A mobilnet mattot adott Marxnak

Kolumbia népe ellenzi a gerillákkal kötött békemegállapodást. Egy magyar utazó felkereste a harcosok táborát.

– Hogyan jön az ötlet, hogy az ember gerillatábort látogasson meg? Ön kereste a lehetőséget, vagy a lehetőség találta meg önt?
– A lehetőség talált meg. Bár utazásaim során mindig kerestem a szélsőségeket, az azért még ötletként sem merült fel bennem, hogy bemenjek egy gerillatáborba. Az elmúlt években elég sok időt töltöttünk a párommal, Lendik Erikával Kolumbiában, így sikerült megismerkednünk az ott élő, igen kicsi magyar közösséggel. Rajtuk, illetve az ő kapcsolatrendszerükön keresztül nyertünk bebocsátást az Urías Rondónba. Persze nem volt egyszerű történet, mert meghívást kellett kapnunk a tábor vezetőjétől, „őrült” Ivántól, valamint az ENSZ engedélyére is szükségünk volt.

– Nem félt attól, hogy baja eshet? Már a táborvezető neve sem bizalomgerjesztő
– A gerillák sosem használják a valódi nevüket. Olivo Merchán Gómez az Iván mozgalmi nevet vette fel, az El Loco előtagot pedig ráragasztották, mert tizenkétszer sérült meg a harcokban, és tizenharmadszorra is képes volt visszatérni. A parancsnokkal egyébként interjút is készítettünk, a felvételt magyar feliratozással közzétettük Mirador nevű blogunkon.

– Az ember biztos lehet abban, hogy a FARC vállalásait minden harcos betartja?
– Bár előfordult az elmúlt évtizedekben, hogy külföldieket raboltak el, ők többnyire multinacionális cégek alkalmazottai vagy a politikai elit számára fontos emberek voltak. Mindemellett jól beszélünk spanyolul, és az elmúlt évek utazásai során alaposan kiismertük a latinokat, úgyhogy a válaszom az, hogy nem, egyáltalán nem tartottunk a gerilláktól. A kialakult politikai helyzet miatt pedig biztosak voltunk abban, hogy ha valamikor, akkor most egész biztosan nem esik bajunk.

– Találkozott olyan gerillával, aki legalább valamennyire ismeri a kommunizmus európai pusztítását?
– Ilyennel nem találkoztam, az eszméket viszont jól ismerik, tisztában vannak a kialakulásával is. Nem hinném, hogy Lenin, Sztálin ténykedéséről sok mindent tudnának. Az egyszerű kiskatonák szerintem most kezdik kapiskálni, hogy a világ nem feltétlenül úgy van, ahogy azt nekik a közösségen belül tanították. A parancsnokoknak, köztük az Urías Rondón vezetőjének hivatalból is ki kell állnia az eszmék mellett. Ő továbbra is harcolni kíván a szegények jogaiért, de kizárólag diplomáciai úton.

– Volt olyan, aki beszélt érzékeny témákról: létesítmények elleni támadásról, emberrablásról, gyilkosságról, kábítószerüzletről?
– Nemigen; a maguk módján elég jól felkészültek abból, hogy mit és milyen mélységig mondhatnak el a külvilágnak. A gyilkosságokat elismerték, de a háború velejárójaként kezelik őket, a civilek elleni terrorakciókat, a kínzásokat és a droggal való kapcsolatukat azonban nem vállalták fel. Egyiküknek egy éjszakai rumozás során egyszer megeredt a nyelve, tett említést kokainlaborokról, de hogy a FARC-nak milyen szerepe volt ebben, azt már nem tudtuk meg.

– Milyen körülményeket tapasztalt a táborban?
– Rosszabbra számítottam. Az például nagyon meglepett, hogy a létesítményt nem őrizte a hadsereg, a gerillák szabadon járhattak ki-be. Mint utóbb megtudtuk, a szabad mozgáshoz való jogot külön kérték a béke fejében. A házikók bár nagyon egyszerűek, azoknak a gerilláknak, akik az elmúlt tíz-tizenöt évet az erdőben töltötték, szinte már luxus. Kapnak ellátmányt az államtól, ám az kevés, ezért önfenntartásra rendezkedtek be. Van saját disznófarmjuk, bútorgyáruk, ültetvényük, de a terület kicsi ahhoz, hogy háromszáz főt ellásson. Amolyan szegényesen működő kibucnak tűnt az Urías Rondón.

