Oroszország felelősségteljes hatalomként akar megmutatkozni a világban

A Kreml technokrata irányt véve ugraná át a belső gyengeség és a globális ambíciók közötti szakadékot.

Szóval, ülünk az étteremben. Az asztalnál két egykori közép-európai kormányfő. Régi ismerősként üdvözöljük egymást. A lengyel Leszek Miller baloldali, a szlovák Ján Carnogursky konzervatív. Itt azonban a közép-európai összetartozás felülírja az ideológiai különbségeket. Csatlakozik hozzánk egy innsbrucki elemző, az osztrák választások utáni helyzetről beszélgetünk. „Kurzcal erősödik a magyar vonal” – jegyzi meg Gerhard Mangott.

A szomszéd asztalnál ugyanezt teszi Wolfgang Schüssel két volt német nagykövet körében. Az európaiak között hamar előkerül a térség előtt álló egyik legnagyobb kihívás, a migráció. Ha már itt tartunk, Magyarország és Orbán Viktor megkerülhetetlen tényezővé – egyesek szemében irányadóvá, másokéban negatív példává – vált ebben a kérdésben. A magyar belpolitikáról sok pozitívumot nem hallhatunk errefelé sem, a bírálatok hevessége azonban csökkent. Úgy tűnik, Európa beárazta Orbánt, kész tényként kezeli a nem éppen jó irányba fejlődő demokratikus viszonyokat. Értékeli viszont a gazdasági stabilitást, míg a világról alkotott elképzeléseket legalábbis vitára érdemesnek tartja. Jellemző, amit egy inkább a baloldal felé húzó olasz újságírótól, Orietta Moscatellitől hallottam. „Orbánt nem szeretem, de el kell ismernem, kimondja, amit mások nem mernek” – fogalmazott.

Magyarország előtérbe került az ukrán oktatási törvény kisebbségi nyelvhasználatot ellehetetlenítő passzusa miatt Kijevvel feszültté vált viszonya miatt is. Az orosz szakértők és politikusok érthető módon az elismerés hangján szólnak Budapest határozott kiállásáról, de a nyugati, köztük amerikai résztvevők sem adnak igazat Ukrajnának. Egyes európai elemzők már szinte kilátástalannak tartják Ukrajna jövőjét, és a szétesését sem zárják ki. „Olyan tektonikus átalakulás zajlik a világban, amelyek közepette a kijevi elit felelőtlensége végzetes lehet” – fogalmazott a térség több mértékadó európai kutatója. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ezek a szakértők Moszkva politikája mellett állnának ki, az Ukrajnával kapcsolatos korábbi illúziók azonban szép lassan elszállnak.

A Valdaj azonban nem csak orosz, európai és amerikai résztvevőkből áll. Sőt, a világban zajló súlypont-áthelyeződést követve egyre kevésbé. Az már jó ideje látszik a meghívottak körén is, hogy Moszkvában egyre nagyobb megbecsülés övezi Kínát. Jelzésértékű, hogy idén ott ült a pódiumon Vlagyimir Putyin társaságában Kína leggazdagabb embere, az angoltanári diplomával az Alibaba cégbirodalmat felépítő Jack Ma is. Nagyjából annyi kutató képviseli Oroszország ázsiai szövetségesét, mint transzatlanti riválisát. Emellett mind markánsabban van jelen India, Szingapúr, Egyiptom, s jönnek szakértők az öböl országaiból és Izraelből is. Mindez érezhetően leképezi nemcsak a világ változásait, hanem Moszkva érdeklődését is. Ugyancsak feltűnt e térképen Afrika. A mostani találkozó vendége volt Wole Soyinka joruba származású – főleg angol nyelven publikáló –, Nobel-díjas nigériai regényíró, aki első afrikaiként kapta meg 1986-ban az elismerést. Három asztallal odébb pedig ott ült Putyin másik díszvendége, a volt afgán elnök Hamid Karzai, akit az ebédlőbe is két testőre kísér.

