Nem tudom, van-e másik költészeti fesztivál, ahol a költők rendőri fölvezetéssel indulnak felolvasni, a tantai mindenesetre ilyen. Idegenforgalom ebben a kormányzóságban, El-Garbejjában gyakorlatilag nincs, az európait néha úgy bámulják, mint valami egzotikus szárnyast az állatkertben. Nyilván túlzás, de maguk a szervezők is azt tanácsolták, lehetőleg ne induljunk egyedül sétálni a városban, ha valamire kíváncsi vagy, hívd az asszisztenst. (Pedig csak kilencven kilométerre vagyunk Kairótól, a Nílus-deltában.)
A megnyitó előtti napon nem indul közvetlen EgyptAir-járat Budapestről, úgyhogy érkezés után nem Kairóba megyek először, mint tegnap a többiek, hanem rögtön vidékre. „But why in Tanta?” – kérdezi vigyorogva a sofőr, aki fölvesz a reptér előtt. Őt sem a szervezők hívták, mert ők lazán azt javasolták, fogjak Ubert huszonöt dollárért; életemben nem fogtam (egyébként estefelé Egyiptomban vidéki célponttal nem is olyan könnyű). Végül a kairói magyar intézet kerített nekem transzfert; de a sofőr mégsem vár táblával a kezében, amint ígérte. Fél órába telik, amíg megtaláljuk egymást. Első pont kipipálva.
Engem egy kollégám ajánlott, ő járt itt tavaly, nem árult zsákbamacskát, sejteni engedte, kell ide némi kalandvágy. Mert ilyen végig, ilyen fésületlen és laza az egész fesztivál, amelyet harmadik éve rendez meg Tanta városa, ahogy e körülmények között lehet. Ám a lelkesedés! A kiszolgáltatottság múló percei, de végül minden megoldódik. Gondolj arra, mennyi más, égetőbb szükségletre költhetnék ezt a pénzt.
Legelőször egy neonfényes éjszakai ócskapiacot látok Egyiptomból. Hol Floridába illő, kivilágított sztrádán, hol földúton haladunk. Ahogy beérünk Tantába, félszemű koldusnő dugja be az orrát a nyitott ablakon. Hiába tájékoztatták, sofőrömnek fogalma sincs a szálloda fekvéséről, legalább hétszer tudakozódik mobilon és járókelőktől. Utcatábla alig, pláne angolul, házszám nincs, nem így tájékozódnak, hanem mindig valami jelentős objektum alapján. Megvan. A sofőrt kibélelem szfinxszel és írnokkal ellátott bankjegyekkel. A hallban megismerkedem a főszervezővel, Mahmuddal. Lesz minden rögtön, a társaság vendégszeretete lefegyverző. Mahmud nagyon elnézést kér, de sajnos nem találták a fordítót, aki legutóbb Benedek Elek meséit ültette át arabra – úgyhogy engem a végén angolból fordítottak, ez a módszer itthon abszolút unortodox, sőt tilos. Itt a költészetnek páratlan becsülete van, de úgy látszik, valamit valamiért. Hogy mi jön át, nem tudom, a végeredmény biztosan nem én leszek, hanem távoli szinkronhangom. Az Utas és holdvilág például nemrég jelent meg Egyiptomban, remélem, nem németből fordították. Kezet fogok a holland, spanyol, Costa Rica-i, máltai résztvevőkkel meg az arab testvérországokból érkezettekkel. Mind harminc és hetven között. Akad dánból muzulmánná lett bagdadi lírikus, amerikai, mexikói költőnő és török feminista aktivista. A kelet-európaiak mind lemondták az utat, kivéve engem.
Hajnalban a szomszéd mecsetből müezzin ébreszt háromnegyed ötkor. Meg lehet szokni, őt igen, a kosztot, legalábbis a hotelben, nem. A lépcsőkorlát vastag aranykobráját követem a reggelizőhelyre.
Araszolás a keskeny sikátorokban, lavírozás az esténként erős műtőfényben úszó sugárutakon, állandó közlekedési dugókban. Nemcsak az agresszívabb vezetők fekszenek rá a dudára, hanem mindenki. Kert, fa, zöld alig. Kolonializáló, barna zsalugáteres négyemeletesek a főutcán, csontig rohadva. Nem sokkal vidámabb állapotú tíz- és húszemeletesek előre gyártott elemekből. Óriási mecsetek, elvétve paloták. Sarki szállodánk előtt, a kiszikkadt szökőkút mellett szemétkupacok a járdán. Mindez méterről méterre átfordul belvárosi piacba. Mindenütt ugyanazok a disszonáns fémdobozok a falra erősítve. Hogy mit kezdtek a hőséggel az arabok a légkondicionálás feltalálása előtt, nem tudom. Három kopt keresztény templom a főutcán, mindegyik néptelennek tűnik, betonbódé és szögesdrót akadály mögött. Idén a virágvasárnapi liturgia idején csempészett pokolgépet a Szent György-templom padja alá, az oltár közelébe az Iszlám Állam szimpatizánsa, huszonheten haltak meg Tantában. A templomoknál jobban csak a laktanyákat óvják, azok valóságos erődítmények, meg a rendőrség falazza el saját magát, nem alaptalanul. Homorú, embernél magasabb betonbarikádok az őrsök előtt: a járda lezárva, a járókelők ott evickélnek a forgalomban.
