Az amerikai önkéntesek megsértődnek, ha nem hívják őket zsákot pakolni

Bevetés előtt közös ima – Texasban még a Harvey hurrikán okozta károkkal küzdenek, de már várják a következőt.

Szívesen írnék hosszabban az észak-karolinai kutató-mentők vezetőjéről, John Adamsről, aki hatvannégy évesen is olyan izmos, hogy felléphetne szenior-fitneszversenyeken. Nem csoda, a világ talán leghíresebb speciális alakulatának a parancsnoka volt; amikor megkérdezem, hány nemzetközi bevetésen vett részt a múltban, széles mosollyal mondja, hogy ki tudja A múltjáról nem beszélhet, így elmarad a sztorizgatás. Az biztos, hogy a mostani egyenruhások is tisztelik, mert amikor reggelinél a csapat orvosa előttünk oltotta be a rangereket, mindenki lekezelt vele.

A rangerek egyébként nagyon készültek a hétvégére; olyan információt kaptak, hogy a Ku-Klux-Klan (amely itt, délen különösen erős) arra készül, megbünteti az éjszaka fosztogatni indulókat. Az egyenruhások erre frappáns megoldást találtak ki, este nyolc utánra kijárási tilalmat rendelve el, így sem fosztogatni induló, sem fehér fajvédő nem mehetett az utcára. A rangereknek megvoltak az eszközeik a rendelkezés betartatására: olyan vadonatúj páncélozott csapatszállító járművel vonultak fel, amelynek egyetlen ajtaja – a három centi vastag páncélnak köszönhetően – három mázsát nyomott.

Egyébként a mentési munkákat az egyenruhások már elvégezték, így a nemzetközi csapat is hiába hozott magával hajót és olyan speciális ruházatot, amelyben akkor is száraz marad a test, ha órákon át a vízben kell dolgozni. A környéken nagyon szomorú esetek is történtek: egy 41 éves nő a gyerekével autózott, amikor elakadtak a vízben, és rosszul döntve nem vártak segítségre, hanem gyalog indultak tovább. A kislányra (szerencsére élve) úgy találtak rá a mentőalakulatok, hogy anyukája vízben lebegő holttestébe kapaszkodott.

Terepjárót béreltünk, hogy bejárjuk a megyét. Itt van az a vegyi gyár, amely berobbant (a közelébe sem lehet menni), és rengeteg olajfinomító, melyek jó része leállt, mások füstölő kéménye azt jelzi, hogy már újraindították őket. Eljutunk Vidor településig, de nincs tovább; az úton akkora víz van, hogy motorcsónakokkal közlekednek rajta. És van egy bátor lovas, aki igazi texasiként átgázol a vízen, hű kutyája pár méterrel úszik utána. Hamar megértjük, miért nincs villany a térségben: a transzformátorállomás is méteres vízben áll. Így hiába is lenne benzin (egyébként nincs), a benzinkutak pumpái nem tudnák az autókba átfejteni. A boltok többsége is zárva van, és amelyik kinyitott, abban sem volt friss élelmiszer. Adott tehát a feladat: ételt kell osztani a rászorulóknak.

Vasárnap hajnalra megérkezik a mobil konyhát szállító konvoj: egy hatalmas, amerikai csőrös kamion, egy kisebb teherautó, egy 32 ezer literes ivóvízszállító kocsi és a fagyasztott élelmet szállító hűtőkamionok. Még úton van a zuhanyzó- és mosóegység, ugyanis a bajban lévőnek nemcsak élelemre van szüksége, hanem tisztálkodásra és ruhái kimosására is; és persze a konyhát működtető embereknek is kell fürödniük valahol. A berendezés teljesen önálló. Saját generátorról mennek a kemencék, így a puszta közepén is tudnak főzni, és amíg tart a vízből, zuhanyozni és mosni is.

