Politikailag (is) pikáns sztorik a magyar plasztikai sebészet hőskorából

Mindenki úgy vélte: Gombaszögi művészi pályája véget ér. De segített Hültl Hümér doktor és tudománya.

A Gombaszögi lányok szinte egytől egyig a színpadon keresték a kenyerüket. Öten voltak, a legidősebb, Gombaszögi Margit (1880–1925) 1900-ban már játszott, de aztán sorjában a többiek is színpadra léptek. Arankát kivéve, aki Garai Artúrné lett, Irén pedig rövid színésznői karrier után adta fel a színpadot azért, hogy férjhez menjen. Gombaszögi Ella színházi szerepei mellett molett, pergő nyelvű komikaként írta be nevét a korai magyar hangosfilm történetébe (például a Meseautóban a vezérigazgató titkárnőjeként), viszont a maga idejében a szintén színésznő Frida csinálta a legnagyobb karriert, tagadhatatlanul nagy sztár volt fiatalon. Első alkalommal színházi házasságot kötött: 1909-ben annak a Rajnai Gábornak lett a felesége, aki később számtalan alkalommal játszott „kedélyes atyát” az 1930-as évek vígjátékaiban. Második házasságára pedig bizonyára mindenki az előnyös jelzőt használta volna. Móricz Zsigmond, aki bizonyos okokból rengeteget foglalkozott naplóiban Gombaszögi Fridával, a pesti pletykák alapján kijelentette: Frida felépüléséhez akkori gazdag barátjának, későbbi férjének a pénze kellett. Meg persze a modern plasztikai sebészet vívmányai.

A rajongó merénylete után az első helyreállító műtéteket végző Hültl Hümér ugyanis még meg volt róla győződve, hogy Gombaszögi keze ezek után egész életében merev lesz, és a beszédképességét sem nyeri vissza, s nem fűzött reményeket ahhoz sem, hogy ezek után valaha színpadra léphet, hiszen az arc, a színésznők egyik fontos munkaeszköze roncsolódott. A Hültl által ügyesen összefoltozott nyelv később valóban beszédhibákat okozott a színésznőnél, de a László Ernő bőrgyógyász (1897–1973) által lefolytatott rehabilitáció olyan sikerrel járt, hogy a művésznő egy év múlva, 1920 februárjában visszatérhetett a színpadra. Bizonyára nem véletlen, hogy az orvos 1930 és 1935 között éppen a Pesti Napló hasábjain adott kozmetikai tanácsokat – egy-egy bőrgyógyászati problémát boncolgató cikkét követően a hozzá forduló olvasóknak is válaszolt a rovatában –, hiszen a hosszú gyógykezelés során megismerkedett Gombaszögi Frida húgával, Irénnel, akit feleségül vett, miközben Frida pedig a Pesti Naplót is magában foglaló Est Lapok cég tulajdonosához, az Athenaeum Rt. elnökéhez, Miklós Andorhoz ment férjhez. A részvénytársaság olyan újságokat – köztük a szenzációkkal teli bulvárlapot, Az Estet – készített, amelyek nagy hatással voltak a közvéleményre, így talán nem túlzás azt állítani, hogy egy sajtómágnással házasságot kötni nem csupán az anyagi javak miatt jelentett előnyt egy színésznőnek. A Gombaszögi Fridát övező pletykákat és az Est Lapok hatalmának megnyilvánulásait jól követhetjük Móricz Zsigmond naplóiban, akinek meggyőződése volt, hogy színpadi sikere csak akkor biztos, ha Gombaszögi Frida (fő)szerepet kap darabjában, és semmi módon nem keresztezi a lapcsalád érdekeit.

Gombaszögi Fridáról csak a bennfentesek tudták, hogy milyen beavatkozásokon esett át, de abban a korban, amikor a színésznők szépségmegőrzési stratégiái jelentős reklámerővel bírtak, nagy port vert fel a már hatvannyolc éves Pálmay Ilka esete. A Blaha Lujza nyomdokain lépkedő, a maga idejében – még jobbára a XIX. században – az osztrák és angol színpadokon is hatalmas sikereket arató operettprimadonnáról 1927 júliusában kelt lábra a hír, hogy fiatalító műtétnek vetette alá magát. Azok, akik akkoriban a társasági élet egyik központjának számító Margitszigeten látták megjelenni, ámulva nyugtázták, hogy az örökifjú státusából nem szívesen engedő díva a szokásosnál is ruganyosabb, legfeljebb negyvenévesnek néz ki. Így hát kis nyomásra az is rövidesen kiderült, hogy a mesés változás kinek a műve: Ertl János tett csodát.