– Miben reménykednek a marxisták, miként tudják majd alakítani a társadalom sorsát? Vonzó perspektíva, hogy párttá alakulnak, konkrét programot hirdetnek, kampányolnak, házalnak, aztán szereznek valahány százalék szavazatot?
– A FARC azért tudott ötven éven át fennmaradni, mert jól szervezett volt. Bár egyenlőnek tekintettek mindenkit, aki belépett közéjük, működésképtelen lett volna, ha nincs mögötte egy jól átgondolt, hierarchián alapuló rendszer. Volt olyan időszak, amikor a tagok száma meghaladta az egymilliót. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki ugyanolyan aktivitással vett részt a szervezet körüli munkákban, nagy részük csak ideológiai támogató volt. Tény azonban, hogy a többségnek részt kellett vennie fegyveres kiképzésen, így a FARC inkább félkatonai szervezetként működött, s mint olyat a politikai elit nem akarta a parlamentben látni. A békekötéssel megkapták az esélyt, hogy párttá alakuljanak, de véleményem szerint nincs meg mögötte az az emberanyag, amellyel egy választáson labdába rúghatnának. Iskolázatlan, a való világot nem ismerő emberekből nem lesznek egyik napról a másikra politikusok.

– Ott van Evo Morales, aki lámapásztorból vált Bolívia államfőjévé
– Ő legalább kijárta az általános iskolát, a FARC esetében viszont egy-két osztályt végzett, félig-meddig analfabéta zsoldosokról beszélünk. Ráadásul a sokkal szétszabdaltabb, nagyrészt indiánok lakta Bolívia társadalma merőben más, mint Kolumbiáé. Úgy gondolom, hogy a marxista ideológiának a mai Kolumbiában nincs igazán létjogosultsága. Ez egyre nyilvánvalóbb a táborokon belül is, a többség így inkább szabadulna a köteléktől.

– A polgárháború idején elhagyhatták a FARC-ot azok, akiknek elegük lett a harcokból?
– Nem, amíg valaki harcképes volt, a szervezet kötelékében maradt. A sérültek persze leszerelhettek, akárcsak az idős veteránok. A nőket is csak szülni engedték el, néhány nappal utána vissza kellett térniük a frontra. A csecsemőket vagy a családtagjaiknál, vagy árvaházban helyezték el. Talán pont emiatt a legtöbb nő a békefolyamatok lezártával távozni szeretne a táborokból.

– Előfordulhat, hogy a gerillák azt mondják, nem ilyen lovat akartak, és újból fegyvert fognak, vagy innen már képtelenség lenne újrakezdeni?
– Ottlétünk alatt éreztük, hogy a gerillák nincsenek megelégedve a kormány ténykedésével, de ez inkább már csak beidegződés, semmint igazi kritika. Mostanra nyilvánvalóvá vált számukra, hogy ha a kormány elleni csatát továbbra is fegyverrel akarnák vívni, akkor vereséget szenvednének. 2002 és 2010 között Álvaro Uribe elnök szinte lenullázta a FARC-ot, ezért nekik nagyon jól jött a békekötés. A tavalyi megállapodás után a kormány első ténykedése az volt, hogy bevezette a táborokba az internetet, sőt a mobilnetet, amelyre a gerillák azonnal rákattantak. Kinyílt számukra a világ.

– Kit érdekel a forradalom, az éhes proletár, ha van internet?
– Mondhatjuk, hogy igen. De a kormány sok egyéb intézkedést is hozott: a táborok létesítésének köszönhetően a gerilláknak végre nem az erdőben kell aludniuk, a lehetőségekhez mérten normálisan tudnak étkezni, és nem kell állandóan azt nézniük, mikor ütnek rajtuk. Velük a háborút újraindítani szerintem nem lehet, de azt tudni kell, hogy a FARC mögött van egy nehezen definiálható tömeg, amely exkatonákból és az ő családtagjaikból áll. Őket a köznyelv primosnak, vagyis unokatestvéreknek nevezi. Náluk bizony még van fegyver, azt pedig, hogy a kapcsolatrendszerük révén mire lehetnek képesek, nem tudjuk.

