Édentől keletre? – Almasors Szabolcsban

Miért nem bírnak a magyar termesztők a lengyel konkurenciával?

Nyírbátor előtt lefordulunk a főútról, és pillanatok alatt roskadozó almafák közt találjuk magunkat. Mégsem gondoljuk, hogy ez volna az éden, és egész napos „almatúránk” alatt be is fog bizonyosodni, bár az őskert sem volt problémamentes, azért itt most több a gond. Fülep Imre autója mellé parkolunk, és míg az ötven hektáron termesztő gazda telefonál, összebarátkozunk a kutyával, amely egészen biztosan nem tart távol semmilyen betolakodót a birtokról, sőt az ágazat problémáiról sem vesz tudomást, ellenben kiköveteli magának a törődést.

Látogatásunk apropóját Apáti Ferenc – aki utazásunkhoz is hasznos tanácsokkal szolgált – nemrégiben kiadott drámai hangvételű közleménye adta. A Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karának munkatársa zöldség-gyümölcs ágazati kutatásokkal foglalkozik immáron tizenöt éve. Nyilvános véleménye szerint a szabolcsi almatermesztés tíz éven belül végleg megszűnhet, ennek csak egyik oka az agresszív lengyel terjeszkedés. Apáti és kollégái szakmai javaslatok, részletes ágazati koncepciók sorát tették már le a politika asztalára, elmondása szerint ezek kis része megfogant, a nagyobbik nem.

Fülep Imre végez a telefonnal, és kiszáll autójából.

– Holnap kezdjük szedni a galát. Sétáljunk egyet, nézzünk körbe! – invitál bennünket.

Tény: körülbelül két-három évvel ezelőtt olyan mennyiségben jelent meg a lengyel gyümölcs a magyar piacon, hogy azzal rendkívül nehéz helyzetbe kerültek a magyar étkezésialma-termesztők. Ennek oka elsősorban az Oroszország elleni embargó: mielőtt a szankciók életbe léptek volna, Lengyelország egymillió tonna almát exportált az orosz piacra. Mivel ez a lehetőség megszűnt, megtaláltak bennünket és a volt szocialista országokat, köztük Romániát, Szlovákiát, de ugyanúgy Nyugat-Európát, Kínát, Chilét, Japánt is.

– Hogyan lehetséges, hogy északi barátaink be tudtak törni ezekre a piacokra, nekünk pedig dicső almás múltunk ellenére sem sikerül? – vetjük fel, amit a paraszti logika diktál.

– Úgy, hogy keresték a lehetőséget, miközben nagy mennyiségben termesztik a gyümölcsöt. Lengyelországban évi négymillió tonna alma terem, Magyarországon ötszáz-hatszáz ezer. Náluk ez a mennyiség növekszik, míg nálunk stagnál vagy folyamatosan csökken. Lengyelországban célul tűzték ki az évi ötmillió tonnát, és olyan állami, szakmai és politikai háttérrel rendelkeznek, hogy azzal el is fogják érni. Eközben már most is olyan áron szállítanak be a nagy üzletláncokba, hogy még csak elképzelni sem tudjuk, hogyan lehetséges. Csak úgy, hogy állami és EU-s pénzekkel támogatják őket. Ráadásul nem sújtja őket annyi adó, mint bennünket. Huszonhat különadót számoltam össze, amelyek a mezőgazdaságot terhelik. Súlyadó, útdíj, biztosítás a pótkocsira, klímavédelmi díj, agrárkamarai tagdíj, a munkabéreket terhelő adók tömege – sorolja. – Egy forint munkabérre hetven fillér járulékteher jut. Idén hétszáz-kilencszáz forintos órabért adunk a szüretelőinknek. Szaktudás nélkül kapnak ilyen összeget, miközben sokan nyírbátori üzemekben nem keresnek ennyit még végzettséggel sem.

A kertészeti ágazat, a gyümölcstermesztés 27 százalékos áfával működik, és ez rendkívüli csapás a termesztőkre. Az állami támogatások rendszere eközben mindent elken: aki szakszerűen műveli a földet, ugyanannyit kap, mint aki nem. Fülep szerint a jókat kellene támogatni, ők pedig húzhatnák felfelé a többieket. Most viszont a jókat is lefelé indítja el a rendszer, amelyből hiányzik a tőke is, az eladott alma ára gyakran nem fedezi a költségeket sem. Idén éppen elvitte a lengyel alma egy jelentős részét a fagy, emiatt várhatóan jobb áron tudják majd értékesíteni a termést, de erre nem lehet minden évben építeni.

– A politika általában akkor kezd el kapkodni, amikor már „minden után vagyunk”. Állami szinten sem döntötték még el, hogy az étkezési alma termesztését preferálják vagy inkább a léalmáét, így viszont nincs miről beszélni. Sokkal egyszerűbbé kellene tenni az ültetvények telepítését és felújítását is.

