A szlovákokat nem, csak a magyarokat zavarja a felvidéki Horthy-szobor

Hetvenkilenc éve virágesővel fogadták a kormányzót a Felvidéken a magyarok. Most a szobra ellen tiltakoznak.

– Mélységesen elítélem ezt, papok ne szóljanak bele a falu életébe! – mondja Fábiánné Pok Julianna, akit a helyi élelmiszerbolt előtt kérdezünk a szoborállításról. A hölgy 1972-től egészen 1989-ig önkormányzati képviselő volt a faluban, így jól ismeri a helyi viszonyokat. Azt tervezi, ő is elmegy tiltakozni a holnapi falugyűlésre, s akár petíciót is aláírna a Horthy-szobor ellen.

Miután híre ment a szoborállításnak, dunaszerdahelyi magyar értelmiségiek nyilatkozatot adtak ki, amelyben élesen kritizálták és elítélték a tervezett eseményt. „A szoborállítást kizárólagosan Horthy református mivoltára fogni cinikus és ügyetlen ürügy” – állt benne. Azt is megemlítették, hogy a Horthy-rendszer lelkén szárad mintegy 3000 zsidó vallású magyar ember deportálása Dunaszerdahelyről. A nyilatkozat támogatására még Facebook-csoport is alakult, melynek 224 tagja van. Később a Szlovákiai Református Keresztény Egyház zsinati elnöksége is elhatárolódott a szoboravatástól, és arra szólították fel a hodosi reformátusok presbitériumát, hogy tegyen le tervéről. A tiltakozók közt volt a zsidó hitközségek szövetsége is, elleneznek minden olyan kísérletet, amely a holokauszt idején működő rezsimek rehabilitációját célozza. Így a Nemeshodosi Református Egyházközség presbitériuma átértékelte a helyzetet, és úgy döntött: elfogadják az adományozótól a Horthy Miklóst ábrázoló szobrot, a vasárnapi istentiszteleten fejet hajtanak a kormányzó emléke előtt, ám addig, amíg a kormányzó „az őt hithősként megillető méltó helyére kerülhet a magyar reformátusság és az egyetemes magyarság életében”, a mellszobrot ideiglenesen a lelkészi hivatal erre a célra kialakított különtermében helyezik el.

Fábiánné Pok Julianna szerint azonban ez nem elég. Az asszony azt mondja, a parókia nem a lelkész épülete, ott nem helyezhetnek el bármit.

– Inkább menjenek el onnan, és költöztessenek a helyükre egy fiatal családot! – javasolja.

– A jó tót atyafiak! – így derül fel Zetényi-Csukás Ferenc, a Horthy Miklós Társaság elnöke, a Horthy-szobor adományozója, amikor arról kérdezzük, minek tulajdonítja, hogy a helyi szlovákok nem tiltakoztak a szoborállítás ellen. A férfi felvidéki, ősi nemesi család sarja, amely ezernyi szállal kötődik ehhez a vidékhez – és persze Horthyhoz. Az első határon túli Horthy-szobor megálmodója már számos emléket emelt a kormányzónak honi társaival. A Kerekiben állított, fából készült szobor volt az első köztéri emlék (ezt öntötte le annak idején vörös festékkel Dániel Péter), majd a csókakői és hencidai szoborállítás következett.

A civil szervezet elnöke sajátos magyarázatot ad rá, miért nem zavarja az itteni szlovákokat a Horthy-szobor. Szerinte sok más tény mellett a legújabb genetikai vizsgálatok is azt bizonyítják, hogy a szlovákok nagyon közel állnak a magyarokhoz, hiszen igen sok volt a vegyes házasság történelmünk során. Legalább ennyire fontosnak tartja azt is, hogy a második világháború idején a magyarok és a szlovákok fegyvertársak voltak, a szlovák katonák még fel is néztek a magyarokra.

– A szlovákok elfogadják, hogy egy többnemzetiségű országban a kisebbségi magyarság arra emlékszik, akire óhajt – mondja Zetényi-Csukás Ferenc, aki úgy látja, ma már közelednek egymáshoz a különböző nemzetek, miközben nem vész el saját nemzeti identitásuk. A szobor adományozója szerint Nemeshodoson jóval nagyobb a szoborállítás támogatóinak száma, mint az ellenzőké, a most folyó hírverés is csak az elutasítás miatt volt. Való igaz, Hodoson mi is találkozunk olyanokkal, akiknek semmi bajuk a szoborral. Egy huszonéves fiú, aki arra kért, ne említsük a nevét, hívjuk inkább Zoltánnak, elmondta, őt aztán tényleg nem zavarja a szobor. Az egyébként is a zárt templomkertben lett volna, aki nem akarná, nem is látná.

A Horthy Miklós Társaság elnöke azonban nem kívánja rejtegetni a Horthy-szobrot. Mint mondja, a vasárnapi istentiszteletet mindenképpen megtartják, két busszal is készülnek, rajta kívül beszédet fog mondani Hunyadi László, a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya és Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke is. Pártokat azonban egyáltalán nem engednek be a rendezvényre, pártjelvényt sem szabad használni, hiszen nem megosztani, inkább hidakat építeni kívánnak a szlovákság és a magyarság között. Azért ötszáz történelemkönyvet is visznek majd a faluba, hogy a kádári Horthy-képen egy kicsit változtassanak.

Zetényi-Csukás Ferenc ugyan nem kívánta felfedni a Horthy-szobor készítőjének kilétét – a fiatal művész inkább névtelenségben kíván maradni –, annyit elárult: a most vasárnapi rendezvényre több meglepetéssel is készülnek. Ezek közül csak az egyik: bejelentik, hogy a nemeshodosi Horthy-szobor csak az első, hamarosan újabbat állítanak a kormányzónak a Felvidéken.

