Mercedes-mánia és speciális kapitalizmus az egymillió bunker országában

Így fest az albán riviéra Enver Hodzsa után és a turistaáradat előtt.

Nem minden turista vágyik zsongásra, amikor pihenni akar. Nem mindenkit érdekelnek a felkapott nyaralóhelyek, amelyek egy idő után egyre jobban hasonlítanak egymásra. De a komfort sem elsődleges kritérium mindenkinél, vannak, akik tudatosan vágynak arra, hogy kiszabaduljanak a steril városi környezetből. Akik így gondolkodnak, talán nem is lehet ideálisabb úti céljuk, mint az albán tengerpart, amelyet egészen a legutóbbi évekig elkerültek a turisták.

Bőven volt erre okuk. Az albán kommunista rezsim már a hatvanas évek elején megszakította kapcsolatait a Szovjetunióval, de az új patrónussal, Kínával sem volt felhőtlen az ország viszonya. A keleti blokkból is elmaradtak ezért a turisták, a magára maradó ország pedig a gazdasági önellátásban látta a jövőt. Így gyakorlatilag teljesen értelmetlenné váltak a turisztikai fejlesztések, a hivatalosan is ateista Albánia pedig nem különösebben törődött azzal, hogy a proletariátus a tengerparton pihenje ki a szocialista haza építésének fáradalmait. Nem csoda, hogy jószerével szűz maradt az a 362 kilométer hosszú parti sáv, amely két tengerrel is érintkezik. Az északi rész az Adriai-tengerhez kapcsolódik, az Otrantói-szorosnál viszont már a Jón-tengerre érkezünk, melynek szikrázó kék vize leginkább Görögországra emlékezteti a látogatót. Turizmus persze valamilyen kezdetleges formában mégiscsak volt a szocializmus idején, Durrësbe a tiranaiak utaztak előszeretettel, Saranda pedig délen lett kedvelt nyaralóhely. Mármint az albánok között. Külföldiek ugyanis csak elvétve tévedtek ide, a katasztrofális úthálózat miatt gyakorlatilag érintetlen maradt a tengerpart nagy része.

A lassan kibontakozó rendszerváltozás aztán szép lassan megtette a hatását. Az ide látogatók először megdöbbentek a jószerével eredeti formájában megmaradt partszakasz láttán. Azok viszont, akik szeretik a csendes környezetet, inkább elgondolkodtak a hallottakon. Ha tényleg igazak a beszámolók, akkor nincs is jobb hely számukra az albán tengerpartnál! Meg is indultak hát a sasok földjére, ahol egy egészen különleges világ sejlett fel. Az egymillió bunker országában a turistáknak már-már viccesnek tűnt az albánok talán egyedülálló Mercedes-mániája, a kilométerenkénti benzinkutak és autómosók. Lassan-lassan a kaotikus, a szabályokat szinte teljesen figyelmen kívül hagyó közlekedést is megszokták. A legtöbben a városoktól távoli, kiépítetlen partszakaszok miatt szerették meg az albán Riviérát, ahol teljes magányban élvezhették a festői szépségű környezetet. A vendéglátás sem volt mindennapi: mivel kevés turista akadt arrafelé, privilegizáltnak érezhette magát a világ bármely szegletéből érkező utazó.

Ám a nyaralók nem tartották titokban, hogy miféle kincsre találtak a balkáni országban, úgyhogy lassan minden megváltozott. Az albán statisztikai hivatal adatai szerint 2005-ig jó, ha százezerrel nőtt évente az országba utazó külföldiek száma – akik természetesen nem mind turisták voltak –, 2010-től pedig már évente félmillióval emelkedik a számuk. Kicsit közelebbről: a múlt évben az országba látogató 4,7 millió külföldi 95 százaléka európai, döntő többségük Dél-Európából érkezett. A helyi vállalkozók csak most fedezték fel igazán, hogy óriási lehetőségek előtt állnak, és karnyújtásnyira vannak a meggazdagodástól. Tapasztalatuk ugyanis akadt bőven: az albánok nagy része az elmúlt évtizedekben már dolgozott külföldön, többnyire a vendéglátás területén. Nemcsak a sütés-főzés fortélyait, hanem idegen nyelveket is elsajátítottak, ezért is van, hogy aki kicsit is tud angolul, németül vagy olaszul, Albániában könnyedén megérteti magát. Ami mindebből kiforrt, az egy egészen speciális albán kis kapitalizmus, lassan valódi idegenforgalmi szektorrá nőve ki magát.

De a nagykapitalistáknak is megtetszett a kínálkozó lehetőség. Az Egyesült Arab Emírségekből és Katarból érkező vállalkozók a Durrëstől nem messze lévő Lalzit-öbölnél építkeznének, a franciák pedig egy 75 millió eurós befektetés keretében a kakomëi öbölt szemelték ki maguknak: luxusapartmanokat létesítenének itt. Nem különösebben zavarja őket az sem, hogy az ország közlekedési hálózata még mindig távol áll az elfogadhatótól, így a tengerparti részek megközelítése finoman szólva is problémás.

Az albán Riviéra felfutása azonban nem maradt pusztán turisztikai jelenség. A szerb B92 hírcsatorna felfigyelt arra, hogy ma már a szerbek is előszeretettel utaznak Albániába nyaralni. A dél-szerbiai, bujanovaci Globi Travel vezetője, Kastriot Jakupi elmondta: a szerb turisták leggyakrabban Durrësbe járnak, ahol mindössze 180 euróba – nagyjából 55 ezer forintba – kerül hat éjszaka teljes ellátással, ez az utazási költséget is tartalmazza. Még a Jón-tenger partján fekvő Sarandában is csupán 275 euró ez az összeg: a vékonyabb pénztárcájú nyaralni vágyóknak sem megterhelő. De az sem elhanyagolható, hogy a horvát és montenegrói tengerparthoz képest nevetségesen alacsonyak az árak; a pizza négy, a kávé egy euró, de egy korsó sör sem kerül két eurónál többe az éttermekben. Aki pedig inkább kihagyná az utazási irodák szolgáltatásait, 17 és 25 euró közötti összegért még a főszezonban is könnyedén talál szállást. Nem is csoda, hogy Jakupi irodájának egy év alatt 35 százalékkal nőtt a forgalma, de amire a férfi még ennél is büszkébb, hogy egyetlen panasz sem érkezett hozzájuk.

Mindennek fényében már nem is furcsa, hogy a turisztikai honlapokon rendkívül eltérő értékelések születnek az albán tengerpartról. Akik az elmúlt években eltekintettek a közlekedési nehézségektől, és azért utaztak ide, hogy csendben, nyugalomban töltsék az éves szabadságukat, egyre inkább csalódnak. Számukra az a világ jött most el, amelyik elől annak idején Albániába jöttek. Mások persze óriási lelkesedéssel beszélnek az alacsony árakról, amelyek a turizmus felfutásával szépen lassan mégiscsak felfelé araszolnak. Ők azok, akik bizonyosan megtalálják itt a számításukat, és végre komolyan vehetik a régi viccet az albán turizmusról.