Elkerülhetetlen volt a bolsevikok hatalomra kerülése, vagy a véletlen műve?

Miként juthatott hatalomra a múlt század elején Oroszországban egy törpe, de agresszív párt?

Mi történt 1917-ben Oroszországban? Puccs? Forradalom? Elkerülhetetlen volt – vagy csupán a véletlen műve – a cári rendszer összeomlása, majd a bolsevikok hatalomra kerülése? A száz évvel ezelőtt történtek olvasatát kezdettől átszőtte a politika. A bolsevikok tudatosan építették saját mítoszukat, a Szovjetunió ellenségei pedig igyekeztek azt lerombolni. A hatalom érdekeit követve a kommunista rendszeren belül is változott 1917 megítélése. A forradalom előbb felfalta gyermekeit, majd az igényeknek megfelelően át- meg átírta saját történetét. Sztálin előbb háttérbe szorította Lenin alakját, Trockijt pedig kitöröltette még a fotókról is, majd a XX. kongresszus után ismét Lenin került két évtizedig előtérbe, a valósnál pozitívabb megvilágításba. Biztos pontként megmaradt azonban az osztályharcos megközelítés, a proletariátus győzelme elnyomói felett. Ennél árnyaltabban látták a történteket a vasfüggönyön túl, ám köztük is megoszlottak a vélemények arról, hogy elkerülhetetlen volt-e a bolsevikok hatalomra jutása. Az optimisták úgy látták, 1914-re Oroszországban megértek hozzá az előfeltételek, hogy a berendezkedés fokozatosan a liberális demokrácia felé haladjon. A pesszimisták ezzel szemben azon a véleményen voltak, hogy a cári rendszer békés átalakítása már nem volt lehetséges, a forradalom elkerülhetetlen volt, a bolsevikokat pedig az orosz történelem logikája emelte hatalomba.

Mára az orosz és a nyugati megközelítés is komplex módon, folyamatként tekint 1917 eseményeire, így Oroszországban is megtörtént a februári forradalom rehabilitációja, és vele szemben puccsá silányult a „nagy október”. Mára a társadalom többségében is ez a megközelítés vált meghatározóvá. A klasszikus szembenállásban „fehérnek” nevezhető felfogás a birodalmat leromboló tragédiaként értékeli a bolsevik fordulatot, amellyel ugyanakkor – felgyorsítva a világban a demokratizálódást – Oroszország áldozatot hozott a fejlődés oltárán. E gondolatmenet szerint a fordulat az ideiglenes kormány tehetetlenkedése mellett valójában kisiklatta a jó úton haladó, csak a világháború miatt megtört orosz fejlődést. A gazdaság akkor a duplájára nőtt, a reformok beindultak, és az 1905 után lényegében alkotmányos monarchiaként működő cári birodalom ha nem is szuperhatalom, de Európa meghatározó ereje volt. Az akkori helyzetet megszépítve – nem kis aktuálpolitikai felhanggal mindennemű forradalmat elutasítva – e vélemények szerint valójában a szociális helyzet ellenére következett be 1917 két forradalma. A februári inkább nevezhető a gazdasági körök által támogatott liberális elit belső hatalomátvételének, míg október egy szekta által végrehajtott puccsnak. Az aktuális gondolkodás mindezt azzal fejeli meg, hogy 1917 forradalmaival a belső gyengeségekre rájátszva külső erők akadályozták meg, hogy Oroszország a XX. század közepére Európa egyetlen szuperhatalma legyen. Ezzel szemben a „vörösök” a cári rendszer elnyomó voltára, a tömegek szociális lázadására emlékeztetnek. Felhívják rá a figyelmet, hogy II. Miklós a szétesés szélére kormányozta Oroszországot, amelyet az akkor a társadalmat egyedül mozgósítani képes erő, a bolsevikok hatalomra jutása mentett meg, s az energiák felszabadításával a polgárháború után modernizációs pályára is helyezett.