Amint a nemeshodosi református templom udvarán meglátjuk Kis-Csáji Julianna lelkészt, ismét megszólal a hangszóróból a falugyűlésre hívó hang. A lelkipásztor széttárja a karját, és értetlenül, döbbent arckifejezéssel áll, hallgatva a felhívás szövegét. A lelkész családja szemmel láthatóan lehangolt, hogy egyesek ilyen indulatokkal fogadják a szoborállítást.

Julianna a parókián fogad minket a dolgozószobájában, a Magyar Nemzet az egyetlen lap, amelynek nyilatkozik. A falon természetesen ott díszeleg Horthy Miklós fényképe, mint ahogy a könyvespolcon is megtaláljuk a történelmi Magyarország térképét.

– Számomra Horthy Miklós személye nagyon pozitív, és nem csak azért, mert a nagyapám és a családom is így viszonyult hozzá – magyarázza a lelkész. Elmondja azt is, abból a faluból származik, ahonnan a kormányzó lovas testőre, Miklós bácsi. Szolgálata során rengeteg emberrel beszélt már, akik csak kedvezően nyilatkoztak Horthyról – paradox módon azoknak a szülei is, akik most nagyban ellenzik a szobor felállítását. Felidézi, hogy a rendszerváltás idején megfenyegette őket, a „csuhásokat” egy egykori kommunistákból álló – egyébként magyar – csoport, mert úgy tartották, hogy az egyházak miatt történt a „felfordulás” az országban. Akkor azt mondták nekik, lesz még második félidő is.

– Most ezt a második félidőt játsszák – állapítja meg Julianna, majd férje, Kis-Csáji Ferenc beosztott lelkész hozzáteszi: most kaptak az alkalmon. A lelkipásztor szerint különösen fájó, hogy a püspök úr azután állította le a szoborállítást, hogy korábban volt róla tudomása, és nem tiltotta. Az is furcsa, hogy személyesen egyetlen tiltakozó szervezet, párt vagy gyülekezet sem kereste meg őket, csak miután a médiában elkezdődött a mocskolódás.

Julianna értetlenül áll az antiszemitizmus vádja előtt is. A rendszerváltás előtt éppen ők voltak azok, akik a reformátusok részéről egyedül mentek el minden évben a dunaszerdahelyi zsidó temetőbe a megemlékezésekre.

– Aztán változott a világ, és most már tolakodik oda valamennyi lelkész, és hajbókol a zsidóknak. Most ez a divat, ez a trend – panaszolja. Julianna azzal is cáfolja az antiszemitavádat, hogy amikor teológiára járt Prágában, egy ideig zsidó családnál lakott, akiknek a kisfiáért mindennap ő ment el az iskolába.

– Egész életutam és meggyőződésem eleve kizárná, hogy ilyen ellenreakciót váltsak ki, ilyen gyűlöletkampányt folytassanak ellenünk – teszi hozzá, majd megkérdezi: – A Beneš-dekrétumok vajon miért nem zavarják ezeket az embereket?

Mindenesetre ő optimista: annak idején csak ők mertek kokárdát viselni március 15-én, később mások is; 56-ot még csak említeni sem volt szabad sokáig, most már minden sarkon koszorúznak, így könnyen lehet, hogy pár év múlva éppen a mostani sárdobálók ünneplik Horthyt – hiszen a világ változik.

Az erre a célra kialakított teremben meg is csodáljuk az augusztus óta itt álló műalkotást. Vörös szőnyeg vezet a bronzszínűre festett kőszoborig, amely emelt fővel, büszkén néz előre. A felirat: Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó.

– A falu többsége inkább ellenzi a szoborállítást – szögezi le Balódi László, Nemeshodos polgármestere, aki elismeri azt is, hogy ez az ügy alaposan megosztja a hodosiakat. A falu első embere szerint azonban a kérdést szét kell választani: Horthy személyének értékelése a történészek feladata, s hogy állítsanak-e neki emléket, az egy másik kérdés.

– Már az elejétől azt mondtam és most is azt állítom, hogy vannak nekünk egyszerű, mindennapi hőseink Hodoson, akiknek szobrot vagy emléket állíthatunk, nem kell nekünk importálni közösségen kívüli személyeket – érvel a polgármester. Elmondása szerint sem a tiltakozók, sem a szoborállítás kezdeményezői, sem Kis-Csáji Julianna nem hodosi. Miért ők mondanák meg nekik, kinek kéne szobrot állítani vagy kinek nem? Ráadásul az asszony nem tájékoztatta őt szándékáról, s a talapzat építéséhez sem kért engedélyt. Ő inkább Fazekas László püspök véleményével ért egyet, aki megkérte a lelkipásztort, hogy gondolják át, és változtassanak döntésükön.

Miért nem ellenezték a szoborállítást a szlovák szervezetek? – tesszük fel a kérdést a polgármesternek. Balódi László úgy látja, csak örülhetünk annak, hogy a szlovák sajtó nem kapta fel ezt a témát. (Igaz, cikkünk megjelenése előtt megjelent egy, a témával foglalkozó írás egy országos szlovák lapban – a szerk.) Szerinte a szoborállítás mögött az a szándék bújt meg, hogy felkavarják az indulatokat. De ez nem sikerült, mert mindenki látta, hogy a polgármester ellenzi az ötletet, az önkormányzat memorandumban határolódott el a szándéktól, miként a helyi szlovákság és a magyarokat képviselő politikai pártok is.

A Horthy-szobrot viszont megtartják a helyi reformátusok, egy erre a célra kialakított kiállítóteremben őrzik majd. A talapzatra pedig ezt írják: „Ez idő szerint leleplezhetetlennek nyilváníttatott a főméltóságú kormányzó úr mellszobra.”