Egy vasútfanatikus a fejébe vette, hogy megőrzi és bemutatja a MÁV múltját

A szolnoki vasúti almárium egy szenvedélyes gyűjtő szerelmes levele a síneken gördülő utazáshoz.

– A kávésarok mindig kötelező kellék volt a vasúti távírdában – jegyzi meg vezetőnk, majd áttessékel a minden ízében autentikus forgalmi irodába.

Ahogy belépünk, szempillantás alatt megértjük, miért figyelték furán fiuk gyűjtőszenvedélyét Kondor Balázs szülei. A helyiség közepén hatszáz kilós öntöttvas monstrum áll, amely a tavalyi megnyitóig a családi szuterénben foglalta a helyet. 2009-ben sikerült megkaparintania az ifjú vasutasnak, aki kezdő forgalmistaként annak idején még ezen közlekedtette az első vonatait Ják-Balogunyom állomáson. Hogy Kondort nem csak a személyes emlékek kötik egy-egy vasúti szuvenírhez, azt az is bizonyítja, hogy az ötvenes-hatvanas évek vasutas-egyenruháitól a teherkocsik oldalára biggyesztett bárcákon és a hozzájuk tartozó hatalmas pecséteken túl számtalan holmit be tud még mutatni itt, amelyet ő már nem használt. A petróleummal működő jelzőlámpákat viszont még pályája első felében is alkalmazták. A falon munkaversenyt hirdető tábla függ, rajta meglepő évszám: 1990.

– Ekkor fejeződött be a munkaverseny a vasútnál – meséli Kondor, aki nevetve emlékezik, mennyit kínlódott a politikai tisztekkel zalaegerszegi állomásfőnök nagyapja.

A vasútnál nem volt ritka a 24 órás szolgálat, így étkezősarokról is gondoskodni kellett. Az asztal, a szegényes étkészlet a szép zöld üvegpoharakkal, a szék mellett az öreg táskával a nagyapa emlékét idézi, az ő irodájáról készült fotó alapján rendezték be.

A forgalmista asztalán megcsörren az 1935-ből származó telefon (bárki betelefonálhat az üvegen túlról, ennyiben a kiállítás interaktív), mellette napló, rajta tintairón.

– A vasútnál száz éve ugyanilyen naplóban vezetik az érkező és induló vonatokat – mondja Kondor Balázs, majd a forgalomirányító monstrum működését, az irányító és a váltókezelő összmunkáját részletezve leszögezi: első a biztonság.

– Nálunk „nem csúszhat le a nadrág”, mi mindig dupla biztosítást használunk: nadrágtartó, nadrágszíj. Itt legalább két embernek kell hibáznia, hogy baj legyen, mind függünk egymástól – magyarázza, majd idézi a szabványszöveget, amellyel 170 éve minden vonat az állomásra érkezik. Amikor arról kérdezzük, milyen „baj” fordulhat elő, egy kis piros durrantyút vesz a kezébe, úgy szemlélteti.

– A mai napig egy héten egyszer valaki bejárja a síneket, és ellenőrzi, nem lát-e síntörést vagy csavarlazulást. Ha tíz évvel ezelőtt az erre kijelölt személy hibát észlelt, általános fékúttávolságra le kellett raknia a sínszárra egy ilyen durrantyút és egy táblát (dupla biztosítás!). Ha a táblát elfújta a szél, vagy valaki ellopta, a durrantyú akkor is hatalmasat szólt, amint ráfutott a mozdony. A belőle jövő hang és füst együttesen figyelmeztette a mozdonyvezetőt, hogy meg kell állnia, mert gond van a sínnel – mondja a vasutas, aki váltókezelőként kezdte a pályáját, és a szamárlétra minden fokát végigjárta, míg 2007-ben a szombathelyi, majd 2011-től a szolnoki forgalmi csomópont vezetője lett.

Kondor Balázs – nagy szerencsénkre – nemcsak a vasút, de a távközlés relikviái iránt is élénk érdeklődést mutat. Ennek hála a harmincas évekbeli csöpp személypénztár pultján ott pihen egy, a Magyar Királyi Telefongyárban 1924-ben készített, lenyűgözően kecses telefon, égetett porcelán tárcsaművel, fafogantyúval, amelyet élmény kézbe kapni, amikor a gyűjteménytulajdonos megcsörgeti a mobiljáról. Természetesen ő üzemelte be, mint mondja, ezermester nagyapjának nemcsak a vasút iránti szeretetéből, de kézügyességéből is örökölt.

