„Történelmi ritmusérzék” – Harminc éve tartották a lakiteleki találkozót

1987. szeptember 27-én Lezsák Sándor házának udvarán fogadtak el az összegyűltek a lakiteleki nyilatkozatot.

– Amikor először olvastam a nyilatkozat első bekezdését, a Rákóczi-szabadságharc felhívása jutott eszembe: ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei – mondja Kiss Gy. Csaba.

A nyilatkozat szövegének nagyobbik részét ketten Für Lajos lakásán írták meg néhány nappal a találkozó előtt, az első bekezdések a későbbi MDF-kormány védelmi miniszterétől származnak. A magyarság népmozgalmi erejének megroppanása alatt a nyilatkozat szerzői azt a demográfiai katasztrófát értették, amely a hetvenes évek végére egyre nyilvánvalóbb lett. A lakiteleki találkozó egyik résztvevőjének, Fekete Gyula munkásságának éppen ez a kérdés állt a középpontjában. A kommunista elit azonban nem különösebben törődött a problémával azonkívül, hogy bevezették a gyermekgondozási segély rendszerét – azt is csak a nemzeti, értelmiségi nyomás hatására.

– Azóta ugyan történt némi elmozdulás a családtámogatási rendszerben, de a demográfiai tendenciák folytatódtak, és a mai napig tartanak – állapítja meg az oktató.

Kormányra kerülve hogyan próbálta az MDF megállítani a magyarság demográfiai esését?

– Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy a választáson győztes, rendszerváltó politikai pártoknak nem volt kétharmados többségük a parlamentben. Semmi esélyünk nem volt egy radikális, valódi rendszerváltó program megvalósítására – hangsúlyozza Lezsák Sándor, aki emlékeztet rá, hogy az MDF hatalmas államadósságot örökölt elődjétől. – Hiába voltak népesedéspolitikai céljaink – forrásunk nem volt rá. Ennek ellenére lényegében sikerült megőrizni – kismértékű veszteséggel – mind a gyermekgondozási segély és díj, mind a családi pótlék vásárlóértékét – vonja meg a politikus az MDF-kormány népesedéspolitikájának egyenlegét.

Nyugat-európai kutatók 1982-ben több országban felmérést készítettek, a keleti tömb országai közül csak Magyarország szerepelt a vizsgálatban. Az európai értékrendszer-kutatás egyik kérdése így hangzott: van-e valami, amiért a családján kívül feláldozná magát? Az eredmény egészen megdöbbentő lett: Magyarországon a megkérdezettek 85 százaléka nemleges választ adott, miközben ez az arány még a jóval inkább individualizálódott társadalmú Franciaországban és Angliában is csak 64, illetve 60 százalék volt. Nálunk alig akadtak, aki a hazájukért feláldozták volna magukat.

– A Kádár-korszak a nacionalizmust tartotta a legfőbb veszélynek – állítja Kiss Gy. Csaba, akinek egyik kutatási területe éppen a térségbeli nacionalizmusok története. A hazai kommunisták így támogatták az internacionalizmus eszméjét, ez valójában nem volt más, mint szovjet imperializmus. A történész szerint ugyanakkor ezen a területen napjainkra jelentős változások történtek: a magyar nemzet visszanyerte szabadságát, így független államként léphettünk be a NATO-ba, majd az Európai Unióba.

Lezsák Sándor is egyetért ezzel. Szerinte elég csak belelapozni az 1987 előtti és az 1991 utáni újságokba, hogy megítéljük a nemzet önhitében és tartásában bekövetkező változást, javulást. Mindenekelőtt a szovjet csapatok 1991 júniusában történő kivonása javított a nemzet többségének önbizalmán. A politikus emlékeztet: Kölcsey Ferenc fogalmazta meg azt a következtetést, hogy a saját tulajdonnal rendelkező emberek kevésbé függenek másoktól, ezért szókimondóbbak, egyenesebb a tartásuk.

Az MDF-kormány megszüntette a kisvállalkozások előtti korábbi akadályokat, sőt az állami tulajdon lebontásakor arra törekedtek, hogy a dolgozók is tulajdonrészük arányában vehessenek részt a vállalati döntésekben.