Nyolckor fogunk neki a konyha építésének egy kék sapkás vezénylete alatt. Roppant érdekesen épül fel egyébként a rendszer, rajtunk kívül ugyan mindenki sárga egyenpólóban van, de a baseballsapkából messziről látszik mindenki rangja. A sárgák az egyszerű önkéntesek, őket kékbe öltöztetett csapatvezetők (maguk is gyakran önkéntesek) irányítják. Egy parancsnok van, ő irányít mindenkit; ezt a fehér sapka jelzi. Kék mellényben vannak az orvosi csapat tagjai, akik kötelező pihenőre vagy ivásszünetre küldik, aki túlhajtja magát. Sőt van párasátor és „karjacuzzi” is: székben ülve hideg fürdőbe teheti két kezét, akit gyorsan le kell hűteni.

Akkor látom meg az egység nevét, amikor felhúzzuk a konyha előterére a ponyvát: Manna One. Tökéletes névválasztás egy keresztény szervezet számára: a bibliai mannaesőre utal, amikor a pusztában vándorló népét így táplálta a Fennvaló. Ez a nagyobb kapacitású konyhájuk, a Manna Two valamivel kevesebb adagot képes egy nap alatt „legyártani”.

A kék sapkások irányításával hat óra alatt összerakjuk a mobil konyhát úgy, hogy sokan most csináljuk ezt életünkben először. A konyha naponta negyvenezer adag teljes értékű meleg ételt képes előállítani; még nem áll teljesen a berendezés, amikor villás targoncával kezdik bepakolni mellé az alapanyagokat. Ha áll a konyha, és az alapanyagok is elő vannak készítve, hat ember kezelni tudja a kemencéket.

Kipróbáljuk a hidraulikus konzervnyitókat, az egygallonos (3,8 literes) babkonzervet egyetlen mozdulattal nyitja, hogy aztán negyven ilyen férjen a főzőedénybe, amelyből négy is van. Egy másik csapat fagyasztott hamburgerhúsokat pakol ki fémtálcákra; nem volnánk Amerikában, ha a legelső meleg étel nem hamburger lenne.

Hat óra alatt teljesen feláll a mobil konyha, a hetedik órára megsül az első néhány száz adag étel is, hogy aztán folyamatosan készüljön a többi; külön mosogató csapat van a fémtálcák és főzőedények megtisztítására, míg egy másik kompánia elkezdi osztani az ételt. Úgy állunk fel, hogy két sorban tudjuk fogadni az autókat; itt ugyanis azzal jönnek a rászorulók. Az első önkéntes megkérdezi, hány adagra van szüksége az érkezőnek, aztán a pár méterrel arrébb lévő társa bepakolja a higiénikusan bedobozolt meleg eledelt. Akadnak, akik felhúzott ablakkal ülnek a légkondicionált autóban, és arra sem figyelnek oda, hogy nyitva legyen az ajtó; a 35 fokban hajladozó segélymunkásnak többször kell kopogtatnia a hátsó ajtón, hogy a központi zárat a sofőr nagy nehezen kinyissa. Bizalom van: ha valaki azt mondja, húsz adag ételre van szüksége, annyit teszünk az autójába. Az első nap hamburgert adtunk babfőzelékkel, mellé desszertként gyümölcskompót, csipsz és fél liter víz is járt. Rövid idő alatt hatalmas autósor alakult ki, különféle figurákkal: furgont vezető texasi farmerrel, idős úrvezetővel és egy suhanccal, aki olyan tűzpiros sportkocsit vezetett, amilyet bérből és fizetésből élő ember soha nem vehetne magának. Persze attól, hogy valakinek luxusautója van, még lehet éhes és rászoruló is; a platina hitelkártyát ugyanis nem lehet megenni. Két órán át van nyitva speciális segélypontunk, de több ezer adag ételt osztunk ki, és mivel sehol sem hirdettük előzetesen a lehetőséget, ez mutatja, mekkora itt a szükség.

