Az intő ma már nem fegyelmező eszköz

Nem feltétlenül a kövér vagy elálló fülű gyerekek válnak áldozattá, a bántalmazó pedig sokszor maga is fél – állítja Wéber Anikó. Interjú.

– Közösségekben gyakran heccelik egymást a gyerekek. Mit gondol, mikor jön el az a pont, amikor mindez bántalmazásba fordul?
– Nem könnyű a válasz, mert a gyerekek sok mindent elhallgatnak a felnőttek előtt, és általában akkor piszkálódnak egymással, amikor nincs jelen a tanár. Ha valakit kipécéznek, ha rendszeressé válik a csúfolódás, és az illetőt a baráti köre sem védi meg, az már zaklatásnak nevezhető. Nem feltétlenül a kövér, mosdatlan vagy elálló fülű gyerekek válnak áldozattá, sokkal inkább azok, akiket könnyű bántani, mert nem szólnak vissza, vagy ha igen, akkor úgy, hogy ki lehet őket nevetni érte.

– Mit tehet ilyen helyzetben a pedagógus?
– Minden eset más. A megoldás ezért a gyerektől, a közösségtől és a helyzettől is függ. Míg például egyes tanulók azt igénylik, hogy a tanár nyilvánosan védje meg őket a többiektől, mások ezt kifejezetten cikinek érzik. Véleményem szerint a pedagógusok meglehetősen eszköztelenek, ugyanis az utóbbi időben nagyon sokat változott a világ, az iskolai szabályrendszerünk azonban a régi maradt. Az intő vagy az egyes lehet, hogy ötven éve még jó fegyelmezőeszköz volt, ma viszont már nem az.

– Ön hogyan tudott hatni a tanítványaira?
– Igyekeztem megismerni és megszeretni őket. Nekem nem azért fogadtak szót, mert féltek tőlem, hanem mert érezték, hogy figyelek rájuk. És persze próbáltam példát mutatni. Ha a gyerekek látják, hogy a pedagógus nem nézi le a lúzer osztálytársat, akkor talán ők sem fogják. És ha érzik, hogy a tanár kíváncsi rájuk, akkor előbb-utóbb az is előfordulhat, hogy megnyílnak. Kár, hogy a tantervben nem szerepel „beszélgetőóra”.

– Az El fogsz tűnni című kötetében Levi úgy érzi, hogy az apja magára hagyja az iskolai gondokkal. Annát pedig az zavarja, hogy az anyja minden csip-csup dologgal megkeresi a tanárokat. A szülő részéről mi a jó megoldás?
– Az sem jó, ha folyton megpróbálja védeni a gyerekét, mert később azt kapja majd vissza az iskolában, hogy gyáva, és nem tudta egyedül megoldani a problémát. Az is rossz persze, amikor a szülő meg sem próbál segíteni. A legfontosabb az lenne, hogy a felnőtt beszéljen a gyerekeivel az érzéseiről, és biztosítsa őket arról, hogy mellettük áll. Az egyik író-olvasó találkozón egy Nyugat-Európából hazatérő anyuka elmesélte, hogy külföldön, ha a gyermekei osztályában probléma adódott, a szülők, gyerekek, tanárok együtt keresték a megoldást a bajra. Nem is voltak iskolai zaklatások.

– Mit gondol, a szülők tisztában vannak azzal, hogy tőlük is nagyban függ, jól vagy rosszul működik egy osztályközösség?
– Szerintem nem igazán. A kisebb gyerekek mindenhatónak látják a szülőt, kritika nélkül elfogadják a véleményét. Ha egy fiatalnak azt tanítják otthon, hogy próbáljon meg mindenáron érvényesülni, még úgy is, hogy átgázol másokon, akkor a gyerek akaratlanul is elnyomhatja a gyengébb, szelídebb társait. De a tanár felelőssége is nagy. Ha például egészen más társadalmi rétegekből származó gyerekek vannak az osztályban, akkor – amennyiben a pedagógus ezt nem kezeli a helyén – könnyen fájdalmat okozhatnak egymásnak a diákok. Például amikor én kicsi voltam, szeptemberben az első tanítási órákon minden évben arról kellett írni, rajzolni, hogy milyen volt a nyaralás. Mi nem voltunk gazdagok, jó estben eljutottam a Balatonra, de általában inkább csak a nagymamámhoz. Amíg a többiek a tengerpartot rajzolták, én a nagymamámat meg a cicákat a kertben. Bár ezért nem piszkáltak, mégis azt éreztem, hogy kevesebbet érek, mint a többiek Azt mondják, hogy az osztály és az iskola a társadalomnak állít tükörképet. Az első könyvemben szerepel szegény, gazdag, cigány, menő és lúzer gyerek. Ők kicsiben ugyanazokat a játszmákat játsszák az osztályteremben, amelyeket a felnőttek „nagyban”.

