Al Ghaoui Hesna: Szorongás helyett nyitott szemmel járni a világban

A riporter az érzelmi politizálás veszélyeiről, a köztévéről és a célponttá vált újságírókról.

– Hogyan lehet ennek tükrében a televízióból, rádióból, a világhálóról naponta ránk zúduló álhírek ellen védekezni?
– Egyik korábbi interjúalanyom, Anthony R. Pratkanis azt javasolta, ha egy hír szélsőséges érzelmeket, például indulatot kelt bennünk, tegyünk egy nagy lépést hátra, és vizsgáljuk meg, mi lehet ennek az oka. Mert vannak dolgok a világban, amelyek joggal dühítenek fel bennünket, de az is előfordulhat, hogy rájátszanak az érzéseinkre. Emellett nyilvánvalóan kereskedelmi oka is van, hogy a közösségi oldalak és a nagy internetes keresőprogramok olyan algoritmusok alapján működnek, amelyek kizárólag az értékrendünkkel, a világnézetünkkel egyező tartalmakat mutatnak nekünk. Ennek következményeként azonban egyre ritkábban szembesülünk a miénktől különböző nézőpontokkal, és talán észre sem vesszük, de egyre kevésbé toleráljuk az eltérő véleményeket.

– Kötetében az internetes manipulálás egyik mestereként emlegeti Donald Trumpot.
– Amerikában nemrég vezető pszichológusok és pszichiáterek fogtak össze, hogy felhívják a figyelmet arra a veszélyre, amit Trump viselkedése generál. Trump retorikájában az érzelmi állítások egy szintre kerültek a tényekkel. Ez a fajta irracionális közbeszéd nagyon veszélyes és – sajnos úgy tűnik – hatékony a jelenlegi, félelmekkel teli légkörben. A Trump-féle érzelmi politizáláshoz asszisztál a mai technológia.

A közösségi oldalaknak „hála”, nagyon könnyű feltérképezni a személyiségünket. Már száznál is kevesebb lájkból meg lehet állapítani, milyen a politikai beállítottságunk, mi iránt érdeklődünk, mitől félünk. Így aztán jól irányzott hirdetésekkel és álhírekkel borzasztó könnyen manipulálni lehet bennünket.

– Ön félig szír származású; hogy látja, Magyarországon a migránskérdést illetően mennyi a rémhír, az álinformáció?
– Sajnos nagyon sok. Meggyőződésem, hogy a személyes élmény az egyetlen, amely ezt felül tudja írni. Mert hiába mondok én bármit a szírekről, a pakisztániakról, csak a saját pozitív tapasztalat képes megváltoztatni a negatív, manipulált véleményt. Vannak városok a nagyvilágban, ahol működőképes és sikeres modelleket dolgoztak ki a kapcsolatteremtésre, az előítéletek lebontására. Ugyanakkor azt is látom, hogy a nagypolitika is tehetetlen a menekültkérdésben, és a világ vezető politikusai nagyon sok hibát elkövettek abban, ahogy a kezdetekben kezelték a válságot. Mert nem igaz, hogy nem lehetett már tíz éve is látni, hogy egyszer csak eljön az a pont, amikor tömegével érkeznek a menekültek Európába. Hiszen csak Afrikában a szélsőséges időjárás miatt naponta válnak hatalmas területek lakhatatlanná.

– Van tippje, hogy miként lehetne kezelni a menekültválságot?
– Úgy, ha elsősorban azoknak nyújtanánk segítő kezet, akik tényleges életveszélyből jönnek. Másokat pedig abban kellene támogatni, hogy élhető országgá váljon a hazájuk, és ne érezzék azt, hogy el kell menniük. A felnövő európai generációkkal pedig meg kell értetni a felelős gondolkodás fontosságát. Távoli országokban emberek tömege dolgozik rabszolgaként azért, hogy nekünk márkás ruhánk, mobiltelefonunk legyen. Az önzőség, a mértéktelenség is hozzájárul az olyan konfliktusokhoz, amilyenek a mostaniak. Azt én sem hiszem, hogy Európa be tud fogadni kétkontinensnyi embert, ugyanakkor meggyőződésem, hogy kötelességünk segíteni azoknak, akik az életükért menekülnek. Soha nem tudhatjuk, mikor kerülünk mi hasonló helyzetbe.

– A Szíriában élő rokonai hogy döntöttek: maradnak, vagy elhagyják az országot?
– Bár Damaszkuszban, ahol a hozzátartozóim élnek, nem olyan súlyos a helyzet, azért ott is hetente csapódnak rakéták a lakóházakba. Nagyon féltjük őket, de megértjük, hogy egyelőre maradnak. Borzasztó nehéz dönteni ebben a kérdésben. A nagybátyámnak például iskolás gyerekei vannak, ha olyan országba mennek, amelynek nem beszélik a nyelvét, a gyerekek jövőjét teszik kockára. Egyébként sem hagyja ott könnyen senki azt, amiért egy életen át dolgozott, a rokonokról, a barátokról nem is beszélve. Gyakran mondták nekem, hogy akinek mobiltelefonja van, az nem lehet menekült. Hogyne lehetne? Sokan egzisztenciákat, életek munkásságát hagyták hátra azért, mert sem magukat, sem családtagjaikat nem akarták életveszélynek kitenni.

