Még meglehet, ugye? – kérdi csillogó szemmel Matyi, a Sleepwalkers utánpótláscsapatának dobója, miután a szentendrei nagyok viszonylag rövid időn belül több pontot hoznak be a Crossroads Angels („angyalok”) ellen. Hiába, az „angyalok” dobója fárad, sorra elvéti a célt. Az alvajárók magukra találnak, ha úgy tetszik, felébrednek a meccs végére. Egyik-másik ütésük olyan jól sikerül, hogy több futójuk is pontot tud szerezni. Fordítani azonban így sem tudnak: 43:14-re a Crossroads Angels győz. Jelentős különbség, de a meccs végi gyors értékelés így is tapssal és biztatással kezdődik. Az edzők nem korholnak senkit az egyéni hibákért, inkább a pozitívumokat emelik ki.
– Három évvel ezelőtt majdnem feloszlott a csapatunk, alig tudtunk kilenc játékost összeszedni, hogy kiálljunk egy meccsre – meséli Steve Benkő, a Sleepwalkers játékos-edzője. – Ma már ilyen gondunk nincs, de gyakran beállunk mi is, mert sok fiatal csak egy-másfél éve kezdett baseballozni – mondja a tréner, miközben a kesztyűket, ütőket, sisakokat pakolja össze. Radácsi András, a csapat másik edzője is csatlakozik a beszélgetéshez, és sorra veszünk pár magyar csapatot, amelyek eltűntek a hétköznapok süllyesztőjében.
A hazai baseballklubok megszűnése hátterében prózai okok állnak: sokan nem tudják összeegyeztetni az amatőr sportot a munkával vagy az iskolával. A pár esztendővel ezelőtti szentendrei megbicsaklásnak is ez az oka: a csapatból többen a fővárosba költöztek, úgyhogy a baseballt is ott, a Budapest Redsben folytatták. Az első osztályú klub egyébként jelenleg épp döntős: a hatezer lelkes Jánossomorja csapatával, a Rascalsszal mérik össze erejüket. Radácsi András szerint egyáltalán nem meglepő, hogy egy ekkora település baseballosai a fináléig jutottak.
– Szentendrén is, Budapesten is vadászni kell szinte a gyerekeket, akik számára túl sok a kínálkozó lehetőség. Egy kisebb településen talán könnyebb egyben tartani egy közösséget – mondja a tréner, aki Miskolcon kezdett baseballozni. Nosztalgikusan mesél az első évekről, amikor egy-egy rangadó kedvéért végigvonatoztak az országon. Ma ez nem jellemző, több csapatnak busza is van már, és a pályák terén is sokkal jobb a helyzet, mint a magyar baseball hajnalán, a rendszerváltás idején. Akkoriban főleg elhagyatott salakpályákon zajlottak a meccsek, és libalegelőkön vagy kiürült szovjet laktanyák tornatermében tartották az edzéseket.
Szinte nem volt olyan csapat abban az időben, amelyben ne játszott volna egy-egy családi vagy üzleti okokból Magyarországra költözött amerikai, kubai vagy japán játékos-edző. Hogy mennyit köszönhet nekik a sportág, jelzi az is, hogy 2007-re igen nagy mértékű fejlődés ment végbe: az első osztályban például ekkortól lett kötelező a faütő használata.
Ennek már tíz éve, és ez meg is látszott a már említett Reds–Rascals-döntőn. Nem volt hiány bravúros elkapásból, pörgős akciókból és hatalmas ütésekből. Ettől persze a szomszédos pályán még így is többen nézték a kerületi szintű labdarúgó-mérkőzést, mint a magyar baseballbajnokság fináléját. Pedig ez utóbbi hangulata páratlan volt. A Reds utánpótláscsapatának tagjai készítették és árulták a hot dogot, ha pedig nem volt vevő, akkor vagy a pályát figyelve szurkoltak a nagyoknak, vagy gyakoroltak. Ha pedig elszállt egy kósza labda, azonnal utánaszaladtak. Az utánpótlás egyébként kulcsfontosságú, épp a már említett lemorzsolódások miatt. Csere nélkül ugyanis nagyon nehéz játszani ezt a sportot. A dobók válla és csuklója például olyan megterhelésnek van kitéve, hogy szenzációszámba megy, ha valamelyikük le tud hozni egy három-négy órás meccset az elejétől a végéig.
Joe Bowmannel is a fiatalokról beszélgetünk a Sleepwalkers felszereléseit tároló konténer mellett. Ő a csapat másik amerikai játékos-edzője, és széles mosoly ül az arcára, amikor arra kérjük, elevenítse fel az első baseballos emlékeit.
– A hetvenes években voltam gyerek, abban az időben, amikor megnyíltak Amerikában a hatalmas bevásárlóközpontok. Ezeknek kivilágított parkolójuk volt, úgyhogy egész éjszaka tudtunk játszani – meg sörözni. Néha jöttek a rendőrök is, de sosem problémáztak – eleveníti fel nevetve. Akkor sem lesz sokkal komorabb, amikor arról beszél, hogy mi a fő különbség a hazai és a tengerentúli ifjúsági sportéletben. – Itt minden a klubokon alapszik, Amerikában viszont az iskolák állnak a középpontban.
