Luther Márton nem is olyan megosztó személyiség, mint sokan hiszik

Hogyan lett a XX. században az „egyházszakítóból” az ökumené egyik legfontosabb hivatkozási pontjává?

Saját istenélményéről is beszél, óvatosan és alázattal: „Olyan ez, mint amikor egy szentséget félve tisztelünk, és mégsem menekülünk tőle, inkább a közelébe törekszünk.” Luther egyszerre retteg, és ugyanolyan erővel vonzódik. Az élmény jellegét Rudolf Otto – a numen, vagyis az istenség, az isteni erő szóból kiindulva – numinózusnak nevezi. Szerinte a katolikus szertartásban, jelképrendszerben is jelen lévő numinózus (a rendkívüli erejű vallásos érzelmi megrendültség) kiindulópontja a rettentő titok, vagyis az „egészen más jelenlévő” megtapasztalása. Nyomában sajátos istenfélelem születik, amely nem rokona a szokásos hétköznapi félelemnek, hanem a „valami egészen mással, irracionálissal” írható le, maga a „félelmesen fenségessel” való szenvedélyes találkozás „irtózata”, amikor „a lélek a legmélyebb gyökeréig mélységesen és bensőségesen megremeg és elnémul”. Az istenélmény ugyanakkor végtelen módon és mindenfajta értelemben lenyűgöző, vonzó és izgató. Rabul ejti az értelmet, elbűvöl, magával ragadhat a kábulatig.

Az isteniről alkotott irracionális, eksztatikus tapasztalatok Otto szerint Luther „vallásosságának kétségtelenül eredeti és ugyanakkor teljesen személyes, titokzatos, sötét, szinte ijesztő hátterét alkotják, és csak ahhoz viszonyítva válik világossá a kegyelembe vetett hitének tiszta boldogsága és derűje: ezek egymás ellenpontjai, és együtt kell szemügyre vennünk őket, ha erejük teljességét és teljes mélységét akarjuk méltatni”.

A személyes hit alakulásának reformáció előtti fázisában fontos tényezője a szinte a bizonyossággal áthatott rettegés. Amikor Luther a Bibliában Isten igazságával találkozott, az visszaemlékezései szerint úgy hatott rá, mint az utolsó ítélet mennydörgése. „Mert ha a pápa uralma alatt ezt olvastam: Igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt. 31, 2), továbbá: A te igazságodban (Zsolt. 86, 11), azonnal arra gondoltam, hogy ez az igazság az isteni harag büntető bosszúja. Pál apostolnak szívből ellensége voltam, amikor ezt olvastam: Istennek igazsága jelentetik ki az evangéliumban (Róm. 1, 16-17).” Az Ágoston-rendi pap – idővel több kolostor vizitátora – a legkülönfélébb módokon gyötörte magát; az előírt böjtön felül nem evett, nem ivott, nem aludt, télen nem hordott meleg ruhát. Így akarta megengesztelni a haragvó Istent, megmenekülni a végső kárhozattól. „Én, dr. Luther Márton, bizony megöltem volna magamat, ha nem jelent volna meg az evangélium világossága” – írja visszaemlékezéseiben. 

Az evangélium világosságát Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének egyik igéje – „Az igaz ember hitből él” – hozta el számára. Ha Pál ezt mondja – vonta le a rendház toronyszobájában vívódó szerzetes –, akkor valójában Isten igazsága nem büntetést, hanem ajándékot jelent. Ez az ajándék viszont nem lehet a mi érdemünk; kizárólag Isten kegyelme, ha a hit által megigazulunk (más szóval: üdvözülünk). Nem saját érdemeink miatt válunk igazzá tehát Isten előtt, hanem Isten tesz minket kegyelemből igazzá. „Ekkor úgy éreztem – írja –, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Ezután emlékezetből átfutottam az egész Szentírást, és egyéb kifejezésekből is összegyűjtöttem az idevágó igéket. Így például »Isten munkája« az a munka, amit Isten véghezvisz bennünk; »Isten ereje«, amellyel ő minket megerősít; »Isten bölcsessége«, amellyel ő minket bölcsekké tesz; »Isten erőssége«, »Isten üdvössége«, »Isten dicsősége«. Amennyire előzőleg az »Isten igazsága« kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet, amellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam.”

