Magyar cégek a Vajdaságban: így lett a nemzetegyesítésből kihasznált munkaerő

A vajdaságiakban idealista kép élt az anyaországról. Aztán megérkeztek a magyar vállalatok.

Hogyan indult meg a vajdasági magyar munkaerő elszipkázása? Tamás szerint az elvándorlásnak a kettős állampolgárság adott lendületet. Tömegeknek lett elegük abból, hogy Szerbiában nem tudnak megélni, a cégek pedig semmibe veszik a munkavállalók jogait.

– Aki megkeresi a minimálbért, az szerencsésnek mondhatja magát. Előfordul, hogy átutalják ugyan a munkavállalónak a fizetést, mert az kötelező, viszont a dolgozónak vissza kell adnia a pénz egy részét, különben kirúgják – magyarázza Tamás. Szerinte lényegtelen, hogy milyen tulajdonban van az adott cég. A gyakorlat a fontos, s azt sokszor egymástól tanulják el a vállalatok. A kettős állampolgárság jelenti az egyetlen egérutat azok számára, akiknek elegük lett a megaláztatásokból. Megnyitotta ugyanis az utat külföldre, elsősorban nyugat felé. A vajdasági magyarok körében Anglia, Németország és Ausztria a legkedveltebb célállomás, s ezzel párhuzamosan beindult egy másik folyamat is: a nyugat-magyarországi cégek ma már sokszor a vajdaságiakkal töltik fel azokat az álláshelyeket, amelyekre nem találnak magyarországi munkaerőt.

– Amikor tájékoztatjuk őket a munkáról, csak meredten néznek, mert annyira rosszak az itteni tapasztalataik, hogy ahhoz képest Magyarország mennyországnak tűnik – mondja a férfi, aki azt is elárulja, hogy az irodája által kiközvetített dolgozók átlagban 150 ezer forintot keresnek, amelyből ugyan meggazdagodni biztosan nem fognak, mégis majdnem háromszorosát kereshetik meg a szerbiai minimálbérnek. Persze csak akkor, ha nem valamelyik csaló céggel hozza őket össze a balszerencse, mert akkor sok pénzt fizethetnek ki a semmiért.

******

A magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája – ezt az alcímet kapta a Wekerle-terv, amelyet pontosan öt évvel ezelőtt mutatott be Matolcsy György akkori pénzügyminiszter. A 25 oldalas dokumentum szerint a kormány stratégiai szövetségesként tekint a szomszédos országokban élő magyarokra. Matolcsyék arra ösztönözték a magyar cégeket, hogy nagyobb szerepet vállaljanak a határon túli régiókban. A vállalkozások azontúl, hogy olcsó munkaerőre tehetnek szert, hozzájárulhatnak a magyarság szülőföldön való megmaradásához. A vállalkozóknak kapóra jött, hogy 2014-ben a szerb kormány új munkatörvényt fogadott el, melynek célja a foglalkoztatottság növelése volt. Az elmúlt három év adatai azt mutatják, ez sikerült is. Csakhogy ezeket a szép számokat csak úgy tudták elérni, hogy a végletekig megnyirbálták a munkavállalók jogait. Utólag visszatekintve akár igazat is adhatunk a tiltakozó szakszervezeteknek, amelyek a „rabszolgaságról szóló törvény” nevet adták a jogszabálynak.

Függetlenül attól, hogy időközben a Wekerle-terv szó szerint kimúlt – a kezdeményezést koordináló, állami tulajdonú Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. a múlt évben végelszámolás alá került –, a magyarországi cégek kapva kaptak a „gazdasági nemzetegyesítés” adta előnyökön, a végletekig kihasználva a szerb munkatörvénykönyv kínálta munkáltatói lehetőségeket.

– Ha a magyarországi vezetőség megtudná, mi folyik itt, el sem hinnék, hogy ilyen létezik – mondja a Tisza Automotive Kft. egyik volt dolgozója, aki arra kér, hogy cikkünkben az igazi neve helyett Gábornak nevezzük. Ez a vállalat a Vajdaságban a legnagyobb magyarországi foglalkoztató: a gyárat Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Aleksandar Vučić szerb kormányfő nyitotta meg 2015 szeptemberében. „Teljesen biztos vagyok benne, hogy Szerbia és Magyarország előtt nagyon szép közös jövő áll” – bátorította akkor a szerb miniszterelnök az egybegyűlteket.

