– Püspök úr részt vett a reformáció 500. évfordulójának megünneplésében?
– Vácon az év minden hónapjában szerveztünk egy teológiai estet, amelyen mindig más felekezet képviselője tartott előadást. A záró gálaesten, a művelődési házban én voltam a díszvendég. Amikor színpadra szólítottak, megköszöntem, hogy befogadtak a reformáló keresztények közösségébe, mert ez a mi közös ügyünk. Nagy ajándéknak érzem, hogy abban a korban élhetek, amikor a protestáns testvérekkel együtt tudunk gondolkozni, és meg akarjuk érteni egymást.
– Azért is kérdezem, mert az alapján, amit többek közt a Szűz Mária-kultuszról, a rózsafüzérről, a körmenetekről vagy a mindennapi szentáldozásról elmond, van önben egy alapvetően protestáns attitűd.
– Gyakran mondják rólam, hogy úgy beszélek, mint egy protestáns. Meggyőződésem, hogy amit katolikusként megélünk, azt mindig a protestáns testvérek mérlegére kell tennünk. Az, hogy miként látnak bennünket, segítség számunkra, hogy őszintén keressük az Úristen szándékát, és megvalósítsuk Szent Ágoston gondolatát: az egyház mindig megújítandó. Szeretett teológiai rektoromról, Gál Ferencről szintén gyakran mondták, hogy protestáns szellemiségű, mert tisztán és világosan gondolkozott az evangéliumról és a jézusi lelkületről. Szabaddá kell válnunk a formális és pusztán tradicionális gyakorlattól.
– Miért óv ennyire következetesen a formáktól?
– Assisi Szent Ferencnek tulajdonítják azt az imát, amelyet én is életfilozófiámként vallok: „Uram, adj bátorságot, hogy merjek változtatni azon, ami forma, adj alázatot, hogy ne akarjam feladni azt, ami örök érték, és adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni, mi az, ami forma, és mi az, ami örök érték!” Le kell hántanunk magunkról a külsőségeket. El kell engednünk a szokásokat, amelyeket tartalom nélkül végzünk. Hitelteleníti keresztény életünket, ha elbújunk a formák mögé.
– „Egy jogállamban egyenlő jogokat kellene biztosítanunk mindenkinek” – írja a napokban megjelent, Mindig velem című könyvében. Jézus maga társadalmi kérdésekben nem járt élen, nem szólalt fel a rabszolgatartás vagy a római elnyomás ellen, és a szabadságot sem a francia forradalom szellemében emlegette.
– Melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket Ferenc pápa és én felemlegetünk, de Jézus ne említette volna? Mondják néhányan, hogy nem kellene olyan csip-csup társadalmi problémákról beszélnünk, mint az éhezés, a szegénység, a menekülés, a homoszexualitás, az elváltak helyzete, és miért nem hirdetjük inkább az evangéliumot. Nem lehet úgy hirdetni az evangéliumot, hogy ne vállalnánk sorsközösséget a napi problémákkal küszködőkkel. Ezzel együtt igaz, hogy Jézus nem feszegeti a politikai kereteket. Ahogyan Ferenc pápa sem bírálta soha az olasz belpolitikát, és nekem sem jutna eszembe, hogy véleményt nyilvánítsak mondjuk a választójogi törvényről. Amikor azonban igazságtalanságot, jogtalanságot, kirekesztést tapasztalunk, fel kell emelnünk a szavunkat. A keresztény embernek mindezt mérlegre kell tennie. „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki, bár bővelkedik a világ javaiban, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” – teszi fel a kérdést János az első levelében. Ez az evangélium lényege.
– Visszatérő gondolata, hogy a katolikus híveknek is van bőven miért magukba nézniük, életük nem elég példamutató, görcsösen ragaszkodnak a megszokásaikhoz. Nem biztos, hogy érti egy római katolikus, mi vele a baj, ha rózsafüzért imádkozik, körmenetre megy, vagy napi szentáldozásban részesül. Nem lehet, hogy a túl sok dorgálás elbizonytalaníthat?
– Melyik szülő az, amelyik szereti a gyereket, de nem fegyelmezi? Az egyházamért, a népemért aggódom, és cseppet sem örülök, amikor látom a torzsalkodást, az acsarkodást, az elégedetlenséget, a szeretetlenséget. Ebből meg kellene gyógyulni. Kétségtelen, hogy a megnyilatkozásaimnak lehet olyan olvasatuk, mintha a nem hívők oldalára állnék. Ne feledjük, Jézus a pogány századosra mondja: „Nem találtam ekkora hitet egész Izraelben.”
– Igen, de közben olyanok aggódnak látványosan a római katolikus egyházért, akiknek teljesen mindegy valójában, hogy mi lesz vele.
– Ferenc pápa szokta mondani, hogy inkább szeret egy ateistát, aki megosztja a kenyerét a másikkal, mint egy templomba járó, de szívtelen keresztényt.