Mindegyik megközelítésben van igazság, még ha a történteknek csupán az egyik aspektusát domborítják is ki. Az igazsághoz közelebb visz, és ezeket a vitákat is leszűkíti, ha Dominic Lieven cambridge-i professzor segítségével nemzetközi kontextusba helyezzük 1917 orosz forradalmait. A cári birodalom elismert kutatója mindenekelőtt rámutat: a cári rendszer legitimációját eleve negatívan határozta meg, hogy a XX. század elejének Európájában államok sorának volt már alkotmánya, s az abszolút monarchia az államigazgatás elavult, reakciós formájának számított. Ez az intellektuális-kulturális kontextus jelentős mértékben meghatározta a művelt orosz rétegek alapállását még a hatalom körein belül is. Lieven döntő fontosságúnak tartja az 1914-re alapvetően átalakuló geopolitikai környezetet is, mindenekelőtt két etnoideológiai alapon formálódó blokk, az angolszász és a német tömb kialakulását. Megszűnt az angol–francia szembenállás, és a két hatalom összefogását már a krími háborúban megérezhette Oroszország. Ami pedig Moszkvát még érzékenyebben érintette, az osztrák–porosz kibékülés.

Mindez annak fényében különösen fontos, hogy az orosz birodalom jelentős részben éppen annak köszönhetően erősödhetett meg a XVIII. századra, hogy egyetlen európai nagyhatalomként kimaradt ezekből a konfliktusokból. A felemelkedés kulcsa emellett a jobbágyok kérlelhetetlen röghöz kötése volt, ami megerősítette a nyugatos birodalmi elit, a monarchia és a nemesség közti szövetséget, és megteremtette a katonai-pénzügyi rendszer alapját. Ezért a sikeres évszázadért aztán nagy árat fizet 1917-ben a rendszer, de tény, hogy az orosz birodalom a XIX. század közepéig Európa egyik legerősebb hatalma volt. Emellett nem hagyható figyelmen kívül a század folyamán egyre keletebbre tolódó ipari forradalom destabilizáló, az európai erőviszonyokat átíró hatása sem. A krími háborúban elszenvedett vereség már figyelmeztette az orosz elitet az ország mind érezhetőbb gazdasági-technológiai lemaradására, így a leszakadás megakadályozására 1856 után Moszkva reformok sorát indította el. A gazdaság gyorsan nőtt, sok külföldi már a jövő Amerikáját látta Oroszországban. A technológia szintje azonban elmaradt Németországétól, ráadásul az iparosítással megjelenő modern városi társadalommal a cári rendszer nem igazán tudott mit kezdeni. Ezek a hatások 1914 és 1917 között egyszerre gyűrűztek be, tetézve a háború következtében fellépő szociális feszültségekkel.

Berlin egyre növekvő félelemmel figyelte Oroszország gazdasági erősödését, és a cambridge-i professzor szerint alapvetően ez vezetett az első világháború kirobbantásához. A németek úgy látták, addig kell elkezdeni egy európai háborút, amíg esélyük van a győzelemre. A gazdasági lemaradás a háború során sokba került Oroszországnak, ám Lieven szerint a monarchia bukásához politikai okok, a rohamos gyorsasággal átalakuló társadalom szemében elolvadó legitimáció és a háború által felszínre hozott egyéb strukturális problémák vezettek. Ráadásul a periferizálódás mellett a birodalmi méretek is nehezítették a rendszer egyre sürgetőbb átalakítását, az elhúzódó háború pedig szinte berobbantotta a végletekig fokozódó elégedetlenséget.

