„Egy darab csokoládét kettőbe osztottam, és nyújtottam Feléd az egyik darabot” – elevenített fel egy csaknem huszonöt évvel korábbi történetet Polcz Alaine a férjének 1974 áprilisában írt levelében. A másikat „elrejtettem, a tenyerembe szorítottam, és nem akartam megmutatni. Akkor Te nagy meglepetésemre erőszakkal szétfeszítetted a tenyerem, és megnézted, és meglepődtél, hogy én a kisebbik darabot rejtegetem. És akkor belém vágott, hogy úristen, micsoda nők vehettek Téged körül, ha nem tudod, ha nem alapvető élményed, hogy minden nő, aki igazában az, a kisebbik darabot tartja magának, és azt rejtegeti.”
Házasságuk a levél idején – mai fogalmaink szerint – romokban hevert. Az író a szeretőinél keresett választ kettejük kudarcaira, a nő pedig saját magát okolta, magányba és betegségekbe menekült. El akarta engedni Mészölyt, „szabad vagy”, írta a fenti levél végén, ám éppen a szabadság volt a bilincs, amely kettejüket 53 éven át egymáshoz láncolta.
Találkozásuk egy megindítóan szép szerelmes film nyitójelenetét idézi. A lány belép a presszóba, súlyos kabátjának szára súrolja a férfi arcát, nevetnek, hazafelé pedig már együtt mennek, és még abban az évben megesküsznek. A magukkal hozott traumák azonban, akárcsak a törékeny fiatal lány ormótlan kabátja, kilógtak az idilli képből. Polcz Alaine a találkozáskor, 1948 elején túl volt már egy házasságon, első férjétől a megaláztatások mellett csak nemi betegséget kapott, a háború – ahogy arról az Asszony a fronton című memoárjában megrendítő őszinteséggel vallott – pedig sosem begyógyítható lelki és fizikai sebeket ejtett a fiatal nőn. A szovjet katonák sorozatos erőszaktételei, a nélkülözés és a kilátástalanság teljesen felemésztette, kis híján belehalt a borzalmakba. Sikerült megmenteni az életét, ám a kezelésektől meddővé vált.
Mészöly (született: Molnár) Miklós fiatal jogászként került a frontra, fogságba esett, hadbíróság előtt is állt, az elpusztított Budapestre visszatérve kétkezi munkából tartotta el magát. Találkozásukkor szabadúszó (vagyis szinte munkanélküli) író volt.
Első megőrzött levelük 1948. április 18-án született. Mészöly azt írja benne: „Kicsim, minden jó lesz! Ha nem is jó, de elviselhető, s az már csatanyerés.” Bár a sorokra eleinte az alig pár évvel azelőtti tragédiák árnyéka vetül, a férfi gondolatai a levél vége felé „pajzán irányzatot” vesznek, és ez a mindig inkább visszafogott, mint arcpirítóan frivol hangnem újra és újra előbukkan az első évek levélváltása során. Az évődést azonban minduntalan megszakítják a megélhetési aggodalmak, a súlyos betegségek, Polcz Alaine sorozatos gyógykezelései, a családi problémák és a folyamatos (alkotói és házastársi) bizonytalanság.
Idővel aztán a kézzelfogható gondok nehezen megfejthető kételyekké terebélyesednek, elmarad a pajzánság, és egyre ironikusabban cseng az „Édes Uram”, a „Férjecske” és az ötvenes évektől állandósuló „Kincsem” megszólítás. „Olyan érzékeny vagy, amilyen csak egy asszony lehet, aki megkívánja az őszinteséget [ ], de aztán sok is neki, és attól kezdve a szemrehányás és neheztelés nem is hagyja el többé ” – írja Mészöly 1964-ben.