– Minden keresztény, aki templomba jár, szívtelen?
– Ebből nem ez következik. Mindenki Isten gyermeke. Az egyik idősebb papom szokta mondani, milyen leszűkítő már az is, hogy valaki akkor lesz Isten gyermeke, amikor megkeresztelik. Holott akkor válunk azzá, amikor megszületünk. A kereszteléssel pedig az egyház élő tagjai leszünk. A dicséret is nagyon fontos, és ezzel sem fukarkodom. Rendkívül örülök, amikor olyan egyházközösségben járok, ahol összetartanak, szeretik, segítik egymást, ahol együtt imádkoznak. Nagyszerű papjaink és közösségeink vannak: szívesen vagyok közöttük. Ugyanakkor azokért is imádkozom, akik ma még nem hívők. Még egyszer kiemelném: evangéliumot hirdetni hiteles élet nélkül nem lehet. Ez volt vonzó a kereszténységben már a Római Birodalomban is: Krisztus követői szerették és önzetlenül segítették egymást. Nem zárhatunk ki senkit az evangélium ajándékából.
– Akik még nem hívők, minősíthetik-e véleményükkel az egyházat?
– A protestánsokkal kapcsolatban már említettem, hogy a kritikájuk segít bennünket abban, hogy hiteles katolikusok legyünk.
– Nem félő, hogy a katolikus egyház kényszert érez, hogy úgy táncoljon, ahogy a partvonalról fütyülnek?
– Ha az evangéliumhoz közelebb visz bennünket, akkor ez sem jelent problémát. Inkább hálásnak kell lennünk, hogy felhívják a figyelmünket, amikor farizeus módjára viselkedünk. Ha azonban amiatt bántanak, hogy hittel tekintünk a teremtett világra, vagy hogy az Úristennel való személyes kapcsolatunkat megéljük az imádságban és a liturgiában, akkor az természetesen fáj. De ha jogosan kritizálnak amiatt, hogy szívtelenek vagy önzők vagyunk, akkor miért lenne bántó a korholás. Gyakran idézem Szent Péter leveléből a következő mondatot: „Szívetekben legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek!” Ennél szebb felszólítás aligha létezik. Mutassátok meg, tudtok-e a feltámadás reményében nagylelkűek, mértéktartók lenni!
– Látványosan próbára teszi az egyházat, hogy úgy legyen népszerű és korszerű, hogy közben hű marad az elveihez. Hogyan oldható fel ez a probléma?
– Ha csak azt mondanám, ami az embereknek tetszik, és nem azt, ami isteni üzenetként rám lett bízva, és amiben hiszek, akkor nagyon szégyellhetném magam. A tiszta beszéd a legfontosabb elvárás. Ezzel együtt az egyház tanítását a szelleme és nem a betűje szerint kell képviselni. Emiatt nem értik sokan Ferenc pápát, és az egyház védelmében mondják róla, hogy elárulja a katolikus hitet. Amikor felvetettem, hogy nős férfiakat is pappá lehetne szentelni, én is megkaptam ezt. Mi a katolikus hit? A cölibátus? A szerzetesség szép eszménye ez, egyben egy történelmi kor egyházfegyelmi rendelkezése. De nem ez a hit. A hit az, hogy Jézus Krisztus az eucharisztiában felkínálja a vele való találkozás lehetőségét. Ez a nagy dolog! A feltámadt Krisztussal találkozhatunk! Nem ilyen horderejű kérdés, hogy milyen liturgikus ruhában misézünk, vagy milyen böjti fegyelmet tartunk. Az értékek hierarchiájában mindent a helyén kell kezelni.
– Nem lehet, hogy a hagyományok bástyaként védik az ön által említett legnagyobb célt? Ha mindent elengedünk, nem kerülhet az is veszélybe?
– Ehhez kell a bölcsesség. Világosan kell látnunk, mi a korhoz kötött forma, és mi az érték. Abból adódnak a nézetkülönbségek, hogy ki hol húzza meg a határt. Viszont az egyház kétezer éves történelme bátorítást adhat, mert hitünk alapjait mindig képesek voltunk megőrizni. A Szentháromságba, Jézus megváltó halálába és az örök életbe vetett hitünkhöz viszonyítva bizonyos kérdések nem lehet, hogy jelentéktelenek? Visszatérve a reformációra, ötszáz évvel ezelőtt annyira vakok voltunk, hogy ezek miatt ölre mentünk. Ilyen csapdába nem szabad soha többet belelépnünk. Ócska kövekhez ragaszkodunk az utolsókig a markunkban, és nem vesszük észre, hogy Isten szeretne egy gyémántot a helyükre tenni. Nem bástyákat adunk fel, hanem ócska palánkokat cserélhetnénk az Úrhoz vezető márványlépcsőre.