Dominic Lieven azonban még egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Míg 1906-ban a monarchia összeomlása esetén II. Vilmos kész volt a forradalom leveréséért a beavatkozásra, a világháború kontextusában Németország épphogy mindent megtett Oroszország destabilizálása érdekében. E segítség nélkül Lenin talán el sem jut tavasszal Petrográdba, majd október után a külföldi beavatkozás elmaradásával a bolsevikok kaptak egy évet pozícióik megerősítésére. Ezt a tételt erősítik 1917 másik ismert történésze, a lengyel származású amerikai Richard Pipes kutatásai is. A „Lenin-kártya” kijátszásának fő indítványozója Berlinben a német és az orosz szociáldemokrácia ismert alakja, Alekszandr Parvusz volt. A német ügynökként dolgozó marxista teoretikus biztos volt benne, hogy a hataloméhes Lenin megdönti Kerenszkijt, és olyan viszályt szít, hogy Oroszország két-három hónapon belül kilép a háborúból. Mint arra egy másik amerikai történész, Richard M. Watt rámutat, ez egy átfogó terv része volt, hiszen a németek minden ellenségük esetében jó előre kidolgozták a belső árulás forgatókönyvét. A brit szcenárió kulcsfiguráját, az ír Sir Roger Casementet felakasztották, a francia kiszemelt Joseph Caillaux börtönben végezte, Lenin viszont beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Az első világháború és a cári rendszer meggyengülése tehát egymással szoros összefüggésben alakul, és bár a forradalom nem tekinthető kizárólag a német erőfeszítések termékének, II. Vilmos hatékonyan ásta alá az orosz államot. Erre utal, hogy Leninék két héttel hatalomra jutásuk után eltávolíttatták az igazságügyi minisztériumból és a Néva Bankból a Német Birodalmi Bank összes olyan iratát, amely a nekik nyújtott támogatásra adott felhatalmazást. Ezeket a körülményeket figyelembe véve talán érthető az is, hogy az ideiglenes kormány miért nem léphetett ki a háborúból. A bolsevikok győzelme ellenben zárójelbe tette az egyik főszereplőt, és a cambridge-i professzor szerint Németország végső győzelmét csak Amerika belépése akadályozta meg. Végül mind a németek, mind az oroszok vesztesen kerültek ki a háborúból, meghatározva ezzel az új – a következő világégéshez vezető – európai erőviszonyokat.

A nemzetközi környezet tehát eleve meghatározott, lényegében a forradalomhoz vezető pályára kényszerítette a megkésett fejlődésével küszködő Oroszországot, ám az októberi fordulatot emellett még számos véletlen elem – a hatalom hibái – is siettette. A bolsevik párt 1917 májusában még csak a harmadik helyen kullogott a szocialista erők sorában. A szovjetek első összoroszországi kongresszusán mindössze 105 hellyel rendelkezett, szemben az eszerek 285, a mensevikek 248 helyével. Hazaérkezése után Lenin puccsok sorát szervezte a februári forradalom után felállt ideiglenes kormány megbuktatására. Ezzel párhuzamosan mindent megtett a másik hatalmi központ, a szovjetek radikalizálására. A mérsékelteket igyekezett leválasztani a polgári pártokról. Lenin végig a katonai megoldásra készült, pedig ennek még a bolsevik párton belül is sok ellenzője volt. Hiába.

Kezére játszott a galíciai offenzíva összeomlása, a hadsereg gyors ütemű demoralizálódása és a közhangulat látványos romlása a növekvő ellátási gondok következtében. A februári forradalom által felszabadított indulatoknak, követeléseknek lehetetlen volt gátat vetni. Főleg úgy, hogy az új hatalom folyamatos késlekedésben volt, és nem tudott erőt mutatni. Kerenszkijék határozatlanságára jellemző, hogy bár tudomásuk volt a bolsevik vezetők együttműködéséről az ellenséggel, mire júliusban letartóztatták volna őket, Leninnel az élen Finnországba menekültek. Kerenszkij azért sem adta meg a kegyelemdöfést a bolsevikoknak, mert a látványos radikalizálódás, a sikertelen puccskísérletek ellenére inkább egy jobboldali monarchista államcsínytől tartott. Téves helyzetfelmérése vezetett oda, hogy szakított a hadsereg főparancsnokával, Kornyilovval, ami új erőt adott a bolsevikoknak. Csak idő kérdése volt, mikor buktatja meg Kerenszkijt valaki, aki kemény kézzel képes irányítani az országot. Lenin már eszelősen küldte Finnországból a hatalom átvételét előirányzó utasításait.

Az események felpörögtek. A bolsevikok a vacilláló mérsékelteket megpuccsolva október 25-re összehívták a szovjetek II. kongresszusát, amelynek nem is nagyon titkolt célja az volt, hogy legitimálja az államcsínyt. Biztos, ami biztos, visszatért az illegalitásból Lenin is, megdöntötték Kerenszkijt, miközben a nép abban a hitben volt, hogy csak újabb kormányváltásról van szó. Hát nem! Lenin nem felejtette el Marx egyik megjegyzését, amely szerint egy sikeres forradalomnak össze kell zúznia a régi rendszer bürokratikus és katonai gépezetét. A bolsevikok nem is késlekedtek. Törtek-zúztak, romboltak és gyilkoltak. Hogy miként is kormányozzanak, azon csak azután kezdtek el gondolkodni.