Az írónak hosszú kényszerű hallgatás után a hatvanas évek első felétől ismét megjelenhettek művei, immár nem csak meséken és bábjátékokon dolgozott lázasan. Polcz Alaine ekkor a Központi Gyermek-ideggondozó Intézetben dolgozott Budapesten. Közös életük színtere mindvégig a Basch Lóránttól kapott (később államosított) műteremlakás volt a Városmajor utcában. Sokszor kerültek azonban távol egymástól. Polcz Alaine gyógykezelésekre kényszerült, szanatóriumokban feküdt, később tanulmányutakra ment, Mészöly vidékre járt, külföldi utazásokon vett részt. A levelek a külön töltött idő lenyomatai, vagyis éppen a kapcsolat üres tereiről mesélnek. Azokról a hiányokról és törésekről, amelyek a távolságnak köszönhetően kapnak formát. Így a házasság regénye voltaképpen az éppen nem történő kapcsolat reflexióin keresztül születik meg. Ráadásul úgy, hogy mindez csak az olvasók számára áll össze önálló történetté, hiszen a leveleket megíró házaspárnak a sorok mindig csak az aktualitásukban nyertek jelentést.
A levelek története befelé hat, mint egy óriási vákuum, beszippantja a külvilág eseményeit. Bár a történelem természetesen beszivárog az írásokba: értesülünk a világpolitikáról, a magyar szellemi élet történéseiről, felbukkannak a kulturális potentátok Horváth Mártontól Aczél Györgyön át Kardos Györgyig, a művészek Nemes Nagy Ágnestől Konrád Györgyön át Jancsó Miklósig, politikusok, tudósok, barátok és kollégák, a kötet mégsem csak a korszakot alaposabban megérteni kívánó filológusok számára született. Két ember világra nyitottságát egy hermetikusan zárt regényben láthatjuk viszont, vagyis a szöveg jóval több, mint egy érdekfeszítő kutatási téma.
A kötet ezentúl is tartogat izgalmat, hiszen a házasság történetét egy ma már teljesen ismeretlen kommunikációs rendszerben idézi fel. A távolság számunkra már nem akadály, a dialógusnak nincs sem tér-, sem időbeli korlátja. Ebben a permanens azonnaliságban a házaspár néha napokat, néha heteket csúszó írott párbeszéde a szemünk előtt hozza létre egy kapcsolat valódi – késéssel, várakozással, reménykedéssel és türelemmel telt – anyagát. A kötet múlt ideje egy másik világ jelrendszerébe vezeti az olvasót.
„Kincsem, ne kínozzuk egymást” – írja Polcz Alaine szintén 1964-ben. A felkiáltás, jelezve a hatástalanságát és reménytelenségét, egyre gyakoribbá válik a levelekben. Házasságuk válságai eddig is ismertek voltak, A bilincs a szabadság legyen azonban még így is fájdalmas elevenséggel jeleníti meg a kapcsolatot. És ha a levelek bármit is titokban hagynának, Nádas Péter a kötet végén található esszéjében kíméletlen pontossággal elemzi küzdelmeiket.
„Alaine a levegő jegyében született. Egy talpig racionális, föld jegyében született, görcsösségig kemény és csontos lény vonzódott egy levegő jegyében született, betegségeitől törékeny lényhez. És viszont. Szerintem ez így rendjén való volt, még ha ennyire ellentétes alkatok viszonyát a külvilág általában nem is érti. Hát ne értse” – írja Nádas, aki talán mindenki másnál közelebbről látta a két lényegileg különböző ember párharcát. Mészöly tanítványként, Polcz Alaine pedig segítőtársként tekinthetett rá. Erről tanúskodik az a jelenet, amelyet az esszében idéz fel az író. Mészöly ismét az egyik szeretőjénél tölti az időt, felesége összepakol, el akar költözni, Nádas segítségét kéri, de a férj hazatér, és szenvedélyesen veti magát a nő elé, könyörög, ne menjen el, Alaine rimánkodik, engedje, de már ő is tudja, sosem válhatnak el egymástól.
„Egyszer végleg szakítottunk, másnap már hívtuk egymást, találkoztunk – írta Polcz Alaine a Kit szerettem? Mit szerettem? című könyvében. – Az érzelmi, szellemi összetartozás átsegített minket a mélypontokon. Csodáltam Miklós tartását, tehetségét, színességét. Mikor kinéztem utána az ablakon, mindig az jutott eszembe: ott megy az életem fele. A nagyobbik fele.”