– Vannak, akik nem menekülnek, sőt úgy próbálnak segíteni, hogy a háborús övezetbe utaznak. James Foley amerikai haditudósító korábban Kadhafi börtönét is megjárta, 2014-ben Szíriában fejezte le az Iszlám Állam egyik katonája. Halála az egész világot megrázta. Foley-ról a Bábel című műsorában is szó volt, és a könyvében is felidézi a találkozásukat. Példaképnek tekinti őt?
– Inkább rendkívüli, végtelenül kedves és a szakmája iránt elkötelezett kollégaként emlékszem rá. Minden tudósító rémálma az, ami vele megtörtént. Annak idején aki Press feliratú mellényt hordott, tabu volt a fegyveres csoportok számára. Néhány év leforgása alatt ez megváltozott: ma kifejezetten célponttá váltak az újságírók. Éveken át nem lehetett hallani Foley-ról fogsága idején, szorítottam érte, hogy előkerüljön, és visszatérhessen a családjához. Amikor megtudtam, hogy meghalt, összetört bennem valami. A legborzasztóbb az volt, hogy Foley-t Európában született, szinte vele egyidős, szélsőséges fiatalok végezték ki. Ez tökéletesen példázza azt az őrületet, amely ma a világban zajlik.

– Ön szerint mi az oka, hogy olyan, Európában született fiatalok, akik viszonylagos jólétben nőttek fel, terrorszervezetekhez csatlakoznak?
– Angliában az Active Change alapítvány feltérképezi, kik azok a fiatalok, akik az adott élethelyzetük vagy más ok miatt esetleg fogékonyabbak az agymosásra, próbálnak támaszt, közösséget, biztonsági hálót nyújtani nekik. Számos kutatás bizonyította, hogy legyen szó akár terrorista cselekményről, akár iskolai lövöldözésről a világ különböző részein, az ámokfutóvá váló fiatalok többsége korábban zaklatás és kiközösítés áldozata volt. Ezért is lenne fontos odafigyelni a háborús területeken élő vagy onnan menekülő, traumatizált emberek pszichés támogatására, mert a kiközösítés, a megbélyegzés beláthatatlan következményekkel járhat.

– Azt írja a kötetben, hogy a félelem csökkentésének egyetlen módja van: a párbeszéd, az információs hézagok betöltése. Lát erre példát a világban?
– A georgiai Clarkstonban a helyiek évente 1500 menekültet fogadnak be, és közös lottóesteket, vacsorákat tartanak, hogy jobban megismerjék őket. A könyvemben említem annak a palesztin és izraeli édesapának a történetét is, akik mindketten elveszítették a gyermeküket. Az izraeli édesapa kislányát egy palesztin merénylő robbantotta fel, a palesztinét egy izraeli katona lőtte fejbe. A szülők ahelyett, hogy beléptek volna a bosszú ördögi körébe, összefogtak, és együtt járják az izraeli és palesztin iskolákat, hogy elmondják a gyerekeknek: nem szükségszerű, hogy ez a két nép háborúzzon, hogy gyilkolják egymást. A fiatalok számára általában az a legmeglepőbb, hogy megtapasztalják, az ellenséges oldalon sem démonok, hanem emberek vannak, akik ugyanúgy szenvednek a háborús konfliktustól, mint ők.

– Kétszer kapott Kamera Hungária díjat, 2011-ben pedig Prima Primissima díjjal jutalmazták, évekig ment az M1-en a Bábel – Hesnával a világ című műsora. Tavaly februárban, 12 év után mégis felmondott a Magyar Televízióban. Mi történt?
– Az én eszközöm a műsorkészítés, ezzel tudtam küzdeni a befogadóbb, nyitottabb világért és azokért az értékekért, amelyekben hiszek. Egy Bábel jellegű műsor ráadásul egyértelműen közszolgálati tartalom, sok összetett társadalmi témát is feldolgoztunk. Ettől persze még ott volt bennem is a dilemma, hogy mindez meddig nyomja le a serpenyő másik felét, miközben látszott, hogy a menekültekkel kapcsolatos hangulatkeltő retorika csak erősödni fog. És amikor megszüntették a műsort, egyértelművé vált a döntés. Hogy miért határoztak így, nem tudom, az is közrejátszhatott, hogy az utolsó évadban „érzékenyebb” témákkal is foglalkoztam. Ám azt is fontos megemlíteni, hogy sosem szóltak bele a műsorkészítésbe, és csaknem negyven epizód készülhetett el az évek során.

– Mihez kezd most, hogy befejezte a könyvét?
– A háborús zónákat járva megtanultam, hogy szorongás helyett érdemes inkább nyitott szemmel járni a világban. Ha látni fogom azt az irányt, amerre dolgom van, remélem, lesz bátorságom arra menni tovább. Sok tennivaló van még a félelmeinkkel kapcsolatban Magyarországon, a könyvet befejeztem, de azt hiszem, az igazi munka csak most kezdődik. És remélem, hogy egyszer majd – ha a körülmények adottak lesznek – a műsorkészítéshez is visszatérhetek.