Míg a konferencia meghívottjainak listája leképezte az orosz külpolitikai gondolkodás legfőbb földrajzi irányait, tematikája a Kreml globális folyamatok iránt megnövekedett érdeklődését tükrözte. A Valdaj Klub helyzetértékelő jelentése megállapítja: a hidegháború után nem alakult ki szilárd, a kor erőviszonyait, változásait tükröző világrend, ráadásul az átalakulás minőségileg új fázisba lépett, mivel az eddig fennálló rend eróziója a nemzetközi szintekről átterjedt a belső folyamatokra is. A vezető hatalmak rohannak a „házi feladatot” teljesíteni, oltani a tüzet a saját házukban, miközben a globális folyamatokat szabadjára engedték. A stratégiai frivolitás korát éljük, a világ kisebb és nagyobb szereplői önös érdekből kockáztatják a biztonságot. Az egoista magatartást tetézi, hogy a hidegháborúban kialakult veszélyérzet a Szovjetunió összeomlásával megszűnt, ellazulás vett erőt a világon, ami az egyre gyülekező viharfelhőket látva aggodalomra ad okot. Azért is, mert még csak most lépünk a kardinális átalakulások korszakába, és a feszültség csak növekszik geopolitikai téren, a gazdasági és a szociális szférában, a kultúrák egymáshoz való viszonyulásában. Ezt a bizonytalanságot fokozza a technológia forradalmi átalakulása és a környezet gyors változása. Megvan az esély rá, hogy az új rend ezúttal ne kataklizmákon, háborúkon keresztül, hanem evolúciós módon szülessen meg, ám ehhez az eddiginél behatóbban kell közelítenünk a problémákhoz. Az átalakulások viharában a vészjelző lámpa kigyulladt, ami legalábbis a növekvő problémák érzékelésére utal.

Moszkva globális ambíciói egyértelműek, miként az is, hogy igyekszik kihasználni a nyugati hatalmak válságával, befelé fordulásával számára kínálkozó lehetőséget. A belső stabilitás megteremtése után az önbecsülését visszaszerző putyini Oroszország részt kíván venni a világ fontos kérdéseinek rendezésében. S mint például a szíriai katonai fellépés bizonyítja, részt is vesz. Putyin valdaji beszéde annak bizonyítéka, hogy a globális folyamatokért igyekszik felelősséget vállalni. Ahogy az orosz elnök fogalmazott, előre kell tekinteni, a változó világban rugalmasan, nyitottan, gyorsan és pontosan kell reagálni az újabb és újabb kihívásokra. Erre azért is szükség van, mert felerősödött a harc az új hierarchiában elfoglalt helyekért. Putyin világosan körvonalazta, hogy Oroszország beszállt ebbe a versenybe, és mindenekelőtt több tiszteletet kér – elsősorban a világ vezető hatalmától, amely a Szovjetunió felbomlása után szisztematikusan megalázta meggyengült ellenfelét. Az elnök szerint Oroszország túlságosan hitt a Nyugatnak, az pedig visszaélt ezzel a bizalommal. Nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a helyzet megváltozott, ám demonstratívan kinyilvánította: a biztonság megőrzése és helyreállítása érdekében nyitott minden párbeszédre.

Moszkva ezzel egyrészt Amerika ellenpólusaként a felelősségteljes hatalom képét igyekszik mutatni, másrészt tisztában lévén saját lehetőségeinek határaival, úgy érzi, a jelenlegi helyzetből kihozta, amit lehetett, így azt már inkább stabilizálni kellene. Történetesen amiatt is, mert mint a Valdaj Klub és az Összoroszországi Közvélemény-kutató Központ (VCIOM) közösen készített indexéből kiderül, Oroszország nem igazán felkészült a jövőre, e tekintetben a G20-ak között csak a 12. helyet foglalja el. A leggyengébb pont a gazdaság, s nem áll jól Moszkva a tartalékok kihasználása terén sem. Egy szó, mint száz, a globális ambíciókhoz nincs meg a megfelelő háttér, amit az orosz vezetés lát is. Paradox módon bizonyos reformok felgyorsításában éppen a nyugati szankciók jelentette kényszer segített, de ez az előrelépés kevés a boldoguláshoz.

Ez a racionalitás tükröződött az orosz vezetők fellépéseiből is. Ahogy egyikük fogalmazott, ha Oroszország technokrata irányt vesz, hatalmasat ugorhat. Ennek jegyében egyre több szó esik az új technológiák terén mutatkozó lemaradásról, a robotizációról, a digitalizációról, a mesterséges intelligencia fontosságáról – persze mindezek veszélyeiről is. E felismerés mögött áll az is, hogy az újabb, nagy eséllyel utolsó elnöki ciklusára készülő Putyin mindenképpen egy megváltozott, modern, versenyképes, de legalábbis erre a pályára helyezett Oroszországot akar maga után hagyni. Úgy is fogalmazhatunk: a változások gyorsulása most már nem csupán az ország, hanem vezetőjének ambíciói miatt is elkerülhetetlen. Ehhez nyilván lesz egy-két szavuk a globális vetélytársaknak is, akik mindent megtesznek majd e modernizáció lefékezése érdekében. Ennek kapcsán a forradalom századik évfordulójáról szóló egyik beszélgetésen felidézték: ha nincs 1917 és a polgárháború, Oroszország a XX. század közepére 350 milliós birodalommá növekszik. Ezt azonban sokan – akkor mindenekelőtt a németek – nem akarták. Jött hát Lenin – meg a többi.