Házasságuk 26. évében Polcz Alaine azt írja levelében: „Neked most egyenlítened kellene, és visszaszerezned a hiteled, hogy melletted maradhassak, hogy higgyem, szükséged van rám. [ ] Ehelyett Te folytatod ugyanazt. [ ] Szóval, Kincsem, szabad vagy.” De nem történt semmi. Ahogy a kötet címét adó korai levélben Mészöly megfogalmazta, a kapcsolat szabadsága egy életre összekötötte őket.
Csakhogy ez a szabadság, amint az a szövegből kiderül, nélkülözött szinte minden szimmetriát. Sokatmondó tény, hogy amíg Polcz Alaine a Mészöly által küldött levelek legnagyobb részét megőrizte, addig az író a feleségétől kapott levelekre már közel sem vigyázott ilyen nagyon. Emiatt a párbeszédük legalább olyan féloldalas lett, mint az ezekből rekonstruálható kapcsolatuk.
Mészöly egyre jelentősebb íróvá vált, sorra láttak napvilágot a háború utáni prózát alapvetően meghatározó kötetei: Az atléta halála, a Magasiskola, a Saulus, a Pontos történetek útközben, az Alakulások, a Film, A tágasság iskolája. A színre lépő fiatal nemzedék számára ő volt a kiindulópont, Esterházy Péter híres megjegyzése szerint mindannyian Mészöly köpönyegéből bújtak elő. Így Polcz Alaine hiába volt elismert gyermekpszichológus, a játékdiagnosztika és -terápia kidolgozója, a tanatológia, vagyis a halál tudományának hazai úttörője, a haldoklókat életük utolsó szakaszában segítő Magyar Hospice Alapítvány megalapítója, Mészöly mellett csak írófeleség maradt. Aki mindig a kisebb darab csokoládét rejtette el saját maga számára.
Bár botrányokról a levelekből nem tudhatunk, a szeretők jelenléte okozta feszültség szinte kézzelfogható. Egyik hosszú írásában Polcz Alaine Mészöly szemére hányja, hogy miközben ő betegen feküdt, a férfi más nővel múlatta az időt. És ugyanez történt, amikor a férjnek az anyjáról kellett volna gondoskodnia, így az idős nő ellátása is a megcsalt feleségre maradt. Aki azonban sosem tett valódi szemrehányást, minden esetben a férfi szabadsága lebegett a szeme előtt: „ez nem vádirat, hanem felmentés”. Az író egy korábbi levelében adott magyarázatot a kettejük közti különbségre, amely szükségszerűen vezetett a válsághoz: „A Te démonaid mögött biztos világ van. [ ] A Te démonaid végül is fölfelé löknek Téged, engem az enyémek – úgy érzem – csak topogva szednek szét.”
Mészöly Miklós hosszú betegség után 2001 júliusában, nyolcvanévesen hunyt el, felesége végig mellette volt, harcolt érte, hogy férje méltósággal távozhasson. Polcz Alaine nyolcvannégy éves korában, 2007 szeptemberében távozott. Az utolsó pillanatig őrizte Mészöly emlékét, gondozta a hagyatékot.
Hiába kényelmes megoldás, mégsem volna szerencsés csak zsarnokra és áldozatra redukálnunk a levélregényt, hiszen így visszamenőleg fosztanánk meg a döntési jogától Polcz Alaine-t, és hagynánk figyelmen kívül Mészöly Miklós sosem szűnő ragaszkodását felesége iránt. A Nagy Boglárka szerkesztésében – ami a közel kilencszáz oldalas kötet tekintetében gigászi munkát jelent – napvilágot látott levelezés ebben az olvasatban tehát nem egy permanens küzdelem kudarcainak, hanem két egyaránt különösen érzékeny, elmélyült, ám szellemi, gyakorlati és morális szempontból alapvetően különböző ember fél évszázados kapcsolattartásának lenyomata.
