Így megy ez már minimum kétszáz éve, de inkább a középkor óta, beivódva, szokássá, hagyománnyá válva. Feketetó Erdélyben található a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő úton, a Király-hágó közelében, értelemszerűen a Körös partján. Ez már, még nem a Partium sík vidéke, jönnek-mennek a hegyek, attól függ, merről érkezünk.
Amennyiben Magyarország felől, már túl vagyunk néhány idegőrlő araszoláson az elsíbolt autópálya helyett rettenetes forgalmat elviselő fő közlekedési útvonalon, némi töprengésen a közúti áruszállítás azonnali betiltásának szükségességén, és újra és ismét elcsodálkozunk a közlekedési morálon ejtett borzalmas sebeken. Ugyanakkor megállapítjuk, hogy egyre ritkább a záróvonalon bóklászó juhnyáj és tehéncsorda, szinte kivesztek a barkács-tetőcsomagtartóval és malacokkal teli utánfutóval felspécizett klasszikus Daciák, nincs már szekér, amelyen a szalma tetején petróleumlámpát lengető atyafi az irányjelző, tehát Erdély tulajdonképpen elesett.
A haladás mindezek ellenére (és semmilyen szempontból) nem gyorsult, ugyanis a körforgalmak és kerítésre szerelhető szemétgyűjtők után ezúttal a lakott területek elejére és végére telepíthető, lassító műtárgyakra érkezhetett uniós támogatás, amelyet a helyiek maradéktalanul fel is használtak. Sötétben elslisszolni mellettük kimondottan izgalmas tevékenység, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a lakosság szempontjából hasznos építmények, így legalább ezeken a pontokon nem kell háromnapi hideg élelmet magukkal vinniük, ha ránéznének a szembeszomszédra.
A Király-hágón aztán el- és felszabadulnak az elfojtott energiák, boldog előz boldogtalant, mindenki az életéért küzd, annyi szabály sincs, mint egy ketrecharcban. Leereszkedés, édes Erdély, itt vagyunk, az első meglepetés, hogy a legendás micsező előtt annyi a parkolóhely, mint égen a csillag, valami történhetett az évtizedek óta irigylésre méltó üzletmenettel. Aztán hamarosan felbukkan a helyszín, a Körös, a vasút két oldalán épül a vásár, körülötte a hegyek, a falu felfut némelyikre, szomorúan szép őszi színek, lássuk be, festői kulissza.
Vásár sok van és sokféle, talán ilyen hatalmas is valahol, de ugyanilyen nincs több, az egyszer biztos. Van benne valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Egyszerre ismerős és idegen, lenyűgöző és taszító. Talán a történelem. Hogy hány láb és pata bukdácsolt már ezeken a köveken. A Körös meg csak szalad szüntelen, akár a bolond. Ez a vásár igencsak egyedi (bár tartanak egyet júniusban is, de az nem ennyire népszerű), de a vásározás maga, akárcsak a „búcsúzás” és a vándorcirkuszozás, kihalóban lévő életforma.
A faluban, ahol élek, a kocsmáros (meghalt már szegény, és vele a kocsma is) egyszer vásárolt egy bitang nagy sörösüveget műanyagból. Akkora volt, hogy kényelmesen elfért benne a sörcsap, a hordó, a pult és két ember. Vasárnaponként felpakolta egy utánfutóra, és elment vele az éppen aktuális búcsúba, valahová a hazába. Néha elkísértem. A helyszínen az előkészületek nyűgöztek le elsősorban. Megjöttek a cigányok, kölcsönös üdvözlések, illegális welcome drink, irgalmatlan káosz. Majd a főnök kiadta az ukázt, és hamarosan rend lett. Egy artista villámgyorsan felmászott a villanypóznára, máris lett áram, felépültek a sátrak, összeállt a ringlispíl. Este sütögetés és könnyű testi sértés, reggel lebont, leszerel, megsértődik, hazamegy. Kávéfőzőgumi leteker, pörögnek a pénzkötegek.