– A társadalomban most mennyire van jelen az ellentét, a korábbi harcok sérelmei?
– Nem nagyon éreztük. Ahogyan a gerillák, úgy a lakosság is kivár. Az viszont tény, hogy a FARC likvidálásával hatalmi űr keletkezett óriási területeken. Sokan panaszkodtak arra, hogy megjelentek tolvajok és rablók, akiket a FARC korábban elűzött. A törvényes rendfenntartók újak ezeken a vidékeken, és nem képesek kezelni a helyzetet. Nem is nagyon merik, mert nem tudják, mikor nyúlnak bele valami olyanba, ami a primos vagy ilyen-olyan félkatonai tömörülések érdekköréhez tartozik. Ezért van az, hogy a kolumbiai média most is tele van rendőrök és katonák ellen elkövetett merényletek híreivel. A kormány minél előbb békét szeretne az ugyancsak kiherélt Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (ELN), hogy a többpólusú háborúból kiessen egy újabb láncszem. Az persze kérdés, hogy a kokaintermelőkkel és a félkatonai szervezetekkel miként akarnak eljárni, mert nekik soha nem voltak követeléseik, őket csak a drogüzlet érdekelte. Opció lehet a kokain legalizálása, de annak elég nagy visszhangja lenne világszerte, és jó eséllyel társadalmi feszültséghez is vezetne. Mi úgy láttuk, hogy azokon a területeken, ahol korábban a FARC uralkodott, a nép nyugodt, örül, hogy nem kell attól tartani, hogy a fiaikat megölik az esőerdőben. Ha azonban a kormány rövid időn belül nem rendezi le a hatalmi harcokat, véresebb összetűzések jöhetnek, mint korábban.

– Az állam hogyan töltheti be a keletkezett űrt?
– Ehhez rengeteg pénz kell. Nagyon gyorsan utakat kellene építeni az elzárt területekre, hogy a szállítmányozás könnyebb és olcsóbb legyen. Sokan azért termesztenek errefelé kokát és kannabiszt, mert a drogüzemek jobb pénzt fizetnek értük a gazdáknak, mint az élelmiszeripari vállalatok a legális terményekért. A növénytermesztés és állattenyésztés a rossz infrastruktúra miatt nem kifizetődő. A kormány most azzal próbálkozik, hogy támogatást és adómentességet ad azoknak a vállalatoknak, amelyek vállalják a termelésük kihelyezését a FARC területeire. Őszintén szólva szkeptikus vagyok ezekkel az akciókkal kapcsolatban, mert nincs meg a gazdasági és társadalmi átmenet. Nehéz elképzelni, hogy a korábban a multinacionális vállalatokat ideológiai alapon elítélő gerillákból jó sormunkás lenne mondjuk egy amerikai autóipari cégnél.

– Milyen élet várhat a való világban a gerillákra mindenféle képzettség nélkül, de komoly katonai múlttal?
– Nem túl jó. Ezzel sajnos a többség nincs tisztában, azt remélik, hogy az állam megoldja helyettük ezt a problémát. A többség be akarja fejezni az iskolát, de az ember nyolc elemivel Kolumbiában sem jut sokra. Az állam nyár óta több száz gerillának adta meg a lehetőséget, hogy biztonsági őrnek tanuljon, ami miatt voltak is tüntetések az elmúlt hónapokban, mivel magasabb fizetést ígértek nekik, mint amekkorát átlagban egy tanár kap. A volt elnök, Uribe szimpatizánsai arról beszélnek, hogy Juan Manuel Santos jelenlegi államfő tulajdonképpen csak azért kötött békét a marxistákkal, hogy legális magánhadsereget toborozzon belőlük, és ennek első lépcsőfoka a gerillák kiképzése biztonsági őrré.

– Az elnök a hivatali ideje utáni időszakra készül a magánhadsereggel? Mi célja lehet vele?
– Sokan meg vannak győződve arról, hogy a smaragdüzlet áll a dolgok hátterében. Kolumbia a föld egyik legnagyobb smaragdtermelője, és a bányák felügyeleti jogaiért évtizedek óta folyik a harc. Egyes vélekedések szerint a nyolcvanas évek smaragdháborúja a Pablo Escobar ellen vívott drogháborúnál is véresebb volt, csak annyira átjárta a politika, hogy inkább nem verték nagydobra. A kilencvenes években Víctor Carranza smaragdcár révén stabilizálódott a helyzet, de a halálával újra megindult a harc a bányákért. A mostani elnök Carranza hatalomra kerülése után éveken át a smaragdkereskedelemben tevékenykedett, állítólag kiváló kapcsolatot ápolt a maffiamódszerektől sem visszariadó smaragdcárral. A vélekedések szerint azért, hogy megakadályozza a harcok kiújulását, a gerillákat kiképzi a bányák védelmére. Ez persze elég összeesküvéselmélet-szagú, de van benne logika.