Ertl János (1880–1958) orvosi pályája példázta, hogyan generálta olyasvalami fejlődését a háború, ami aztán a békeidők hétköznapjaira is nagy hatást gyakorolt. A tehetséges sebész tevékenységének az első világháború adott lendületet, hiszen a súlyosan megsérült katonák rehabilitálásához nagy igény támadt az eljárásra, „amelyet Ertl »plasztikai sebészetnek« nevezett el, mely csontrészeknek a defektus helyére való behelyezésével, az új egyenes vagy hajlított csontnak a régivel való összeforrasztása révén, lágy testrészeknek a szomszédos bőr nyújtásával vagy új bőr- és húsrészek beillesztésével s élő szervvé tételével visszaadta a sebesülteknek az elveszett testrészt” – írta róla az osztályát meglátogató riporter. A pótláshoz szükséges csontot a lábszárcsontból, a lágy részeket szintén a beteg testéből használta az orvos, aki külföldön is operált betegeket, és tartott előadásokat, sőt német (Die Chirurgie der Gerichts- und Kieferdefekte, 1918) és magyar nyelvű (Plastikai sebészet, 1921) publikációban egyaránt tájékoztatta az orvostársadalmat tapasztalatairól. A Népjóléti Minisztérium a Fehérvári úti Ericsson-gyárban berendezett kórházat bocsátott az orvos rendelkezésére, ahol 1920-ban is mintegy száz arcsérült katona várta, hogy visszakapja evő- és beszédkészségét, emberi arcát. A doktor 1930-ban nyitotta meg plasztikai sebészeti szanatóriumát (azaz magánkórházát), ekkor már érezhette a feladatok elapadását a hadirokkantak rehabilitálása területén, s 1932-ben fel is oszlatták sebészeti osztályát a hadirokkantotthonban.

Nagyjából erre az időre tehető a plasztikai sebészet átvonulása a civil szférába, a szépészeti beavatkozások területére, hiszen ugrásszerűen megnőtt azon intézmények száma, amelyek női lapokban hirdették a plasztikai műtéteket. A századforduló idején már az antiszepszis műtéti eljárásának ismeretében kísérleteztek a testformálással, a katonák tömeges sérüléseinek rekonstruálása felgyorsította a módszerek kidolgozását, majd a két háború közötti társadalom szépség- és ifjúságkultusza megteremtette a piacot. A beavatkozás azonban egyáltalán nem volt még széles körben elterjedt. Ez egyrészt az információhiánynak, másrészt a vele szembeni bizalmatlanságnak volt betudható. Pedig nyugaton már népszerű, Hollywoodban rutinszerűen végzik, érveltek, ráadásul ártalmatlan, és kinek ne válna előnyére a fiatalos külső, különösen akkor, ha nő az illető, és akár „házasélete harmóniáját” tudja ezáltal megmenteni! Nem szólva azokról, akiket egy icipici testi hiba választ el a színpadi karriertől, vagy akik külsejükkel pusztán előnyösebb benyomást szeretnének tenni a munkaerőpiacon a gazdasági válságtól terhes időkben.

Sajátos, hogy ebben az időben a plasztikai sebészetről szóló cikkek burkolt utalásokat tesznek a „zsidós vonásoktól” való megszabadulás előnyeire; az egyik interjúban a nevét nem vállaló doktor gátlás nélkül beszél klienseiről, azt is elejtve, hogy „az orron kifejezett faji jelleg sem előnyös ” – s itt ismét a már emlegetett színpadi pályára tett pozitív benyomásra utal. Másik, névvel vállalt cikkben Érczy Miklós főorvos mindezt nem részletezi, pusztán olyan „előtte-utána” képet választ a szépészeti műtéteket népszerűsítő írása illusztrációjaként, ahol a hajlott orrú páciens a műtét után egyenes, kevésbé jellegzetes orral büszkélkedhet. A női orr persze sosem lehetett elég kicsi: a korabeli sztármagazinból, a Színházi Életből arról értesülhetett az olvasó, hogy amikor Putty Lia magyar színésznőt néhány év sikeres német mozikarrier után 1926-ban Hollywoodba szerződtették – a némafilmek korában még létezhettek Európából importált világsztárok –, nemcsak szigorú fogyókúrának vetették alá, de az orrát is gyorsan megoperáltatták, hogy elég fitos legyen a filmvásznon.

De miféle beavatkozásokat végeztethetett magán az úrinő, ha megvolt rá a pénze, és azt is megengedhette magának, hogy azt füllentse barátnőinek: a Riviérán utazgat, miközben hetekig lakása lehúzott redőnyei mögött lábadozott? Erről a már említett Érczy Miklós könyvecskéjéből tájékozódhatunk, amely a plasztikai sebészet lehetőségeit (számosak) és kockázatait (csekélyek) összegzi a laikus olvasó számára. Az, hogy a könyv nem magánkiadásban, reklámkiadványként jelent meg, azt mutatja, az 1930-as években a nagyközönség olyannyira érdeklődött a plasztikai sebészet iránt, hogy még pénzt is hajlandó volt szánni rá, hogy információéhségét kielégítse. A könyvecskéből megtudhatta, hogy orr-, fülműtét, emlőplasztika, ránc-, hasfelvarrás vagy nyúlajak-korrekció mind elvégezhető. A mellműtét az 1930-as években persze nem implantátum behelyezését, hanem a zsírállomány eltávolításával a mellkisebbítést jelentette. Az orvos afelől is megnyugtatta az érdeklődőket, hogy a kozmetikai műtét nem fájdalmasabb, mint bármely más műtét, helyi érzéstelenítéssel végzik, és az utána fellépő fájdalom, véraláfutás és duzzanat idővel elmúlik. Azt is elárulta, hogy csak a legjobb testi állapotban lévő beteget operálják, és nemhogy futó nátha, de még menstruáció alatt sem végeznek beavatkozást. A tökéletesítendő és tökéletesíthető test kultuszának a második világháború vetett véget, és hosszú évtizedeket kellett várni, hogy a szépségsebészet – már az orvostudomány legfejlettebb eljárásaival felvértezve – újra belopja magát a hétköznapokba.