Románia egyik legszebb településén járok, és ezt nem csak én gondolom így. Egy idei felmérés szerint a főváros Bukarest, valamint a tengerparti Constanţa után ide, Brassóba érkezik a legtöbb turista; évente az egymilliót is meghaladja a számuk, köztük sokan külföldiek.
Vonattal érkezem, az állomásról a főtérre a helyi tömegközlekedési vállalat buszával megyek. Négy lejért vettem két útra alkalmas jegyet, de amikor érvényesíteni akarom az egyik felét, a jegykezelő berendezés elnyeli a tikettet. Szólok a sofőrnek, aki megnyugtat, hogy most áll a motor, de ha beindítja, visszakapom. Nem lesz igaza; ügyes trükk, aki szétszedi majd a dobozt, némi mellékeshez jut a kezeletlen jegyekből.
A Tanács tér egyik több száz éves házában van a szállásom, a régi szász otthont gyönyörűen felújították, és átalakították néhány szobás szállodának. Egy pizzázóból kell felmenni, a pincérek hosszan keresik Tibit, nála vannak a szobakulcsok. Tibi finoman szólva nem éppen tipikus román név, de amikor a fiatal férfi megérkezik, hiába szólok hozzá magyarul, nem érti. Angolra váltok, azt jól beszéli. Amikor megkérdezi, mi járatban vagyok errefelé, megemlítem a Sepsi–Steaua-meccset. Ő is jön, mondja, és kérdés nélkül folytatja, hogy a Steauának szurkol.
Vasárnap délután van, beülök a Pilvax étterembe, amely a kevés magyar hely egyike a városban. A pincért magyarul szólítom meg, magyarul válaszol, így maradunk ennél a nyelvnél. Mellettem románul beszélő asztaltársaság, jóízűen esznek. Az egyik férfi egymás után rendeli az Igazi Csíki sört. Ebéd közben is az ételről beszélgetnek, egész pontosan a különböző országokban szerzett gasztronómiai élményeikről. Hallhatóan jól szituált társaság. „107 kiló vagyok, de nem érdekel” – mondja a férfi.
Nem tudom megállni, elmosolyodom. Odafordul felém, és megjegyzi románul, nevetve: nem illik ám hallgatózni! Nevetünk mind, megjön a madártejem, béke van és boldogság.
Az étel finom (Erdélyben, sajnos, igen gyakran bele lehet szaladni gasztronómiai katasztrófákba), egy sarokban halomnyi olvasnivaló, a Brassói Lapokat választom. Itt is készülnek valamire; az egyik hír szerint 145 menedékhely van a városban, ahova természeti katasztrófa vagy más baj esetén el lehet menekülni. Vannak jó hírek is: október elsejétől minden brassói diák ingyenbérletet kap a városi tömegközlekedésre attól függetlenül, milyen messze lakik a várostól. És persze a legfontosabb beszámoló: pár napja ért véget az immár hetedik alkalommal megszervezett brassói magyar napok rendezvénysorozat. A végeken vagyunk, minden értelemben: a 275 ezres nagyvárosban 17 ezer magyarról tudnak az egyházak. Ezen belül az ezerhatszáz főt számláló unitárius közösségben 127-en nyolcvan év felettiek. Hogy ez mit jelent, azt minden bizonnyal kitalálja az olvasó.
Este fél kilenckor kezdődik a mérkőzés, de mivel nincs jegyem, két órával korábban kimegyek a stadionhoz. Az alig harmincöt kilométerre lévő Sepsiszentgyörgy azért játssza itt a meccseit, mert amikor a csapat tavasszal feljutott a másodosztályból, kiderült, hogy a hazai pálya nem alkalmas első ligás mérkőzések megrendezésére. Most kalákában javítják a lelátót; a héten éppen a lebontott Puskás Ferenc Stadionból kapott használt székeket csavarozták a helyükre a szurkolók, s korábban érkeztek zöld-fehér ülőhelyek a Fradi régi stadionjából is. A klub vezetése optimista: szerintük október végén már tényleg otthon játszhat a csapat.