Ez jutott eszembe, miközben felépült egy kisebb város, és felszálltak az első füstök. De indulni kell, szállásra föl. A múltban volt már autóban alvás és virrasztás, falusi turizmus támogatása Kalotaszentkirályon, amely ugyan nincs túl közel, de most már ott sincs hely hetek óta, a vásár egyre népszerűbb a turisták körében. Majdnem Kolozsvárig autózom, ismeretlen helyre. Az útvonalsegítő egyre ziláltabb, majd végképp belezavarodik a keresgélésbe, és kiír egy kérdőjelet. Marad az, amivel eleve kezdeni kellett volna, benzinkút, kérdezősködés, ember emberrel beszélget. A román emberek kifogástalan angolsággal és kedvesen segítenek a magyar embernek, tisztára a kelet Svájca, ami ugye lehetne amúgy. Ügyes kicsi körforgalom, jobbra le Torda felé, egy falu (Luna de Sus – Magyarlóna, XIV. századi gótikus református templom, mennyezetén százhúsz színes, festett kazetta, és itt született Kiss Manyi, hoppá), két falu (Savadisla – Tordaszentlászló, nagy királyunk, miután nem messze innen hasadékot nyitott harcosainak, a kunok felett aratott győzelem után itt telepítette le őket), utána a harmadik Stolna-Sztolna. Annak is az egyik széle, elfogy az út alattam.
A szállást az interneten találtam, nyilván valahol máshol tették fel, mert itt még térerő sincs, nemhogy világháló. Nagyon helyes. Mert cserébe csend van és nyugalom, erdőszél. Az apartmanban makulátlan tisztaság, meleg és fény. Gyanítom, én lehetek az első vendég, rengeteg cuccot találok a bútorokat a vásárlókkal összebarkácsoltató svéd cég kollekciójából, bontatlan csomagolásban. Az egész kicsit szürreális. Az építészeti megoldások viszont eltérőek az Erdély-szerte megszokottaktól, amennyiben csupán három furfangos részletet vélek felfedezni, mindegyiket a hatalmas, kitűnően felszerelt közös konyhában. Egy ablakot, félig a konyhaszekrény mögött, egy másikból kivezetett csövet és egy csonkot, amelyből gőz száll a kertbe. Amely szép és rendezett, Wass Albert-es almafákkal, fóliasátorral, faházikóval és medencével. Látszik, hogy a tulajdonos úr az igényes falusi turizmusban látja a jövőt, bármennyire is kiesik egyelőre a környék a fő csapásirányokból. Törekvéséhez ezúton is sok sikert kívánok.
Annál is inkább, mert vendéglátóm igazán szeretetre méltó figura. Megtermett ember, rendíthetetlen derűvel és akkora lapáttenyérrel, hogy könyékig eltűnök benne kézfogáskor. Kizárólag románul beszél, ám így is kiderül róla néhány dolog a kezdő pálinkánál, mivel az olaszból sok minden kikövetkeztethető, a rendszeres Erdély-járóra pedig akkor is szépen ragad a többségi nemzet nyelvéből, ha nem akarja. Márpedig miért ne akarná, bezárkózni butaság. Azt mondja, ő a maga részéről bírja a magyarokat, különösen az olyan primárt (polgármester), aki vizet, villanyt, aszfaltot intéz a falujának, sőt az önkormányzati választásokon is Markó Béláékra szavazott. De még mielőtt így esett volna, hat évet lehúzott Líbiában Kadhafi alatt burkolóként, dolgozott egy kicsit Németországban, és utálta Ceaușescut. Kérdezi, hová megyek majd innen tovább, mondom, hogy Székre, azt mondja, nagyszerű, vannak ott barátai, adjam át üdvözletét. Kicsi a világ, engedd áramolni a flow-t, véletlenek nincsenek, bárhová vetődsz, úgy lesz jó. Az élet folyamatosan visszaköszönő tanulságai, ilyen a panoráma Isten tenyeréről nézvést.