Este van idő szusszanni egyet, és Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat alelnöke mérleget von: az észak-karolinai baptistákkal már több mint tíz nemzetközi bevetésen dolgoztak az elmúlt tizenkét évben. Itt, az Egyesült Államokban ez a negyedik hurrikán utáni humanitárius tevékenység: voltak a Katrina, a Sandy, a Matthew és most a Harvey után. A négyből háromszor működött a mobil konyha is.

Másnap más munkát vállalunk, kimegyünk terepre azzal a csapattal, amelyik az elázott házakban élőkön akar segíteni. Port Arthur utcáin autózunk, a házakon látszik, hogy nem a leggazdagabbak laknak arrafelé. Mindenütt hatalmas kupacokba rakták az elázott bútorokat és egyéb javakat, mintha gigantikus lomtalanítás lenne az egész településen.

Megérkezünk Pamela Green lakásához; az afroamerikai nő elmenekült a vihar elől, és amikor hazatért, azzal szembesült, hogy fél méter víz áll a házában. Gyakorlatilag minden bútort és nagyobb műszaki eszközt ki kellett dobnia, ráadásul az is kiderült, hogy néhány hónapja lejárt a ház biztosítása. Láthatóan kétségbe volt esve, percenként elsírta magát.

Mivel egy keresztény szervezet önkénteseiként jöttünk, a munka itt is közös imával kezdődött. Utána kipakoltuk a maradék bútorokat, leszedtük a belső ajtókat, szétszedtük a konyhát, majd pajszerrel nekiestünk a belső falaknak. Egy méter magasan ki kellett bontani, hogy kiszedjük a szigetelést, amely megszívta magát vízzel. Amikor a belső falak egyik felét kibontottuk, a másik oldalon könnyen lehetett volna Chuck Norris-osat játszani, vagyis úgy belerúgni a falba, hogy lábunk a másik szobában érjen földet. Kibontva a falat tökéletesen láthatóvá vált, miért tudnak a viharok olyan nagy károkat okozni Amerikában: lángálló lécekből és OSB lemezekből készülnek a könnyűszerkezetes házak, így egy durvább szél akár fel is kaphatja őket. Még a háznál dolgozunk, amikor pittyeg a telefonom: egy ismerős írt, hogy a budapesti amerikai nagykövetség megköszönte a munkánkat. Gyorsan megnézem Facebookon, és tényleg: azt írják, hogy „az Amerikai Egyesült Államok nevében hálásan köszönjük a magyarországi Baptista Szeretetszolgálat önkénteseinek munkáját, akik az árvízzel sújtott Houstonban segítik az amerikai lakosokat”.

Egyébként könnyen lehet, hogy a mai nappal a történelem része lettem: az okostelefonomon fut a DoTo nevű vadonatúj, magyar fejlesztésű szoftver. Ez igen komplex kárfelmérő és -menedzselő rendszer, most teszteljük először élesben. Ha beválik, könnyen lehet, hogy az Egyesült Államok mellett más országok is megvásárolják.

Este a vacsoránál valamennyi csoport vezetője elmondja aznapi tapasztalatait, és ott derül ki, hogy a mi tartálykocsinkat átirányították egy másik településre, ahol még nem tudták helyreállítani az ivóvíz-szolgáltatást. Beaumontban például akkora a szükség, hogy egy helyi férfi engedélyt kapott a Coca-Colától: ha van csónakja, és meg tudja közelíteni az egyik elárasztott raktárukat, a cég engedélyével betörhet, hogy vizet vételezzen családjának. Meg is tette, tizenhat karton innivalót osztva szét nélkülöző szomszédai között.

A térségben egyébként egyre inkább az új, sokkal erősebb hurrikán érkezése a téma. Amikor ezeket a sorokat írom, a maximális, vagyis ötös erősségű Irma a Bahamáknál jár, óránként háromszáz kilométeres sebességű széllel. És egyenesen Florida felé tart; a meteorológusok szerint szombaton éri el az amerikai partokat.

Könnyen lehet, hogy hamarosan a Manna Twot is be kell üzemelni.