A sci-fi, amelytől tüdőgyulladást fog kapni

A szcientológiaalapító L. Ron Hubbard utálta a fantasztikus irodalmat, magáról viszont szívesen mondott nagyot.

A szerző eredetileg kaland- és westerntörténetekkel lett ismert és kedvelt író a ponyvamagazinok hőskorában. Az írásra egyértelműen megélhetésként tekintett: 1934-ben kezdésként vásárolt egy sort az említett magazinokból, megnézte, mit lehet eladni, aztán futószalagon gyártotta a kalandos történeteket. 1938-ban majdhogynem véletlenül kezdett fantasztikus irodalmat írni, amikor az Astounding magazin vezetése elhatározta, hogy kalandosabb történeteket szeretnének lapjukban. Az ekkor még kezdő szerkesztő, később a sci-fi nagyjainak útját egyengető John W. Campbell Jr. utasításba kapta a vezetőségtől, hogy mindent közöljön Hubbardtól. Ő pedig innentől kezdve majdhogynem ugyanolyan sztorikat írt, mint eddig, csak megfűszerezve némi fantasztikus díszlettel.

Hamarosan a később ismertté és elismertté váló sci-fi írók társaságában mozgott, sőt mi több, meghatározó alakja lett az Isaac Asimov vagy Robert A. Heinlein nevével fémjelzett társaságnak; Campbell-lel pedig különösen jó viszonyt épített ki. A visszaemlékezések szerint Hubbard szeretett a társaság középpontjában lenni, és nagyot mondó történeteket mesélni magáról, amelyekről a többiek is sejtették, hogy nem pontosan úgy estek meg, ahogy ő elmesélte. A háború után Hubbard depressziós lett, és írni is csak nehezen tudott. Ebből az apátiából kezdett el kilábalni az általa kifejlesztett módszer, a dianetika, „az elme új tudománya” segítségével, amely Campbellt is izgatta: együtt dolgozták ki a részleteket.

Hubbard a módszert eredetileg tudományos szaklapokban szerette volna megjelentetni, de azok nem voltak kíváncsiak rá, így végül ez is az Astoundingban jelent meg. Később ő és az adott személyek „előző életeit” felfedező interjúmódszer kiötlésébe rengeteg energiát fektető Campbell összeveszett, és utóbbi kiszállt az egyre profitábilisabb üzletből. Később Campbell állítólag arról is beszélt, hogy nem Hubbard, hanem éppen ő volt az, aki azt javasolta, a dianetikát ne pszichoterápiaként, hanem vallásként kezdjék el pozicionálni. Hubbard az ötvenes évek elején foglalkozott először a Xenu-mítosszal, és 1967-ben vetette papírra, majd küldte szét egy hangüzenetben vallása híveinek; tíz évvel később pedig forgatókönyvet is írt belőle.

Nevala-Lee értékelése szerint Hubbard életműve egyébként teljesen más hangvételű, mint amit a sokáig titkolt, mára viszont széles körben ismert Xenu-mítosz sugall. Szerinte ha felismerjük, hogy Hubbard gyakorlatilag megvetette a sci-fit, és tulajdonképpen csak a pénzért írt ilyen történeteket, akkor máris nehezebbé válik egyszerűen úgy értékelni a szcientológiát, akár egy sci-fi író elvetemült fantáziájának szüleményét. Szerinte éppen a fordítottja igaz: nem ő választotta a követőit, hanem ők választották ki őt, és így hozzájuk igazította a mítoszt, amely aztán őt magát is átformálta.

Hubbard a forgatókönyvet leszámítva évtizedekig nem írt sci-fit, hogy aztán élete vége felé visszatérjen a műfajhoz, és egy-egy nagyon hosszú, nehezen befogadható űroperával zárja életművét, amelyek úgy lettek bestsellerek, hogy a szcientológia hívei tömegesen vásárolták fel a példányokat, akár több példányban. És bár az írásai nagy részét átolvasó Nevala-Lee szerint a művek egy kis hányada jelent igazi értéket, mégis elképzelhető, hogy Hubbard könyveit még évszázadok múlva is olvassa az emberi faj. A tervek szerint ugyanis Új-Mexikóban, egyháza egyik titkos bázisának atombiztos, föld alatti páncéltermében acéllemezekre írva, argonnal töltött titánkapszulákba zárva helyezik el a teljes életművet.