégsem lehet levágni, így az állatok sokszor menhelyre kerülnek.

A minnesotai törpemalac (amellyel most az etológusok is foglalkoznak) története 1949-ben kezdődött. A minnesotai Rochesterben kezdték kitenyészteni négy különféle, kis termetű malacfajta keresztezésével. Ezek közül három apró szigetekről (például a csendes-óceáni Guamról) származott, márpedig a szigeteken élő állatok a korlátozott források miatt gyakran összetöpörödnek szárazföldi rokonaikhoz képest – ez az úgynevezett szigethatás. A kezdeti populációt a következő évtizedekben többféle disznófajtával, például vietnami csüngőhasúval keresztezték, hogy elérjék a kívánt jellegzetességeket.

Tehát a törpemalacok léte is részben a tudományos (főként orvosi célú) kutatásnak köszönhető. Viselkedésüket és agyműködésüket azonban eddig nem sokan vizsgálták. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) etológia tanszékének kutatói most ebbe vágnak bele, és a tesztalanyok felnevelését önkéntesekre bíznák. Fel is tették a felhívást az internetre, de az eredményre ők sem számítottak. Miközben nagyjából tíz állatot fognak nevelőhöz adni, csak az első napon kétszázan jelentkeztek a feladatra.

– Ez a kutatás része a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatának, amelyben embereket, kutyákat és malacokat fogunk vizsgálni. Eközben olyan kérdésekre keressük a választ, hogy ezek a fajok hogyan reagálnak a szociális ingerekre, fajtársaik és más állatok hangadására, és legfőképpen hogyan érhető tetten mindez az agyműködésben – mondja Andics Attila, az ELTE etológia tanszékének munkatársa. – A korábbi kísérleteinkből azt tudtuk meg, hogy az ember és a kutya hasonló módon dolgozza fel a hangingerek érzelmi töltetét. Most – a malacok bevonásával – ezt a jelenséget próbáljuk szélesebb evolúciós kontextusba helyezni.

Utóbbi azt jelenti, hogy olyan állatfajt kerestek, amely sem az embernek, sem a kutyának nem (közeli) rokona, viszont hasonló, társállati státust tölt be az ember mellett, mint a kutya. Ezáltal ugyanis lehetővé válik, hogy elkülönítsék viselkedésének azon elemeit, amelyeket inkább az evolúciós múlt (tehát a genetikai örökség) és amelyeket a hasonló szociális környezet dominál, illetve képet alkothatnak a közös emlős ős viselkedéséről is. Erre a célra tökéletesek a törpemalacok – amelyeket egyre többen tartanak házi kedvencként szerte a világon –, mivel a törzsfán távol állnak a kutyától és az embertől. Olyan távol, hogy a malacnak nyolcvanmillió évvel ezelőtt élt az utolsó közös őse a kutyával és az emberrel, az utóbbi két faj leszármazási vonala pedig százmillió évvel ezelőtt vált el egymástól. Ennek ellenére hozzászokott az emberi környezethez, tanítható, jól reagál az ingerekre, és nem retteg attól, hogy új helyekre kell mennie a gazdájával. Sőt még olyan praktikus előnyei is vannak, hogy szobatisztaságra nevelhető, és a mérete is épp megfelelő a kísérletekhez (a törpe változat kifejletten sem lesz nagyobb fél mázsánál).

A méret azért fontos, mert a malacok agyműködését később mágneses rezonanciával működő agyi képalkotó géppel is vizsgálják, méghozzá úgy, hogy az állatok nem lesznek lekötözve és elkábítva (ahogy azt nemrégiben a világon elsőként kutyákkal is megvalósították). Ehhez nagyon komoly előtréningre van szükség, mivel az MR-gép minden, csak nem az a hely, ahová egy disznó be szeretne feküdni, hogy ott hosszú perceken keresztül nyugton legyen. Még ha a gép működése közben nem is berregne-zakatolna rendkívüli hangerővel, a szűk alagút, amely még sok emberből is klausztrofóbiás reakciókat vált ki, teljesen biztosan kezelhetetlenné tenne egy átlagos sertést. Márpedig az értékelhető MR-képekhez arra van szükség, hogy az alany végig tökéletesen mozdulatlanul feküdjön.

– A kutya esetében mindig ott van a kérdés, hogy a viselkedéséből mekkora hányad írható az utóbbi harmincezer évnyi háziasítás számlájára. Ebből a szempontból a malac tisztább történet, mert bár azt is háziasította az ember, de az ő domesztikációjában nem a szociális szempontok játszották a fő szerepet (tehát hogy mennyire képes megérteni az emberi környezet jelzéseit), hanem a disznó mint táplálékállat volt fontos. Tehát az ember által kifejtett szelekció a hústömeg növelésére irányult, nem a reaktivitásra, a taníthatóságra – folytatja Andics Attila. – Ennek ellenére azonban úgy tűnik, hogy a malacok, főként a házi kedvencnek tenyésztett törpemalacok nagyon taníthatók, reakciókészek, motiválhatók. Képesek elsajátítani, hogy utasításra hangot adjanak, leüljenek, lefeküdjenek, hozzászoktathatók más állatok jelenlétéhez.

Az ember és a kutya kapcsolatában talán a kettejük közötti kötődés az, ami a kutyát kiemeli az összes többi társállat közül. Egyelőre nem tudjuk, hogy ez a jelenség (ilyen erős formában) a malacoknál is jelen van-e, minthogy még nem végeztek ilyen célú tudományos kutatást. A malactartók szerint persze állataik elképesztő módon kötődnek hozzájuk, ez az egyik oka annak, hogy ezzel a fajjal élnek együtt (természetesen cukiságuk mellett). Az biztos, hogy a disznók, ha tehetik, fajtársaik szoros közelségében szeretnek lenni, igen szociális állatok. Nagyon jól hallanak és szagolnak, viszont – hasonlóan a kutyákhoz – ők sem látnak túl jól, és széles a vokalizációs repertoárjuk, vagyis sokféle hangot képesek kiadni. Ugyanakkor nem kutyák, számos különbség van a két faj viselkedése között. Más a napi ritmusuk. A malacok többet alszanak éjszaka, és többet vannak ébren nappal, mint az ebek. Ebből a szempontból jobban hasonlítanak az emberre, ami megkönnyítheti a velük való együttélést.

– A tanszék munkatársai korábban már farkasokat is neveltek egészen fiatal koruktól kézből, így ezek az állatok nagyon kezelhetővé váltak, és jól lehetett velük dolgozni. Hasonlóan akarjuk felkészíteni a malacokat is, ezért adjuk őket hathetes korukban az önkénteseknek – magyarázza az etológus. – Fiatalkorukban ezek az állatok szerteágazó képzéseken fognak részt venni, amelyek mind azt célozzák majd, hogy természetesebben viselkedjenek, könnyebben boldoguljanak az emberi környezetben. Ha nem figyelünk oda idejekorán, a legelemibb dolgok is megnehezíthetik később a velük való munkát. Például azok a malacok, amelyekkel nem kezdenek el fiatalkorban autózni, egész életükben utálni fogják ezt, és stresszként hat rájuk. Ugyanígy az, ha valaki felemeli őket a földről. Ezek teljesen új kutatássorozat első lépései, így nem lehetünk biztosak abban, hogy működni fognak-e az elképzeléseink. De ahogy tapasztaltabbak leszünk, úgy alakítjuk majd a terveinket.