A gáborok tovább maradnak gáborok, mint a magyarok magyarok

Férfiak hatalmas kalapokban, jellegzetes arcszőrzettel, nők hagyományos színes ruhákban, gyerekek városi gúnyákban.

Az önérzetet táplálja még a jómód, a gáborok nem szegények. Nagyjából a múlt század közepéig főként tetőfedésből, bádogozásból éltek – hogy a vér nem válik vízzé, az azért érezhető, ha átkocsizunk Hunyadon a cigodák között –, majd átnyergeltek a kereskedelemre, ami azért kifizetődőbb elfoglaltság, és az sem a semmiből jött. Rossz nyelvek szerint ehhez jön még egy kis államilag támogatott színesfémcsempészet is. Erdélyben is vannak természetesen szegény, sőt nagyon szegény cigányok, a falusiak házi cigányoknak nevezik őket, gyökerek, kultúra és nyelv nélkül. Ez a bajok eredője, de a gáborok nem ilyenek, sőt. Ugyanolyan kemény hagyományőrzők, mint a haszid zsidók, akikkel egyébként is feltűnő a hasonlatosság. Sokan közülük szombatosok vagy hetednapos adventisták, a szabályokat betartják, válás nincs, az alkoholt elutasítják.

Legendájukat tovább színesíti, hogy egyes feltételezések szerint Gábor Áron, akinek a rézágyúja fel volt virágozva, szintén gábor cigány volt. Mások szerint ez jól hangzik, csak éppen semmi alapja, de hát így kerek a világ. A gáborokat eredeztetik a Havasalföldről is, szépen megőrzött, hétköznapokon is hordott viseletüket tekintve mindenesetre olyanok, mint akik Indiából felkerekedve átmenetileg összebútoroztak volna egy leszakadt zsidó törzzsel, hogy aztán gádzsókkal, gójokkal keveredve beleszeressenek a széki magyar gúnyába, és akkor most így. Aki többet szeretne tudni róluk, ki ne hagyja Tesfay Sába: Mi vagyunk a kalapos gábor cigányok, akik nem isznak című, a kulturális antropológia módszereinek felhasználásával készített, remekbe szabott tanulmányát, mert a kép még ennél is árnyaltabb és színesebb. Az írás pikantériáját egyebek között még az is adja, hogy a szerző afrikai, apai ágon eritreai származású, így aztán az érdeklődés kölcsönös volt, ami jellemző a gáborok nyitottságára és arra, hogy változatlanul szivacsként szívják magukba a világot.

Addig is marad a nem kevésbé érdekes felszín és turisztikai látványosság, a bánffyhunyadi cigányvillasor, a cigodák. Nevét onnan kapta, hogy cigányok építették őket, és némiképp pagodákra emlékeztetik a fejét kapkodó szemlélőt. Aki először látja, zsigerből és a jó ízlés nevében rendőrért, építési hatóságért (valószínűleg nincs) és dózerért kiált, majd felteszi az egyetlen lehetséges kérdést: tulajdonképpen mi a bánat ez? (Sokkal markánsabban persze, hiszen a káromkodás egészségügyi szempontból kimondottan ajánlott.) Lehiggadva aztán a válasz nem túl bonyolult. A vagyon felmutatása, a jómód közszemlére tétele, valamint a díszítőösztön mindent elsöprő felhorgadása.

Egyik sem előzmények nélkül való. Erdélyben a legínségesebb időkben sem mentek a szomszédba egy kis cifraságért. Illetve mentek, de ott is ugyanazt látták, legfeljebb egy kicsit másként mentve. És még csak nem is kellett ehhez gábor cigánynak lenni, sőt. Emeletes házakat felhúzni és aztán a szuterénbe húzódni szinte népszokássá vált. Ezt fejlesztették aztán tökélyre Kalotaszeg fővárosában, Hunyadon a cigodákkal. Némelyik villa lakatlannak tűnik, máshol a kertben azért parkol egy szintén kissé túlméretezett BMW vagy Audi, a közös nevező az, hogy egyik ház sincs befejezve. Ezen belül minden megengedett, kerítésfronton is dúl a harc, a járólapos borítástól a csendben figyelő gipszoroszláncsaládokig. Az egyre szaporodó boldog tulajdonosok minden képzelőerejüket bevetik a lassan negyeddé terebélyesedő városszélen, de azt a srácot mindeddig nem sikerült senkinek felülmúlnia, aki jó évtizeddel ezelőtt mintegy kijelölte a helyes irányt, és Merci-jelvényt biggyesztett a tetőre. A Jóisten mosolya néha meg-meg csillan a több tonnányi bádogon és alumíniumon, mert az szinte bizonyos, hogy a Teremtő kitűnően szórakozik, miközben Csaba királyfi lovának dobogása már alighanem végleg elhalt a csillagösvényen.