A szállodánk bejáratánál fémdetektor és fegyveres őrszem. Pedig ez aztán nem ötcsillagos „hôtels-prison” a luxusturistáknak, és nem is szafaripark veszi körül. Színvonala ismerős, tökéletesen hozza a hetvenes évek Romániájának minden valőrjét. Van benne valami rusztikus, ősi és bizarr, valami kihalásra ítélt vadság – bár itt? Az a fajta higiéné, amelyhez odahaza ragaszkodunk, ebben a házban ismeretlen. Márvány előcsarnok, csiszolt gránitpadló, de meleg víz nincs. Beüvegezik az erkélyeket, de nem a helykihasználás, hanem a légszennyezettség miatt.
Délben egyetlen hangkulisszába olvad össze a porszívó hangja, melyet a fejkendős takarítónő zúgat a szomszédban, meg a vezetékes telefonok csöngése – senki sem veszi föl őket –, s közben állandó dudaszó az utcáról. Néha müezzin. Ezt a tömény hangképet sohasem felejtem.
Tanta konzervatív városnak számít, négy nap alatt egyetlen asszonyt láttam fejkendő nélkül, az amerikai iskola igazgatónőjét. Megkapjuk emlékbe az iskola évkönyvét aranynyomású díszdobozban, ő maga is ide járt, egyenként mutatja meg a kislánykori tablóképét, és adja kezünkbe a példányokat, ragaszkodik ehhez a személytelen személyességhez. Föllépésünk előtt elhangzik az egyiptomi himnusz, mégpedig olyanformán, hogy az egyik növendék kikeresi az okostelefonján a YouTube-ról, és a mikrofonhoz tartja a készüléket: na, ilyet sem láttunk még!
„Dzsanösz” – így keresztelnek el már első este. Mindenki elképesztően kedves. Mindenki ráér, mindenki komótos, sőt végtelenül lassú (bár sürgetni remekül tudnak), pincér és portás is, fél óra késés az itt semmi, a kitűzött időpont úgysem tartható a közlekedés természete miatt. Ez ilyen. És ez minden, csak nem linkóciság. (Rájöttem, évek óta én is ugyanígy élek, egyiptomiul: mindig plusz fél óra hiányzik, mindig fél órával hamarabb kéne ott lennem szinte mindenhol, ahová várnak, mint ahogy sikerül.) Van bennük valami eredendő naiv jóindulat. Mondom, megszokták, hogy a végén úgyis megoldódik minden. És az a vicc, hogy igen, ha máshogyan nem, hát általad. Ha nekik sikerült eljutni Tantából Zeftába és vissza, bizonyára neked is fog.
Ami magyar szemmel amúgy is feltűnő, az az, hogy senki sem panaszkodik. Musztafa, a sokgyermekes családból származó pszichiáter költő körbemutatja a környéket, ahol született – elég érdes hely még Tantán belül is –, a kórházat, ahol jelenleg dolgozik, és úgy kérdezi, csillogó szemmel, jártam-e már Párizsban vagy Londonban, mint akinek ez még jelent valamit. Saját angol fordításában adja kezembe egyik versét, amelyben egy kairói reggelről beszél az idegen szemével. Nagy dolgok izgalma, elemi életöröm csendül ki belőle.
Senki sem politizál, legalábbis a helyiek nem. „Dzsanösz, how do you like our ruins?” – kérdezi Mohamed. Nem is tudja, mennyire telibe talált, mert ha valaminek vagyok a specialistája, akkor egészen biztosan a romoknak. Annyi a nyomatékos különbség az európai romokhoz képest, hogy ezek a romok sohasem alkottak ép egészet.
Szellemvárosok vakolatlan lakótornyai minden város szélén. Az ember nem hisz a szemének: az egyik házat a másiktól ugyanolyan sikátornyi táv választja el, mint a középkori óvárosokban, na de száz kilométeren át. Mintha száz éve nem számolnának a motorizációval. Vidéken is kibelezett, ám tovább lakott házak. Indiából vásárolt motoros riksák, lovas kocsik, por. Német rendszámra csavarozott egyiptomi rendszám. De ennyi öreg Ladát is kilencven körül láttam utoljára. Folyamatosan dudálnak, mint Ázsiában, nem annyira figyelmeztetésül, hanem inkább életjelet adva, érzékeltetve saját jelenlétüket és mozgásuk irányát. A motorosok magabiztosan cikáznak a teljesen ötletszerűen sávot változtató autók között. A városi úttest közepén fakózöld csík, de szűk, magas betonkeretben, nehogy valakinek az ellenkező sávba is kedve támadjon áttérni. A motoron hátul ülő nő oldalt lógatja le mindkét lábát kilométereken át, és közben eszik.