Ebből a szép közös jövőből Gábor nem sokat tapasztalt.

– Hozzánk nem az iskolázott emberek jönnek dolgozni, az igaz, de azért nem kellene bennünket hülyének nézni. A hét első felében a kisfőnökök szépen kérnek bennünket, hogy maradjunk benn tovább, hogy a hét második felében időben hazamehessünk. Csütörtökön és pénteken aztán azzal jönnek, hogy bele kell húznunk, hogy a hét végén ne kelljen bejönnünk dolgozni. Aztán a hét végén szépen behívnak megint munkára. Aki nem jön, azt nem hivatalosan, de kirúgással fenyegetik – panaszolja a férfi. – A normát is folyamatosan emelik. Mondtam is a többieknek, nem vagyunk normálisak, gürcölünk, mint a lovak, hogy megmutassuk, milyen jól tudunk dolgozni. Csakhogy ennek soha nem érünk a végére, csak azt értük el vele, hogy a mostani normát már alig bírjuk erővel.

A férfi szerint a dolgozók fluktuációja azért olyan nagy a gyárban, mert kevesen bírják fizikailag azt az iramot, amelyet a vezetők diktálnak. Korábban heti negyven órát kellett dolgozniuk, nemrégiben azonban új szerződést kaptak, amelyben az szerepel, hogy akár heti hatvan órát is dolgoztathatják őket. Ráadásul a szerződést szerbül kapták kézhez a munkások, pedig nagyon sokan közülük egyáltalán nem beszélik az államnyelvet. A társaik magyarázták el nekik, mit írnak alá.

– Hihetetlen, hogy épp egy magyar cég nem tartja tiszteletben a magyarok nyelvhasználatát – háborog Gábor. – Hozzák csak ki az újságban, hogy a magyarországi nagyfőnökök végre megtudják, mit művelnek velünk itt, Szerbiában!

Mivel Gábor úgy gondolja, hogy a megaláztatásaikról a magyarországi vezetők semmit nem tudnak, felkerestük a Tisza Automotive ügyvezető igazgatóját, Gladinetz Andrást, akinek felsoroltuk a hallott panaszokat. Gladinetz már elöljáróban jelezte: a cég alapelve, hogy semmi olyat nem tesz, ami a munka törvénykönyvébe ütközne. A gépjárműkábeleket gyártó cég akkor tudja teljesíteni a megrendeléseket, ha a munkaügyi kommandók nem állítják le a termelést, az ugyanis nagyon sokba kerülne a vállalatnak. Az igazgató szerint a problémák múlt év szeptemberében kezdődtek, amikor nagyon megugrott a hiányzások száma, így olyan nap is volt, amikor a dolgozók 15 százaléka nem jelent meg a munkahelyén (a zentai gyárban több mint 800 főt foglalkoztatnak). Így a túlórákra azért volt szükség, hogy a megrendelőknek időre tudják szállítani a legyártott kábelkorbácsokat. Gladinetz a fő problémát inkább abban látja, hogy a munka törvénykönyve „táppénzcentrikus”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az orvos harminc napra kiírhatja a dolgozót táppénzre, majd miután akár csak egy napra visszamegy dolgozni, újra elmehet táppénzre – ezzel pedig sokan visszaélnek.

Ami a szerb nyelvű szerződésmódosítást illeti, Gladinetz András elmondta: a munkaszerződések módosítása náluk úgy történik, hogy az átadott szöveget a dolgozó hazaviheti, és nyolc napig gondolkodhat rajta, hogy aláírja-e. Hozzátette: a cég belső szabályzata tartalmazza azt a lehetőséget, hogy bárki bármilyen dokumentumot magyar nyelven kérjen, többek között a munkaszerződést is, ezt a cég, ahogy eddig, a továbbiakban is biztosítani fogja.