Fülep Imre felhívja a figyelmet arra is, hogy a mezőgazdasági oktatás minősége alacsony, és a fiatalok annyira nem épülnek be a mezőgazdasági termelés rendszerébe, hogy abból katasztrófa lehet. Ha pedig mégis, eszük ágában sem lesz az almát választani, amikor egy kiló kukorica és egy kiló alma felvásárlási ára közel ugyanannyi, de míg kukoricából egyetlen gazda száz hektárt is megművel a vetéstől az aratásig, addig az almához Fülep ötven hektáron huszonöt embert alkalmaz, betakarításkor ötvenet is foglalkoztat. Elengedhetetlen, hogy a kormány a szakmapolitikával egyeztetve elfogadjon egy olyan célt, amelyet ciklusokon átívelően követhet minden résztvevő.

Az Első Szatmári Almafeldolgozó Kft. hatalmas tartályai közt szlalomozva folytatjuk vizsgálódásunkat. Munkások sürögnek, látszik, mindenki pontosan tudja a dolgát. Az üzem már a hetvenes években is működött, de jelenlegi tulajdonosi köre 1994-ben vette át az irányítását. A hatalmas silókban már ott áll a gyümölcs, várja, hogy a szalagok segítségével gyors mosás után présbe kerüljön, majd néhány egyéb nélkülözhetetlen fázist követően megtörténjék a sűrítés, és a mézre emlékeztető folyadék a tárolókban nyerje el végső helyét. A termelés éppen aznap indult meg, amikor odalátogattunk, és a hagyományokhoz híven Kovács Károly György, az üzem ügyvezetője tulajdonos édesapjával és fiaival indították el közösen a gépeket. Mostantól november közepéig nincs is megállás. Az üzem napi 450 tonna ipari almát képes feldolgozni.

Az almasűrítmény nemcsak az általunk üdítőitalként ismert almalevek alapanyaga, hanem számos más frissítőé is. Bárki megfigyelheti a címkén, hogy gyakran egészen más italok, például színes gyümölcslevek alkotóeleme, mivel természetes anyag, könnyen színezhető és ízesíthető aromával.

Kovács Károly Györggyel, illetve Filep László gazdasági vezetővel, az alapanyag-beszerzés felelősével a cég irodájában folytatjuk a beszélgetést. Látszólag ők és vendéglátónk, Fülep Imre termesztő különböző oldalon állnak, hiszen az egyik fél abban érdekelt, hogy minél magasabb összegért értékesítse a gyümölcsöt, míg a másik abban, hogy a lehető legjobb áron jusson hozzá az alapanyaghoz. Ennek ellenére mindkét fél tisztelettel és elismeréssel szól a másikról. A szabolcsi almával foglalkozók inkább emlékeztetnek egy nagy családra, ahol adott esetben mások az utak, olykor az érdekek is, de a végső cél közös, a múlt összeköti őket.

Kovács ennek jegyében rögtön el is mondja, hogy nem is olyan nagyon régen 1,2 millió tonna alma termett Magyarországon, azonban az elmúlt években ritka, ha hétszázezer tonna összejön, és ennek a nagyobbik része sajnos nem étkezési, hanem ipari léalma. Pedig neki mint feldolgozónak pontosan ez utóbbi számít, de tudja, hogy az étkezési alma jobb bevételt jelent a termesztőknek.

Hamar eljutunk a szakpolitika cselekvésének hiányosságaihoz. Filep László az Apáti Ferenc és a Fruitveb által az asztalra letett zöldség-gyümölcs ágazati stratégiát hozza szóba. Mint mondja, végül ebből nem lett kormányzati álláspont, ugyanakkor a jelenlegi államtitkár valami hasonlót emleget: kétmillió tonnára kell felvinni a hazai gyümölcstermesztés volumenét, ha pedig ez megvalósulna, 1,2 milliót tenne ki ebből az alma. Az ügyvezető elmondja, amikor ezt meghallották, rögtön azon kezdtek tanakodni, miként lehetne új üzemrészleget felépíteni, keresték a megfelelő forrást ahhoz, hogy megduplázzák kapacitásukat. Később azonban rá kellett döbbenniük, hogy a szavak mögött nem húzódik tényleges tettrekészség.

Kovács és Filep egyébiránt dicséri a lengyelek talpraesettségét. Idén, mivel náluk lefagyott a meggy, pillanatok alatt itt voltak nálunk, és jól szervezett logisztikával, gyors reagálással felvásárolták a miénket.

A minőségi étkezési almával kapcsolatban megjegyzik, aki ma nem alkalmaz drága pénzen külföldi tanácsadót, az nem is tud jó minőségű almát termeszteni. Persze nem is biztos, hogy akar. Itt jutunk vissza a területalapú támogatáshoz, amely nem ír elő minőségi kritériumokat vagy hektáronkénti elvárt mennyiséget. Ahhoz, hogy a lengyelek szintjére felnőjünk, ezzel is szakítani kellene, illetve olyan logisztikával, érdekérvényesítő képességgel és ambícióval kellene rendelkeznünk, mint ők – vázolja fel a magyar alma dicsőbb jövőjének egyik lehetséges forgatókönyvét Filep László.