Mai ellenfelük, a fővárosi FCSB az elmúlt idényt másodikként zárta a román bajnokságban, és most is a második helyen áll. Az egykori Steau eredménysora irigylésre méltó; nekik van a legtöbb bajnoki címük az országban. A nevet viszont elvesztette a klub, amelynek egy juhászból lett milliárdos a tulajdonosa. A hadsereg sportklubja ugyanis tavaly decemberben győzött a névhasználatot érintő perben, így most éppen egy harmadosztályú kis csapat viseli a Steaua Bucuresţi nevet. A szurkolók is megosztottak: legvérmesebb csoportjuk, a Steaua Sud csak a kis csapat mérkőzéseit látogatja, és legutóbb egy olyan táblát emeltek a magasba, amelyen ez állt: „A Steau név büszkeség és becsület, nem pedig készpénzes táska és ügyészségi dosszié.” Ezzel arra utaltak, hogy a nagy csapat tulajdonosa, Gigi Becali különféle korrupciós ügyek miatt már volt börtönben, és talán még lesz is.
A hazai csapat, a Sepsi OSK hátulról a negyedik a tizennégy csapatos első osztályban. Itteni jelenléte önmagában csoda; a háromszéki településnek soha nem volt labdarúgócsapata ilyen magas szinten. Egy pékipari vállalkozó a tulajdonos, így arra készültek, óriási kürtőskaláccsal vendégelik meg a bukaresti szurkolókat. A világ azonban nem ilyen egyszerű Romániában: a meccs előtti napon kiderült, tisztiorvosi és élelmiszer-biztonsági engedélyre, laborvizsgálatokra lett volna szükség, hogy ingyenkalácsot osszanak, és ezek beszerzésére már nem maradt elég idő. Azt viszont tudni lehetett, hogy történelmet írnak, függetlenül az eredménytől, mert két nappal a kezdő sípszó előtt a mérkőzés összes jegye elkelt az 5800 férőhelyes stadionban!
Arra számítottam, hogy a vendégszektor nem lesz tömve, de tévedtem; a stadionhoz érkezve csapatokban kóválygó Steaua-szurkolókat láttam, mindannyian jegyet próbáltak szerezni. Néha megjelent valaki, kezében pár belépővel, és azonnal elkezdődött a licit; az eredetileg tíz lejért, vagyis hétszáz forintért eladott jegyért százat ígértem, mégsem adták ide, mert egy vérmes szurkoló megvette az egész csomagot. Vagyunk vagy ezren jegy nélkül, valaki telefonon üzent valakiknek, hogy már el se induljanak. Ekkor jöttem rá, hogy a fővárosi csapatot biztatók jó része nem bukaresti, hanem környékbeli román, akik fontosnak tartották személyesen is részt venni a magyarok elleni összecsapásban.
Ehhez fogható volt a hangulat is; miközben a szervezők nagy halmokból osztották a piros-sárga-kék román zászlókat (a mérkőzésre az érvényben lévő szabályok szerint egyébként csak a klubszínekkel díszítetteket lehet bevinni, így a sepsiszentgyörgyiektől elvették a magyar és székely lobogókat), a közönség kedves kis csasztuskákkal szórakoztatta magát. Ezekben különféle verziókban felbukkantak a „bozgorok”, vagyis a hazátlannak nevezett magyarok, azok anyukái, leányai és persze az orális szex. És persze a dicső román történelem, amely szerint Erdély soha nem volt a magyaroké, továbbá többször is felhangzott az első számú sláger, a sovén induló: „A Kárpátokon keljetek át, román zászlóaljak!”
Sikerült jegyet szereznem (ennek mikéntjét fedje jótékony homály), így mielőtt megérkeztek volna a sepsi kemény mag autóbuszai, elfoglaltam a helyem a román vezérszurkolók között. A kapuban motoztak, és szkennelték a vonalkódos belépőjegyet; ennek ellenére bent a szurkolók szervezői mindenkitől elkérték, és kijuttatták a kint rekedteknek azzal a felkiáltással, hogy messziről jött román testvéreiken segíteni kell, ők is látni akarják a meccset, és persze jobb, ha többen vannak. Így aztán teljesen megtelt a szektor; kétszáz eladott jeggyel bejöttek vagy hatszázan.
Gyorsan hűlt a levegő; délután még kellemes őszi idő volt a városban, de a kezdési időpontra alig nyolc fokot mutatott a hőmérő. A pályán a játékosok, a lelátón a kemény mag melegített. A Sepsi OSK tábora orális örömöket ígért a fővárosi csapatnak; persze nem pont ezekkel a szavakkal fogalmazták meg a mondanivalót. Közben a hangszórókban Pataky Attila énekelt arról, hogy éppen egy kör közepén áll; a bukaresti szurkolók hosszan tanakodtak rajta, hogy bozgorul, vagyis magyarul szól-e a dal, vagy más nyelven, de végül úgy döntöttek, hogy valószínűleg egy olasz nóta megy, borzalmas tájszólással.