Ami a fluktuációt illeti, Gladinetz András szerint többségük az első pár hónapban történik, amikor a munkavállaló beáll dolgozni, és kiderül, hogy másra számított. Az igazgató szerint a zentai gyárban meg kell különböztetni a magyar és a szerb ajkúak fluktuációját. A magyarok ugyanis folyamatosan külföldre vándorolnak.

 ******

– Minek maradjak itt? Ez katasztrófa sújtotta övezet! – így reagál Zsolt a kérdésünkre, amikor a szabadkai Köztársaság téren egy kávézónál arról kérdezzük, hogy friss diplomás mérnökként miért nem próbál elhelyezkedni szülővárosában, Szabadkán. A közeli ipari parkban számos külföldi cég telepedett meg, amelyek lassan már mindenkit örömmel fogadnak. Ez pedig nem véletlen: az egyik szabadkai szakszervezet vezetője szerint a városból az elmúlt években kilencezren költöztek el, így súlyos munkaerőhiány van Szabadkán.

– Ez a hely alapvetően rabszolgáknak való. Pesten, de még Szegeden is minimum négyszeresét keresném meg annak, amit itt akár a magyarországi cégek is adnának – mondja a fiatalember.

Zsolt szülei Szabadkán laknak, itt is akarnak maradni, neki viszont mindenki azt tanácsolta a családban, hogy ha lehet, menjen külföldre. A Wekerle-tervről ugyan nem hallott, arra viszont még a gimnazista éveiből emlékszik, hogy öt-hat éve mindenki azt hitte, hamarosan jönnek a magyar cégek, amelyek magyarokat foglalkoztatnak majd.

– Jöttek is, de egy fokkal sem jobbak, mint a szerbek. Ez az igazi pofon – magyarázza a férfi, akinek az egykori szabadkai osztálytársai közül sokan magyar cégeknél helyezkedtek el. A legtöbben azonban csalódtak, mert azt tapasztalták, hogy ezek csak az olcsó és könnyen kihasználható munkaerőt látják az itteni magyarokban. Neki és több tízezer vajdasági magyarnak a „gazdasági nemzetegyesítés” a Magyarországra költözést jelenti.

 ******

A legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint a Vajdaságban körülbelül 250 ezer magyar élt. Azóta azonban rengetegen hagyták el szülőföldjüket. Sokan már középiskolába is Magyarországon jártak, és eszük ágában sem volt visszaköltözni. Az elvándorlásnak a magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége adott lendületet. Hirtelen azok is magyarok lettek, akik korábban szerbnek vallották magukat, bár voltak magyar felmenőik is. A nyelviskolák nem győztek magyarnyelv-tanfolyamokat indítani, a papírok megszerzésének egyik feltétele ugyanis a biztos nyelvtudás.

Bár a rendszerváltás előtti Magyarország egyáltalán nem tűnt vonzónak a Jugoszláviában élők számára, sőt néhányan le is nézték kissé a szegény kommunista országban élő nemzettársakat, a délszláv háború éveiben fordult a kocka. A magyarságukat megőrző szülők azon igyekeztek, hogy gyermekük jobb körülmények között élhessen a határ túloldalán. Ekkoriban alakult ki az az idealista Magyarország-kép a vajdaságiakban, amelynek nyomai még most is fellelhetők itt-ott, és amelyet a munkásaikat kihasználó cégek épp napjainkban rombolnak porig, gazdasági nemzetegyesítés címén.

Persze a magyar cégek szerepvállalását megítélhetjük szigorúan gazdasági szemszögből is. Mondhatjuk, hogy mindent szabad, ami nem ütközik a szerb munkajoggal. Magyarországra sem azért jönnek a nyugati cégek, mert velünk szeretnének jót tenni, hanem mert az alacsony bérek miatt kifizetődő. Ha viszont elfogadjuk ezt az álláspontot, ismerjük be azt is, hogy a nemzet gazdasági újraegyesítése csak lózung, politikai termék, amellyel a nemzeti ideáktól mentes kapitalista szándékainkat próbáljuk leplezni.