– Miként vélekedik az utca népe arról, hogy Santos Nobel-békedíjat kapott a polgárháború lezárásáért?
– Az elnök nem igazán népszerű. Tavaly szeptemberig egész jól állt, de az, hogy a népszavazás eredményét figyelmen kívül hagyva békét kötött a gerillákkal, megtépázta a népszerűségét. Azok közül is sokan elpártoltak mellőle, akik korábban a békemegállapodás hívei voltak. A Nobel-békedíjat puszta önfényezésnek tudják be, az Uribe-hívek pedig smaragdon vásárolt elismerésnek. Ha most lenne elnökválasztás, Santos húsz százalékot sem kapna. A gerillák pedig azt nehezményezik, hogy a FARC-ot vezető Timoleón Jiménez „Timochenkót” még csak nem is jelölték a díjra, pedig a békéhez ők is kellettek, nemcsak az államfő.

– 2018-ban választás lesz, és Santos az alkotmány alapján nem jelöltetheti magát újra. A közvélemény-kutatások szerint Uribe pártja, a Demokratikus Közép fog nyerni, és ők adhatják Kolumbia új elnökét. Mi várható a választás után?
– Uribe soha nem kötött volna békét a FARC-kal, ő végigvitte volna a háborút, csak közben lejárt a második államfői ciklusa. Azóta persze sok minden változott, de nagy valószínűség szerint a Demokratikus Közép újra fogja tárgyalni a békét a gerillákkal, az ELN-nel szemben pedig nem lesz olyan elnéző, mint Santos volt a FARC-kal. Valószínűleg minden erejükkel azon lesznek, hogy a párttá alakuló gerillákat politikailag eltapossák. Az biztos, hogy izgalmas időszak következik a kolumbiai belpolitikában, és nincs ember, aki meg tudná jósolni, mi lesz, ha az uribisták hatalomra kerülnek.

Kiegyezés a fogatlan oroszlánnal

A Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői – Néphadsereg (FARC-EP) a világ egyik legismertebb gerillaszervezete, vagy ha úgy tetszik, terrorszervezete, hiszen a Nyugat vezető hatalmai ekként kezelik. A lázadócsoport több mint fél évszázadig harcban állt a bogotái kormánnyal, aminek következménye több százezer halott és sok millió menekült.

Dél-Amerika kapuját a 19. század közepétől többször is sújtotta polgárháború, a most lezárni tervezett konfliktus 1948-ig nyúlik vissza, amikor agyonlőtték a Kolumbiai Liberális Párt elnökjelöltjét. A gyilkosság nyomán kirobbant, Bogotazo néven emlegetett fővárosi összecsapásokban fél nap alatt ötezren vesztették életüket, és a belváros jó része elpusztult. A harcok rövid idő alatt országossá szélesedtek, és a polgárháború tíz éve alatt becslések szerint negyedmillióan haltak meg, és háromszor ennyien szenvedtek valamiféle sérülést. De nemcsak emiatt emlegetik La Violencia (erőszak) néven ezt az időszakot: a kolumbiai és kolumbiai közötti hihetetlen ellentét gyerekgyilkosságokhoz, bestiális kínzásokhoz és tömeges csonkításokhoz vezetett. A vérontásnak a liberális és a konzervatív párt megállapodása véget vetett, de a konfliktus parazsa tovább izzott a társadalomban, és még egy évtized sem kellett hozzá, hogy ismét fellángoljon.

1964-ben jött létre két baloldali gerillacsoport, amelyek meghatározó szerepet töltöttek be a következő évtizedekben: a marxista tanokat kereszténységgel vegyítő Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) és a kommunista párt fegyveres szárnyává váló, marxista-leninista Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői. Az elsősorban a kizsákmányolt parasztság nevében fellépő, egyre nagyobb területet ellenőrzésük alá vonó szervezetek rendszeres támadásokat követtek el a hadsereg és a rendőrség, illetve az állami infrastruktúra ellen. A mozgalmak tömegével vonzották a szegényeket szerte az országban, egyrészt mert kiugrási lehetőséget kínáltak a reménytelenségben élőknek, másrészt azért, mert sok világvégi térségben állam voltak az állam helyett: közbiztonságot teremtettek, utakat, hidakat építettek, sőt anyagilag támogatták a szegényeket. A lakosság egy jó részét azonban ellenségükké is tették a földbirtokok és más javak lefoglalásával, a kényszersorozással, a civilekkel szembeni agresszióval. Idővel a kezdetben szövetséges liberálisok is eltávolodtak a szélsőbaloldaltól.