Reggel az ijesztgetéssel szöges ellentétben meleg szél, szikrázó napsütés. Vissza vagy hatvan kilométer a jól ismert 1-es úton Feketetóig, a szokásos videojáték. A környező erdőkben rókagomba doszt. Parkolás egy kertben, tíz lejért (hétszáz forint) addig maradok, ameddig akarok, méltányosabb és biztonságosabb, mint bárhol a világon. A gazdának akad már vagy száz autója, és láthatóan semmiféle kapcsolatot nem ápol az adóhivatallal. Kezdés és találkozási pont a széki sátraknál. Kettő is van már, valószínűleg nem egyeztek a tulajdonosok. Az egyikben éppen Kiscsipás húzza, a másikban a széki banda fújja, Pali Marci vezetésével. Az egyikben nem sikerült valami jól a töltött káposzta, a másikban egy fiatalember nehezményezi a dohányzást. Inkább tűnik vállalkozó szellemű hipszternek, mint népi arcnak, változnak az idők, neki a nagyokról fogalma sem lehet.
Még régebben meg úgy volt, hogy a háromnapos vásár szombaton kezdődött az állatok felhajtásával. Vasárnap következtek a mesterek, a teknővájóktól a szűcsökig bezárólag, hétfőn pedig élelmiszereket árultak, sőt tulajdonképpen lányokat is. Utóbbinak az volt az oka, hogy a feketetói vásár a kereskedelmi jelentőség mellett társadalmival is bírt, a szülők bemutathatták egymásnak azokat a házasulandó fiatalokat, akik egyébként messze laktak egymástól, legalábbis a korabeli utazási tempó tekintetében. Most meg az van, hogy bemelegítek egy kis pacalcsorbával (becsináltként értelmezhető, pompás leves), és megállapítom, hogy a mics viszont mindkét széki sátorban kiváló. Olyan már ugyan nincs, hogy valahol kézzel sodorgatnák a helyszínen, két nagyipari micskirály uralja a piacot, az ő termékeik közül lehet választani. A prémium kategóriásban legalább tényleg háromféle hússal szembesülünk, marhával, sertéssel és birkával. Egészséges fehér kenyérrel és mustárral a világ egyik legjobb street foodja.
Aztán bódorgás éjszakáig, különösebb vásárlási szándék nélkül, de azért vásárfia híján bajos szabadulni. Ami ugyanis itt nincs, az még nincs is feltalálva. A hatalmas terület nagyjából két részre osztható, kétféleképpen. Megteszi ezt egyrészt a Sebes-Körös és a vasúti sín (utóbbin néha irgalmatlan dudálással megjelenik egy szerelvény, támad is élénk ugrabugrálás a környékén), az áruk tekintetében meg van egy giga, KGST-lengyel jellegű piac, és egy tagadhatatlanul sokkal érdekesebb, bolha-ócska-művész-kézműves szekció. Felesleges sznob gesztus az előbbit nagy ívben kikerülni, mert amit például bakancsból fel tudnak vonultatni, az több mint lenyűgöző, maguk az árusok pedig itt is legalább olyan színesek és izgalmasak, mint a handlék és a csodás kézimunkákkal felvonuló nénik. És beszélgetni, mosolyogva mutogatni, alkudni márpedig jó.
Hirtelen, ám egyáltalán nem váratlanul mintegy százméternyi ónedény bukkan fel előttem. Ezeknek a tárgyaknak a sorsa hosszú évek óta foglalkoztat, de még mindig nem értem az egészet. Jelesül azt, hogy ki a bánat vesz meg egy ilyen tárgyat, amelyről messziről sugárzik az esetleges vásárlás minden következménye, beleértve a hosszadalmas, költséges és fájdalmas procedúrát is a közgyógyellátásban. Élő embert még nem láttam érdeklődni a termékek iránt, de ha a kutyának sem kellenek, vajon miért nem hagyja a fenébe az egészet a forgalmazó, és áll át valami kurrensebb portékára? Tépelődésemből a periferikus látásom ránt vissza a valóságba, egy nagy színes folt. Megjöttek a Gábor-cigányok.