– Míg Az osztály vesztese eseményei az iskola falai között játszódnak, az El fogsz tűnni című kötetének a története egy osztálykiránduláson zajlik. Miért tette át a cselekmény helyszínét az iskolából az erdei táborba?
– Szerettem volna megmutatni, hogy az osztályban kialakult hierarchia igenis megváltoztatható. Ehhez azonban az kellett, hogy „kihúzzam a gyerekek lába alól a talajt”. Az osztálykiránduláson, új szituációkban minden másképp működik, mint az iskola falai között. Például kiderülhet, hogy a lúzer bátor, a link pedig igenis megbízható. Mindenki azt mutathatja magából, amit a többiek még nem tudnak róla. Ha a pedagógusok az iskolában olyan feladatokat adnának, vagy olyan játékokat játszanának a gyerekekkel, amelyekben a megszokottól egészen eltérő szerepet osztanának rájuk, akkor sokakról kiderülhetne, hogy meglepő dolgokra képesek.

– A második kötetében is nagy szerepet kap a gyerekkori agresszió, csak itt nem az elkövetőkre, hanem a szemlélődőkre helyezi a hangsúlyt. Azok a diákok, akik látszólag a háttérben maradnak, ugyanúgy résztvevői az erőszaknak, mint a bántalmazók?
– Az agresszió az osztályközösség minden tagjára hat valamilyen módon. Nemcsak annak rossz, akit megaláztak, hanem a barátjának is, aki nem merte vagy nem tudta őt megvédeni. És rosszul érzi magát az is, aki attól fél, hogy később majd őt fogják kipécézni. A szemlélőknek, a látszólag semlegeseknek nagy a hatalmuk, mert rajtuk is múlik, hogy újra megtörténik-e a bántalmazás vagy sem. Ha csak figyelnek, ha csak nevetnek vagy tapsolnak, akkor legközelebb is lesz „színdarab”. Az agresszor gyakran csak azért bántja a gyengébbet, mert így akarja felhívni magára a többiek figyelmét.

– Úgy tudom, már nem tanít. Mi az oka?
– Egyrészt mert a pedagóguspálya teljes embert kíván, és tanárként nem volt lehetőségem arra, hogy könyveket írhassak. Másrészt mert nagyon megviseltek azok a rossz élmények, amelyeket az alatt az egy év alatt szereztem, amíg napközis tanárnő voltam egy budapesti általános iskolában. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy az osztályomba járók az én gyerekeim is, talán ezért is éltem meg ilyen mélyen azt a sok rosszat, ami velük történt. Legszívesebben kézen ragadtam volna azt a két-három elhanyagolt, bántalmazott gyereket, és hazavittem volna őket. Volt, hogy munka után csak sírtam. Azért is kezdtem el megfogalmazni ezeket a történeteket, mert ki akartam írni magamból a feszültséget.

– Felnőtteknek vagy gyerekeknek szánta a köteteit?
– A történetek a felnőttek és a gyerekek számára is érdekesek lehetnek. A felnőttek visszajelzéseiből az derült ki, hogy végre olyan témákról beszélek, amelyek régóta foglalkoztatják őket. A gyerekeknek pedig talán azzal tudok segíteni, hogy ha elolvassák a történeteket, akkor ők is könnyebben fognak beszélni azokról a rossz élményekről, megalázásokról, piszkálódásokról, amelyek velük estek meg. Tapasztalataim szerint a gyerekek arról, hogy őket bántalmazták, nem szívesen beszélnek a felnőtteknek.