Az életútnak ezen a pontján, katolikus szempontból legalábbis, egy Nursiai Szent Benedekhez, egy Assisi Szent Ferenchez mérhető szent férfi története bontakozik ki előttünk. Talán valóban az egyik legnagyobb (katolikus értelemben vett) szent, példakép válhatott volna belőle, ám a korszak, amelyben élt, alkalmatlan volt erre. Az egyházvezetés általános züllöttsége, az elvilágiasodás, az antik pogány hitre jellemző, az istenit megvásárolhatónak tartó szellemiség nem kedvezett annak, hogy Márton testvér, vagy ahogy Rómában gúnyolták, a klasszikus latin nyelvet „barbár módjára használó” bumfordi, „részegségében” összevissza firkáló német meghallgatásra találjon a kúriánál. Először nem vették komolyan. Aztán, amikor látták, hogy milyen gyorsasággal terjednek német földön Luthernek az evangélium örömhírét kézzelfogható közelségbe hozó gondolatai, bíborossággal próbálták megvesztegetni. Személyes istenhitéből kiindulva mondhatott volna-e mást az Ágoston-rendi szerzetes, mint nemet? Utóbb az inkvizíció elé akarták idézni, ahol, ha egy évszázaddal korábban, Husz János idején vagyunk, a sorsa a börtön vagy a máglyahalál lett volna. Amikor 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés elé hívták, élete valóban veszélyben forgott. Mégsem mondhatott mást, mint amit mélyen megszenvedett istenkapcsolata, hite diktált neki: csak akkor hajlandó bármit is visszavonni, ha a Biblia alapján megcáfolják. 

Megint csak Luther személyes istenhitéből, abból eredő felfogásából kell kiindulnunk, ha meg akarjuk érteni, hogyan lett 500 év elteltével az „egyházszakítóból” paradox módon az ökumené, a keresztény egység egyik legfontosabb alakja, hivatkozási pontja. Szükséges előzményként a XX. században végbement a katolikus Luther-kép radikális átformálódása, amit a II. vatikáni zsinat eredményei is gyorsítottak. Egyre hangsúlyosabbá vált a kis túlzással „katolikus Márton atya” figurája, aki nélkül – dacára a korabeli Rómához hűséges reformmozgalmaknak – nem következhetett volna be a katolikus megújulás az 1564-ben véget érő tridenti (trienti) egyetemes zsinaton. Joseph Lortz katolikus teológus szavai („Luther olyan katolicizmussal számolt le önmagában, amely nem volt katolikus”) a negyvenes években még megütközést keltettek a Vatikánban. Mára, ha nem is mondják ki kereken, de elismerik, hogy az Ágoston-rendi szerzetes sok tekintetben az egyházon belüli, akkor dívó, Róma tekintélyével megtámogatott eretnekségek ellen lépett fel. „Luther Márton szándékai nem voltak tévesek – jelentette ki tavaly Ferenc pápa –, ő reformátor volt. Talán bizonyos módszerei nem voltak helyesek, de abban a korban [ ] az egyház nem volt éppen utánozni érdemes példakép.”

A nézeteltérések egy része, mint erre a reformáció 500. évfordulójára megjelent Luther-kötetében Peter Neuner katolikus teológus felhívja a figyelmet, az eltelt századok alatt jelentőségét vesztette.

„Okafogyottá vált például az a XVI. századi vita, hogy a pápát vagy Luthert szállta-e meg az ördög”, ám ennél fajsúlyosabb kérdésekben sincs szembenállás már. Éppen a reformációt elindító legfontosabb kérdésről, a megigazulásról fogadott el közös nyilatkozatot az ezredforduló időszakában a katolikus és az evangélikus egyház, rögzítve, hogy »egyedül Isten megbocsátó és újjáteremtő irgalmasságának köszönhetjük új életünket, amelyet csak ajándékba kaphatunk, de [ ] kiérdemelni nem tudunk«.” Mindenki számára világossá vált, hogy Luther legfontosabb tétele nem megosztó szerepű, sőt megegyezik a katolikus tanítással.