A gerillák változatos forrásokból szerezték bevételeiket: mezőgazdaságból, bányászatból, gazdaságok erőszakos eltulajdonításából, védelmi pénz szedéséből, elrabolt emberekért követelt váltságdíjból, kábítószer-termesztők megadóztatásából. Később aztán rájöttek, hogy sokkal jobb biznisz, ha saját kézbe veszik a drogüzletágat: a maguk termesztette alapanyagokból maguk állították elő, és maguk értékesítették a marihuánát és a kokaint. Az üzlet bejött, a FARC megerősödött, csúcspontján az ország harmada felett gyakorolt befolyást. A kilencvenes években azonban visszaszorult a szervezet, miután egymás után szenvedte el súlyos katonai vereségeit. Ráadásul a Szovjetunió összeomlásával odalett az ideológiai és az anyagi támogatás is.

A marxista csoportok ellen nemcsak az állami fegyveres erők, hanem kiskirályok, drogbárók magánhadseregei, illetve jobboldali félkatonai szervezetek is harcoltak. Utóbbiakról sem lehet elmondani, hogy a közjóért fogtak fegyvert, hiszen jócskán kivették a részüket a polgári lakossággal szembeni erőszakból és az illegális üzletekből. Kolumbia kormányát gyakran érte az a vád, hogy nem lép fel a jobboldali szélsőségesekkel szemben, sőt velük végezteti el a piszkos munkát.

Az évtizedek során a kormányzat és a gerillák többször tettek lépéseket a béke felé, de a fegyvernyugvás sosem bizonyult igazán tartósnak. A szélsőbalos hevület – részben a lehetőségek szűkülésével – az ezredforduló után kezdett alábbhagyni, a tavalyi megállapodáshoz elvezető tárgyalások 2012-es kezdetétől a felek önmérsékletet tanúsítottak.

Che Guevara kolumbiai elvtársainak kompromisszumkészségét az anyagi és katonai meggyengülés mellett az is növelte, hogy Juan Manuel Santos államfő nemcsak kvázi büntetlenséget ígért, hanem azt is, hogy megvédik a gerillákat az esetleges bosszútól, sőt a FARC párttá alakulhat, és elindulhat választásokon. Ők most azt hangoztatják, hogy soha nem is akartak annál többet, mint hogy beleszólhassanak a társadalmat érintő döntésekbe.

A dél-amerikai ország lakosságának egy jó része ellenzi a békemegállapodást, mondván a meggyengült terrorszervezetet megsemmisíteni kellene, nem barátkozni vele. Kényes téma az igazságszolgáltatás, hiszen azok a tömegek, akik elvesztették hozzátartozójukat, vagy akár csak vagyonukat, házukat, birtokukat, nem könnyen fogadják el a jelképes szankciókat. Sok a kérdőjel azzal kapcsolatban is, hogy a gerillák miként találják meg helyüket a társadalomban, és mi lesz az esetleg náluk maradó fegyverekkel, illetve a kábítószer-üzletággal. A bizonytalanság és az erkölcsi aggályok keltette ellenérzés jóval nagyobb volt, mint várták, hiszen 2016. október 2-án – alacsony részvétel mellett – elbukott a békemegállapodásról kiírt népszavazás. Az ellenzők táborát egy korábbi elnök, a FARC ellen jelentős katonai sikereket elérő Álvaro Uribe vezette.

Hivatali utódját öt nappal a referendum után nevezték meg a Nobel-békedíj 2016-os kitüntetettjeként. Santost nem hatotta meg a népszavazás eredménye, az ENSZ-szel együttműködve gőzerővel dolgozik a konfliktus lezárásán. A gerillák elkezdték beszolgáltatni fegyvereiket, robbanószereiket, és önként táborokba vonultak az átmeneti időre. Év eleje óta pedig folynak a tárgyalások az utolsó kolumbiai gerillaszervezettel, a FARC helyét az utóbbi években több helyen átvevő ELN-nel is. Nagy kérdés persze, hogy az állam ezúttal képes lesz-e elfoglalni az elmaradott, ritkán lakott területeken azt a hatalmi teret, amelyet épp azért tudtak kitölteni a marxisták, mert a bogotái vezetés addig képtelennek bizonyult rá.