Mivel az idei feketetói vásár kapcsán több mint háromszáz kilométert ingáztam ugyanazon az úton a szállásomtól a helyszínig, volt alkalmam megfigyelni a hunyadi gyarapodást. És azt is, hogy a város már fulladozik az átmenő forgalomtól, így aztán érthető, hogy az araszolás utáni – vagy előtti, attól függ merről merre és honnan hová – nagy egyenesben mindenki kitesz magáért egy össznépi gyorsulási verseny laza keretein belül. A közúti mutogatásért már tekintélyes pénzbüntetés jár, a morál egyéb szegmenseit még nem sikerült mederbe terelni.

A vásárban eljött a búcsú ideje, az árusok lassan lebontanak, eljött a türelmes vásárlók ideje, a vége felé minden olcsóbb valamivel. Üdítő kivétel az a lengyel férfi, aki a több évszázados barátság dacára sem volt hajlandó engedni egyetlen zlotyt sem a határozottan szecessziósnak tűnő csillár árából. Azért dwa bratankizunk egy jó ízűt, mielőtt minden jót kívánnánk egymásnak a továbbiakra nézvést. Elköszönök isztolnai házigazdámtól is, egy gyönyörű birsalmát kapok ajándékba, tegyem be az autóba, garantáltan jobb illat lesz, mint egy taxis fenyőtől. Balaton-felvidéki bor marad nála helyette. Zászlócsere szinte, mint egy meccs előtt, privát történelmi megbékélés. Mert ha legalább egy kicsit megismerjük egymást, adott esetben kevésbé szívesen lövöldözünk a másikra valami huzatos szurdokban. Irány Szék!

Ez a derék román ember még egyszer a lelkemre köti, hogy feltétlenül adjam át üdvözletét az ottani magyar barátainak. Másnak nem is nagyon tehetném, ott egyetlen román, Ion él békében a szórványmagyar többségben (nem egyszerű ez), kifogástalan magyarsággal fel is teszi mindjárt a szokásos kérdést, miközben megáll mellettem a peridokkal (szekérrel): na, aztán jöttek haza? Jöttünk. Mindig egy kicsit szaporább szívveréssel, mert itt értelmet nyer az „otthonról hazafelé” máshol talán nehezen felfogható helymeghatározása. Szinte szokás szerint azonnal belecsöppenek egy lakodalomba és egy virrasztásba. A hál’ istennek és a sajnos egyszerre, néhány napon belül. Ez az első esküvő, amelyen saját szememmel látom, hogy senki sincs viseletben. Azt mondják, egyre több az ilyen. Értem. Mert kényelmetlen, mert nehéz. És ez felülírja azt, hogy tartást ad. És ha kihal az utolsó nemzedék, amelynek még ez a természetes, akkor vége ennek is. Legfeljebb ha birtalankor és húsvétkor, „hagyományőrzés” gyanánt. Mint a huszáregyesületek. Majd Korniss és mások fotográfiáin, csak így tovább.

Értem, hogy nem értik, hogy így a gáborok tovább maradnak gáborok, mint a magyarok magyarok. Csak azt nem értem, hogy a fiatalokat mi viszi be ebből a gyönyörűségből az innen tizenkét kilométerre lévő Szamosújvárra, a blokkba. Mert rövid pálya ez, húsz éven belül megfordul. Akkor majd onnan, az akkorra élhetetlen nagyvárosból jönnek ide vissza és ki lakni, hogy Szék végleg elveszítse a régi, szerethető arculatát. Mint a Budapest környéki települések. Mint minden, bárhol a világon. Ugyanazok az unalomig ismert, mégis fel nem ismert csapdák. A virrasztás egyelőre rosszabb. Hogy elmegy egy fiatal ember, miután felépíti a házát, akkor önkezével. Öngyilkosság, alkoholizmus, elvándorlás, erdélyi sztereotípiák. Így, aztán majd lássuk, hogy lesz.

Most mindenesetre éppen Tasnádi Pista kerül elő, Botos Zsuzsiékhoz megyünk kecskesajtért. Történelmi pillanat ez, Széken hagyományosan inkább a juhászat megy. A kertben egy asztalon letakarva, a napon várakoznak a sajtok, sós lében a telemea, mellette a friss és az érettebb. Egyik jobb, mint a másik. Odabent a konyhában patikarendben és tisztaságban készül az újabb adag, Zsuzsi értőn magyarázza a folyamatot. Pista bálmosnak valót is visz. A magyarországiak már ügyesen kikupálódtak az utóbbi években a mai erdélyi konyha néhány fogását illetően, de a bálmos diadalútja egyelőre várat magára. Legközelebb elindítjuk.