Hasonlóképpen szűnt meg a nézeteltérés a Biblia és a katolikusok által fontosnak tartott hagyományok fontosságának kérdésében. Hiszen „protestáns tudósok már régen felismerték, hogy az Írás nem választható el a hagyománytól” – írta Adolf von Harnack protestáns teológus (egyébként már 1907-ben). Mi több, a katolikusok is elfogadták, hogy „az őskereszténységet érintő legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban az Újszövetség a legmegbízhatóbb forrás”. Bebizonyosodott az is, hogy maga a sola Scripturát (kizárólag az Írás) hirdető Luther is sokkal szorosabban kötődött a hagyományokhoz, mint azt korábban feltételezték. (Némi – itt bonyolultsága miatt sem részletezhető – közeledés történt az egyház fogalmát, a pap, a lelkész, illetve a laikusok szerepét illetően is.)

A pápa a legnagyobb akadály az ökumené útján – hökkentette meg a jelenlévőket köszöntő beszédében VI. Pál az Egyházak Világtanácsa 1964-es ülésén. Azóta bebizonyosodott, hogy Róma püspöke nem feltétlenül csupán „gátló tényező”. Már Luther is azt írta az 1536-os Schmalkaldeni cikkekben, hogy kész elfogadni a pápát, ha „teret ad” az evangéliumnak (bár, tette hozzá, megszűnne pápának lenni, ha ezt tenné). Mintha ezen az úton haladt volna tovább több mint négyszáz esztendővel később, 1972-ben a Lutheránus Világszövetség és római egységtitkárság közös bizottságának nyilatkozata: „A lutheránus fél elismerte, hogy egyetlen helyi egyház sem szigetelődhet el a többitől, mivel mindegyik az egyetemes egyházat jeleníti meg. [...] Ennélfogva nem talált elutasításra az egység látható jeleként felfogott pápai hivatal.” Hogy milyen lehetne az „egység pápája”? Valószínűleg jóval kevesebb hatalommal bírna. Vagyis a kereszténység sokfélesége a központosított vezetést lehetetlenné teszi, olyan hivatalra azonban szükség van, amely megjelenítheti az egyetemes egységet. (Ez persze egyelőre nyilatkozat szintjén megvalósítható, a gyakorlatban azonban elfogadhatatlan mind a katolikusok, mind a protestánsok számára.)

A tény, hogy a katolikus egyház sem azonosítható már teljesen a késő középkori vagy a tridenti zsinat idején létező egyházzal, nemcsak könnyebbséget okoz, hanem nehézségeket is, állapítja meg Peter Neuner. Az utak az elmúlt évszázadokban eltérő irányba tartottak. Az evangélikusok az egyéni döntés, felelősség, a szabadság fontosságát hangsúlyozták, a katolikus egyház ellenben máig fontos elemnek tekinti a biztonságot, a szentségek üdvözítő erejét. (Nyilván azok a döntések sem könnyítik meg a helyzetet, amelyeket a XIX. század végén az I. vatikáni zsinat hagyott jóvá például a pápai hatalom megerősítéséről vagy a pápa tévedhetetlenségéről ex cathedra, azaz tanítói székéből tett kijelentése esetén.)

Az áthidalhatatlannak tűnő ellentétet mindmáig a szentségek kérdése okozza. Míg a katolikusok (az ortodoxokkal és az ókatolikusokkal együtt) hetet, az evangélikusok kettőt ismernek el: a keresztséget és az úrvacsorát. (Bár Luther élete végéig gyónt, a bűnbánatot szentségként nem ismerte el.) Igaz, a legfontosabb szentség, az úrvacsora (oltáriszentség) kérdésében az evangélikusok sokkal közelebb állnak a katolikusokhoz, mint a többi protestáns egyházhoz. (A szakadás velük éppen az úrvacsora, illetve Krisztus valóságos jelenléte miatt kirobbant vita után következett be az 1529-es marburgi kollokviumon.) „A katolikus szertartás numinózus eleme tovább él Luthernek az úrvacsoráról szóló tanításában” – állapítja meg Rudolf Otto. Ez pedig nyilván szerepet játszhatott abban, hogy az oltáriszentség ügyében közös dokumentumot adott ki a katolikus és az evangélikus egyház: „Az úrvacsora szentségében testével és vérével teljesen és egészen jelen van a kenyér és a bor színe alatt Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember.”