– Ezt a pénztárablakot a beledi állomás felújításakor szereztem meg, két üveg sörbe került – mutatja büszkén a régi világból származó, kis pulttal összeépített ablakot, amelyen a „restauráláskor” évszámot is találtak: 1896-ból való. A szűk kis helyiségben agyonkoptatott öntöttvas bélyegzők mellett áll a terniol, az ötvenkilós, tűzbiztos, összecsukható jegytartó szekrényke, amelynek adagolóiban szigorú rendben sorakoznak a kéregjegyek. 2009-ben még mi is ilyennel szállhattunk vonatra, ha ötven kilométernél nagyobb távolságra indultunk.

A kis pulton álló, a szolnoki vasúti vendéglőből származó míves ónpohár már az utolsó állomáshoz, a nyolcvanas-kilencvenes évekhez vezet. Az államosított restikből 1948-ban jöttek létre az utasellátók, amelyek földön, vízen és vasúton borsos áron, de széles kínálattal látták el a vendégeket. A catering korabeli elit alakulatának jutott a diplomáciai események és a parlamenti fogadások közönségének kiszolgálása is, így nem csoda, ha a Kondor által berendezett öszvér – a fedélzeti és a földi kiszolgálást egyaránt bemutató – kirakat régi bisztrókocsiból idementett asztalain az akkor még kommersznek számító alföldi mellett megtaláljuk az utasellátó emblémájával ellátott herendi étkészletet is. Egy időben közhasználatban volt a nem kevésbé igényes Zsolnay készlet is, míg mindent ki nem söpörtek a kilencvenes évek leegyszerűsített tányérjai, stílustalan hamutáljai.

– Nagyapám 1941-ben kezdett a vasúton, apám huszonöt évig az utasellátónál dolgozott üzemeltetésvezetőként, én ebben a miliőben nőttem föl. Táborok helyett egész nyáron vonatoztunk a Dunántúlon – meséli Kondor Balázs, miközben beindítja a hatalmas NDK-s lemezjátszót. A bakelitről Máté Péter dalai recsegnek.

– A nagyszüleim nem akarták, hogy a vasúton dolgozzak. Azt mondták, az ötvenes évektől már boldog-boldogtalant fölvettek, nem számított, hogy csak nyolc általánosa volt valakinek. Akkor indult hanyatlásnak a vasút – idézi a nagyapai intelmeket a csomópontvezető, aki a hússzínű százasokkal, barna ötvenesekkel és alumínium húszfilléresekkel tömött pénztárgép mögé áll, Márka meggyel és Utast ellátó szelettel vendégel meg minket, és további terveiről mesél.

– A titkárnőm és a családom tagjai alig várják már, hogy bővüljön a kiállítás, mert az irodám és a nyaraló még mindig telis-tele van régi tárgyakkal – mondja.

Ottjártunkkor még készült, azóta azonban megnyílt a biztonság örök érvényű fundamentumát, a vasúti képzést bemutató helyiség is, és ha minden jól megy, terepasztal is épül majd, amelynek segítségével bárki könnyen átláthatja a vasútforgalom működtetésének rendszerét. Az első négy rendetlen, sorsára hagyott üzlethelyiség tavaly, a magyar vasút 170. születésnapján adta át helyét ennek az üdítő tárlatnak, miután a MÁV is belátta, hogy mindenkinek jobb lesz egy megszállott vasútfanatikus legutolsó négyzetcentiméterig autentikus kiállítását mutogatni itt, mint az előző bérlő által hátrahagyott rendetlenséget. Csak bízni tudunk benne, hogy az idén 170 éves Pest–Szolnok-vasútvonal évfordulója alkalmából a nosztalgiavonattal a városba látogatók körében aratott hangos siker eljut a döntéshozók fülébe, és támogatni fogják a tárlat további gyarapodását. Ha már egy lelkes önkéntes magára vállalta, hogy így, egészben megőrzi azt a világot, amelyet az új idők kihajítottak az ablakon, kár lenne megfosztani a nosztalgiázásra mindig kapható utazóközönséget az élménytől.