Milyen nyelven beszélnek a székelyek? – ezzel a címmel írt tanulmányt a hetvenes években Für Lajos történész. Az írás egy felmérésre hivatkozott, amelyből kiderült, hogy az érettségizett magyar népesség jelentős részének fogalma sincs róla, hogy a székelyek magyarul beszélnek. Kiss Gy. Csaba szerint ezen a téren ugyan történtek alapvető változások az elmúlt évtizedekben, azonban a mai napig megmaradtak a hiányosságok.

– A tankönyvekből továbbra is csak nagyon keveset lehet megismerni a határon túli magyarokról, másrészt az sem jó, ha délibábot festenek róluk – értékeli a jelenlegi helyzetet a történész. Emlékeztet: ez a hozzáállás még a médiában is megjelenik, a rádióban például nemrég azt állították, hogy egymillió magyar él Romániában – miközben még a román hivatalos statisztikák is jóval magasabbra teszik ezt a számot.

– Egyértelműen javult a magyarságon belüli kapcsolati vonzerő – véli Lezsák Sándor. – Ebben jelentős szerepet játszott, hogy a magyar társadalom nagy része ismét befogadta – részben kárpótolta – a kitagadott, kifosztott, börtönéveket elszenvedő tagjait. A privatizáció során fontos lett volna az alkalmazásban állók közötti szolidaritás erősítése, de a régi típusú szakszervezetek posztkommunista vezetése ezt meggátolta – teszi hozzá a politikus. Szerinte ezek csakis az MDF-kormányt fenyegették sztrájkokkal, az új nyugati tulajdonosokat sosem. A szakmákon belüli szolidaritást a sorra alakuló szakmai kamarák, a településeken belüli összetartást pedig az önállóságukat visszanyerő települések ünnepnapjai erősítették. Megerősödött a felekezeteken belüli összetartozás is, sok településen először engedélyeztek körmeneteket, nyilvános helyeken egyházi ünnepeket.

– Hosszú idő után először vállalhattak hazai politikusok szolidaritást a kisebbségi jogoktól zömében megfosztott, kisebbségi sorban élő magyarsággal – értékeli Lezsák Sándor.

Amikor 1945-ben a szovjet hatóságok nyomására az ideiglenes nemzeti kormány rengeteg könyvet betiltott, valójában túlteljesítették a tervet. Olyan műveket is indexre tettek, amelyekkel Moszkvának sem volt semmi baja. Ez pedig nem volt véletlen: egy nemzet történelméből és irodalmából tud meg a legtöbbet önmagáról.

Lezsák Sándor úgy látja, hogy a szocialista cenzúra megszűnése nyomán javult a magyarság önismerete, hiszen újra kiadhatták az emigrációban élt vagy a két világháború között dolgozó írók műveit. Megjelenhettek Wass Albert, Tormay Cécile, Nyirő József, Reményik Sándor, Sinka István, Herczeg Ferenc vagy akár Szabó Dezső munkái. Új szellemiségű folyóiratok sora lépett színre, hiteles, korábban zárt anyagként kezelt történelmi dokumentumok láttak napvilágot. Már a sajtóban és a televíziós csatornákon is szabadon ütközhettek a különböző vélemények.

– Mindez sok nézőt és hallgatót rávezetett a reális önismeret gyakorlatára – mondja Lezsák Sándor.

Akik nosztalgiával tekintenek a Kádár-korszakra, hajlamosak rá, hogy megfeledkezzenek róla, hová jutott az ország a nyolcvanas évekre. A számok magukért beszélnek: a nemzeti jövedelem az 1981 és 1985 közötti 1,6 százalékos évi növekedés után 1986 és 1990 között már csak 0,3 százalékkal emelkedett. Az egy főre jutó adósságállomány a nyolcvanas évek végén valamennyi szocialista ország közül Magyarországon volt a legmagasabb.

– Magyarország ekkorra már tényleg a gazdasági csőd szélén állt – mondja Kiss Gy. Csaba, aki úgy látja, hogy a magyar társadalom egyszerűen nem szembesült vele, hogy a kádári gulyáskommunizmus önbecsapás volt, mivel jelentős részét hitelből fedezték, amelyet vissza kell majd fizetni. Amikor viszont megismerték ennek a következményeit, vagyis a szegénységet és a munkanélküliséget, a többség az új kormányra haragudott. A történész szerint itt valóban a gazdasági mélypontról kellett kezdeni valamit, amit aztán hullámzás követett – ebből az utóbbi időszak már sikeresnek látszik.