És valóban közösségépítő élmény, ahogy muszájból összepréselődünk, tizenketten-tizenöten zsúfolódva egyetlen kisbuszba. Egy nap két-három felolvasáson veszünk részt: városháza, egyetem, sportklub. Vasárnap a költők meglátogatják a rákos gyerekek kórházát. Tanta városa jogosan büszke rá, mert ez valóban világszínvonalú intézmény, erősen őrzik is, szájmaszkot adnak ránk, és sterilizálják a tenyerünket. Zavartalan idill, de hamar arcomra fagy a mosoly, amikor a karikákat nézem egy négy év körüli, kopasz kisfiú szeme alatt, aki kicsi, sovány öklével éppen behúz egy nagyot az anyjának, mert nem tetszik neki valami. A mexikói költőnő megöleli az egyik kislányt. Utána ágyanként fényképezkedünk a gyerekekkel. Az egyik édesanya sír. Ma van Fatima születésnapja, a költők is hoztak tortát. Jön szelfizni a biztonsági őr. És még százan.
Zeftában egy Nílus-parti ifjúsági központ teraszán meleg ételt szervíroznak nekünk lefóliázva, tányér nélkül. Minden finom. Ott olvasunk föl száz ember előtt. Nos, a híres-neves delta, melyet csobogó vízágakkal szabdalt, egy évben kétszer termő édenkertnek képzeltem narancs- és citromligetekkel, errefelé szürke, gazos és kilátástalan ipari lapály. Általam látott sávjaiban alig van egybefüggő zöld terület, poros mezők ásítoznak, kiszáradt csatornák partján kókadozik a nádas, trágyaszag úszik be a busz ablakán a benzinbűz és az arab fűszerek sűrű dózisa után. Az út menti teázókban úgy néznek meccset, mint máshol színházat, egymás mögé rendezett sorokban. Alkohol nem jellemző. A főút mellett éjszaka tüzet ülnek körül a pásztorok. Ritkán érzékelem ilyen élesen bolygónk jelen stádiumát, kilátásait a túlnépesedés és az ipari civilizáció kudarcának következtében. Itt sohasem lesz szelektív szemétgyűjtés, hacsak nem hatósági segédlettel; és bőven nem ez a legnagyobb bajuk.
„Dzsanösz, you make a zoo with your poetry” – mondja az egyik arab slammer a cirkuszi vadállatokat felvonultató versemre. Ilyen mondatot otthon nem hallasz felolvasás után.
Másnap közeli helyre, Monsat el-Kordiba megyünk, Kafr el-Zajat mellé, egy másik Nílus-ághoz. És ez lesz a tetőpont. A falusi kultúrházban – olyan szürreális hely, amilyen egész Bukovinában és Moldvában, de Bodor Ádám prózájában sincs – vastag por ül a bútorokon, a csikket odabent tapossák el a betonpadlón, centi magasan áll a lé a mosdóban, viszont olyan csillogó szemű hatévesek és lelkes idősek előtt olvas föl az ember, mint sehol addig máshol. Ha asszalám alejkummal köszönsz, egy egész terem zúgja vissza, hogy alejkum szálem. Valami történhetett a versemmel, mert itt és így is hat. Imádkozom, csak most ne adjanak enni. De adnak, természetesen adnak, gyümölcsöt és nyers salátát is, amellyel a legjobban kell vigyázni. Ahogy történni szokott velem (és a gyomrommal) az arab országokban, mindig a harmadik nap a nehéz. Megkóstolom az omlós, csodálatosan finom házi lepényt és süteményt. És nem lesz semmi bajom. Nagyszerű este volt. „You help me to grow up. I hope I can do the same for you” – írja előttem a vendégkönyvbe Thomas, a holland kolléga. Sosem voltam spontán emlékkönyvbejegyző, de ugyanezt érzem.
Lenyűgöz, ahogy ezek a gyermekkorom óta forgatott szavak, nevek pár nap alatt feltöltődnek tartalommal: riksa, delta, Nílus. Költő.
Távozásom Tantából gyors és reggeli, igaz, praktikumból történik. Szereztem némi rutint. Az a szerencsém, hogy Mamtának, az indiai költőnőnek kilenckor előadást kell tartania országa kortárs irodalmáról a kairói egyetemen, így felezhetjük az utat, amely megint csak nem a szabályos időben történik. Amúgy mehettem volna vonattal, láttam egy „munkásvonatot”: egy kocsiban körülbelül száz ember áll szorosan egymáshoz préselődve, nyitott ajtónál. Indiát képzeltem ilyennek. Mert ha maradnék még egy napot, akkor az történt volna, amit a szervezők írnak körlevelükben: bedöcögünk a közös busszal Kairóba, és „drop off at the famous Tahrir Square, in Cairo’s center. From this point, you can reach any place in the city”, onnantól mehet mindenki, amerre lát, a transzfert pedig intézd magad. Ez is olyan „tantás”. Kairó egész más világ. Milyen régen láttam ennyi zöldet? Három napja. Hogy magyar ősz is van valahol, el sem tudom képzelni.