Megérkezik a vezérszurkoló megafonja, bekapcsolja, és elsőre meglepő dolgot mond. Fara bozgori, fara unguri: kéri társait, ne hazátlanozzanak, és ne szidják a magyarokat. Miért, miért, kérdezik sokan, de válasz nem jön, a vezér pedig belekezd egy Steauát éltető rigmusba.
Készülnek a szelfik és a csoportképek, és a mellettem állók telefonján látom, hogy a Facebook-profilon magyar hangzású családnevük van; egy csomó olyan vérmes drukker jött el, akiknek ősei még a mi nemzetünket gyarapították, hogy aztán a vegyes házasságok révén az alma elég messze essék a fájától.
Elkezdődik a mérkőzés, és az első tíz perc után látszik, hogy nem borul a papírforma: a bajnokságban is sokkal jobb helyen álló fővárosi csapat dominál. Ennek ellenére a bírók nem bízzák a véletlenre, igen könnyen befújnak nekik két büntetőt, mindjárt az első fél órában. Mindkettőt berúgják, majd egy fővárosi szöglet után öngólt is rúg a megzavarodott székelyföldi együttes; a meccs eldőlt, nyer a sokkal nagyobb játékerőt képviselő, sokkal gazdagabb csapat.
A román szurkolótábor úgy dönt, hogy ideje megadni a kegyelemdöfést, és ruháik alól előszednek három hatalmas transzparenst. Ez áll rajtuk: „Nektek Románia nem a hazátok, menjetek haza!” Válaszul a sepsi szurkolók a ria, ria, Hungária skandálásba kezdenek; biztos vagyok benne, hogy valamennyi román tévében ez lesz holnaptól a vezető hír.
Bár igyekeztem ötpercenként helyet változtatni a kemény magon belül, feltűnt, hogy egy idő után mindig ugyanazok a szomszédaim. Kiszúrták, hogy folyamatosan filmezek és fényképezek, továbbá nem skandálom rigmusaikat; amikor az egyik legbőszebben bozgorozó csoportot akartam felvenni, valaki be is fogta telefonom kameráját. Ekkor jobbnak láttam távozni, de a biztonság kedvéért szomszédaim el is kísértek a szektor kijáratáig.
Végül négy nullára kap ki a székely csapat; még szerencséjük sem volt, mert a második félidőben kétszer is adódott olyan helyzet, hogy a kapust is kicselezve az üres kapura guríthatták a labdát, de a hátrarohanó védők a gólvonal előtt tisztáztak. Így nem lett meg a becsületgól sem, ennek ellenére a mérkőzés végén, ötfokos hidegben, a játékosok még összekapaszkodva a pályán maradtak, amíg a közönség elénekelte a székely himnuszt.
Megvárom a mérkőzést követő sajtótájékoztatót. A Sepsi OSK mestere, Valentin Suciu 37 évesen a legfiatalabb román tréner az első osztályban, és életemben nem láttam ennyire szimpatikus edzőt. Csak saját magát és csapatát hibáztatja a súlyos vereségért; azt mondja, gyerekes hibákat követtek el fiai, és ezen a szinten ez gyorsan megbosszulja magát. Újságírók emlegetik fel neki, hogy a Sepsi az egyetlen csapat, amelynek a javára a bajnokság tizenhárom fordulója alatt egyetlen 11-est sem ítéltek a bírók (ellenük annál többet), és ők kapták a legtöbb sárga vagy piros lapot is, pedig cseppet sem durvák. Az edző azt mondja, nem hibáztatja a bírókat, ők a játék részei. Annyit azért elmond: ha az edző rosszul dönt, kirúgják, ha a játékos hibázik, nem kap prémiumot, ám a bíró tévedhet bármennyit, küldik a következő meccsre.
Éjfél van, mire hazaindulok, kihalt a város. Négy fok van, a gyönyörű, szászok és magyarok keze munkájával megalkotott főtéri épületek között csupán egy hajléktalan lődörög. „Muje unguri, da-mi o ţigară [’szo janak le a magyarok, adj egy cigit’]!” – fordul hozzám.
Nem dohányzom, mondom neki, és még jobban összehúzom a kabátomat.