Mennyire törődött a szocialista kormányzat a határon túli magyarsággal? – kérdezzük Kiss Gy. Csabától. A történész úgy emlékszik vissza, hogy a kommunisták egy része mereven tagadta ennek a szükségességét, és még a határon túli magyarokkal való foglalkozást is nacionalizmusnak tartotta. Szűrös Mátyás és néhány társa azonban a diktatúra által kijelölt szabályrendszeren belül is megpróbált tenni valamit.

– Az állam a szomszédos országok magyarokkal szembeni diszkriminációs politikáját támogatta hol aktívan, hol passzívan – hangsúlyozza a lakiteleki nyilatkozat megszövegezője, aki ma leginkább vegyesnek látja azt a képet, amelyet a határon túli magyarság mutat. Ott is demográfiai veszteségekkel nézünk szembe, a megválasztott magyar kormányoknak pedig nem volt erre vonatkozó stratégiájuk. Mára legalább a gazdasági támogatás megvalósult.

– Azért még mindig úgy érzem, kicsit sok a retorika: nem a zászlókat kell lobogtatni, hanem iskolákat támogatni, és itthon reális képet felmutatni a határon túli magyarokról – értékeli a helyzetet Kiss Gy. Csaba.

Lezsák Sándor úgy tekint vissza a rendszerváltás utáni korszakra, hogy akkor elindult egy folyamat a nemzetpolitikai terén, s a Kárpát-medencei összetartozást a kormányzati törekvések mellett a népi diplomácia eszköztára is erősítette. Így felerősödtek a testvértelepülési kapcsolatok, amelyeket az Antall-kormány szerény lehetőségeivel próbált támogatni.

Kevésbé ismert tény, hogy még a szocialista országok elitjének, még a lengyel kommunistáknak is volt jól körvonalazható víziójuk a jövőről. Kádár Jánosnak és elaggott vezetői garnitúrájának ezzel szemben nem volt semmiféle mondandója a magyar társadalom számára arról, hogyan tekintsünk a jövőbe.

Mi a helyzet most? Kiss Gy. Csaba szerint ma már van némi jövőképünk, azonban korántsem egyszerű ez a kérdés. Ahogy 1989–1990 történelmi cezúrát jelent, úgy 2015–2016 is mérföldkőnek tekinthető e tekintetben. Míg az Európai Unió nyugati fele nem akar szembenézni a migráció kihívásával, Magyarországnak ma van egyféle víziója, mégpedig hogy védekezni kell más kultúrákkal szemben. Hazánk ugyanakkor új feltételrendszerbe került, s kérdéses, vannak-e hosszabb távú elképzeléseink ennek kereteiben.

Lezsák Sándor úgy emlékszik, hogy a nyolcvanas évek végén szöges ellentétben állt egymással a szocialista világrendszer jövőképe és a polgári demokrácia ideája. Nagyon nehéz volt közel hozni egy olyan MSZMP-álláspontot, amely ellenezte a szabad választásokat, a pártok működését, a szabad sajtót, a kormánytól független igazságszolgáltatást, valamint azok véleményét, akik minderre törekedtek. Mostanra azonban a helyzet alapvetően megváltozott: bármennyire is megosztottnak tűnik a mai társadalom, ilyen végletes felfogásbeli különbségek csak a szélsőségben találhatók.

– Mind a kormány, mind az ellenzéke a polgári demokrácia keretein belül képzeli el a jövőt – állítja a lakiteleki találkozónak otthont adó politikus. Azt mondja, abban természetesen van különbség, hogy egyesek a szociális piacgazdaságot, mások pedig a liberális globalizmust tekintik a jövőjüknek, de ebben a kérdésben több az átjárási lehetőség a politika gyakorlatában, mint a szocialista diktatúra és a polgári demokrácia között.

Sorsfordító – ezzel a szóval jellemzi a lakiteleki találkozó jelentőségét M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese. Lakiteleken ugyanis keretet kaptak a rendszer szemléletével szembeni ellenzéki gondolatok.

– Hogy Magyarországon össze lehetett gyűlni, véleményt lehetett formálni, és erről nyilatkozatot lehetett kiadni, azt is jelentette, hogy onnantól más minőségről volt szó – véli a történész. Szerinte Lakitelek új fejezetet nyitott a magyar történelemben, mert nyomában más eszmei áramlatok is lendületet kaptak a megszerveződéshez. Ez pedig mindenfajta rendszerváltozás alapját jelenti.

A cikkben szereplő közcímek az 1987-es lakiteleki nyilatkozatból származnak.