– És ez miért probléma? – kérdezzük.
– Mert hiába látom egy kézilabdáson vagy egy vízilabdáson, hogy remek válla van, nagyszerű dobó lehetne nálunk, nem szívesen engedik el. Amerikában ez fel sem merül, ott az iskola csapatát erősítené, és sportolhatna egész évben – feleli.
Joe-ék éppen ezért nagyon örülnek, ha valamelyik játékosuk elhozza az iskolatársát. Így került a csapatba a dobó, Viktor is, aki számos olyan adottsággal rendelkezik, amely roppant hasznos az ő posztján. Először is végtelenül nyugodt. Egy órákon át tartó meccsen akadhatnak hullámvölgyek, és ilyenkor nem árt a higgadtság. Aztán magas, vagyis jó messzire ki tud lépni a dobásnál, és mindennek a tetejébe pedig balkezes. A srác édesapja nem tudja még, hogy a baseball hova fut majd ki, a Sleepwalkersre jellemző közösséget azonban mindennél fontosabbnak tartja, az anyagiaknál is.
Pedig a baseballban van pénz. Nem magyar viszonylatban persze: idehaza a sportág amatőr, de ha Amerikát és a profi ligát vesszük, csillagászati összegekről beszélhetünk. Joe párhuzama nagyszerűen mutatja a sportágak közötti erőviszonyokat.
– A huszonöt legjobb európai vízilabdázó nem keres annyit, mint egy igazán jó dobó a tengerentúli Major League-ben – mondja, majd hozzáteszi, hogy egyébként az öreg kontinens baseballozói előtt is nyitva az út az Újvilágba, mivel a nemzetközi kupameccseket és a válogatott-összecsapásokat már utánpótlásszinten is rendszeresen látogatják a játékosmegfigyelők. Magyarországon született játékos ugyan még nem jutott ki a profi ligába, hirtelen csak a magyar származású dobó, Charles Nagy jut eszünkbe, aki a legnagyobbak közé került.
– Talán tíz év múlva – mondja Joe mosolyogva, és rohan gereblyézni a dobódombra. Hiába, kezdődik a szezonzáró.
Steve Steckel – ő a harmadik amerikai játékos-edző Szentendrén – azt próbáljuk megfejteni, mi is a baseball legamerikaibb tulajdonsága. Hosszasan gondolkodik, majd felskiccel egy gyors kronológiát: azzal kezdi, hogy az amerikai polgárháború után lett a baseball igazán népszerű. Sőt egyes források szerint groteszk módon maga a háború is hozzájárult ehhez. Az összecsapások előtt ugyanis főleg a keleti parton játszották, de a katonák elterjesztették a szabályokat más államokban is. A déli régióba pedig az északiak hadifoglyai vitték a baseballt.
A huszadik század második évtizedére már óriási üzlet volt dobni, ütni és elkapni a parafából, fonalból és összevarrt bőrből készült labdát. 1947-ben megszűnt a szegregáció is: ekkor került be az afroamerikai Jackie Robinson az első osztályú Brooklyn Dodgers csapatába, és csak azért nem mondhatjuk, hogy innen nem volt megállás, mert időről időre sztrájkok szakították meg a profi baseballbajnokságot.
Ezután azzal borzolták a kedélyeket az Amerikában félistenként kezelt nagyágyúk (például Sammy Sosa, Mark McGwire vagy talán a legnagyobb botrányokozó Barry Bonds), hogy doppinggyanúba keveredtek, és azóta sem bizonyították ártatlanságukat és tisztaságukat.
Pedig a baseball nem csak az izomról meg a sportteljesítményről szól. A koncentrációnak és a pillanatnyi döntésnek legalább akkora jelentősége van, mint a gyorsaságnak vagy az erőnek.
– Szeretem az eszemet használni, szeretem, hogy ez a sport nem száz százalék atlétika – ezt már a Sleepwalkers egyik újonca, Máté mondja, miközben le sem veszi a szemét a pályáról. Zsófi viszont olvas a szezonzáró meccs közben, méghozzá kötelezőt, a Vörös és feketét. Persze ha akció van, akkor Julien Sorel a kispadon marad. Rebekával ketten vannak lányok a szentendrei csapatban.
A szezonzárón egyébként kikapott a Sleepwalkers, de ahogy Steve Stec a meccs végi értékelésében írta a csapat Facebook-oldalán, a 14:8-as eredmény nem tükrözi a mutatott játékot.
A hangulatot pedig végképp nem befolyásolta. Az évadot ugyanis egy kis grillezéssel zárták az alvajárók: serceg a faszénen a steak, felszisszennek a sörösüvegek, a kicsik vagy sütiznek, vagy az elütött labdákat keresik a patakparton, és közben a hangfalakból szól a Pearl Jam dala, az Alive. A refrénje magyarul úgy hangzik: még mindig élek. Ennél tökéletesebb aláfestő nem is kell az alvajárók ébredéséhez.
