Istenbe és egymásba kapaszkodva talpon maradni

Maja és László története a padláson talált fadobozról és az egymásban meglelt boldogságról.

Fehér házat keresünk barna kapuval. Fogós feladat, hiszen a Veszprém megyei, kétszázötven lelket számláló Sáskán majdnem mindegyik ház ilyen. Tanácstalanul nézelődünk, ám a kis téren álló templom mögül hirtelen kiáltás harsan:

– Dorka! Nem megmondtam, hogy tilos az utcára menni?

Dorka, a fehér puli rá se hederít, kirohan elénk, a hátára hemperedik, farka vadul dobol az aszfalton.

– Fiatal még, azt hiszi, körülötte forog a világ – szabadkozik Maja.

Szombat van, fél tizenegy. Az udvarra nyíló nyári konyhában húszliteres fazékban csirkeraguleves fő, és hamarosan rájövünk, nem számíthatunk arra, hogy vendéglátóink, Pallos Mária és Horváth László órákig mesélnek majd az életükről ölbe ejtett kézzel: mert náluk a hét minden napján sok a dolog. Ma hajnali háromkor keltek, és megcsináltak húsz tepsi rétest.

Odakint ragyog a nap, a baromfiudvarban fényes tollú, bögyös tyúkok kapirgálnak. Hátul a kertben Maja első házasságából származó fia, Pisti és annak első házasságából származó két gyereke, a nyolcéves Vivi és az ötéves Áron sütkérezik; ők az anyjukkal élnek Tapolcán, havonta egyszer jöhetnek látogatóba. Pisti a válás után új életet kezdett, mostani kapcsolatából született a tíz hónapos Bence.

Bonyolult családfa, de nem előzmény nélküli. Maja elmeséli, hogy sosem látta az anyját, apjából is csak a sötét ruhára és a kalapra emlékszik. Hatéves korában fekete autó jött értük, s két kicsi húgával együtt intézetbe került. A házaspárt, akik magukhoz vették a három gyereket, szüleiként szerette, de korán elveszítette őket. Később családja lett, de a házassága nem volt jó. Középiskolába jártak már a fiai, amikor megvette azt a bizonyos újságot.

– Máig nem értem, hogyan történt. Édesanyáék a Családi Lapot járatták, én is, de aznap, talán az Úr sugallatára, Nők Lapját kértem a postán. De innen mondd te, papuska! – mosolyog rá a válla fölött Lászlóra, aki köténnyel a derekán kovászt készít a nagy asztalnál a házikenyérhez.

– A váláskor kicsik voltak még a fiaim. Tudtam, hogy nem fogom tudni egyedül fölnevelni őket, meg hát társas életre is vágytam, és a Jóisten megsúgta, mit tegyek. Amikor feladtam a hirdetést a társkereső rovatban, egyetlen feltételt szabtam, amit persze nem írtam bele: nekem olyan asszony kell, akinek alkoholista férje volt, mert az már tud különbséget tenni. Maja a százhuszonharmadik jelentkező volt, és az első mondatánál éreztem, ő az, akit keresek.

– Két nap alatt négyszer hívtuk egymást telefonon, ugye, kicsim? – mosolyog a férfira Maja. – Nagyon megnyerő, nagyon kellemes hangja volt, intelligensen beszélt. Egy iszákos férj után, akivel nem lehetett kommunikálni, ez a férfi a megvalósult álomnak tűnt, és most, húsz év után nyugodtan mondhatom, az is. Szóval húsvéthétfőn elvonatoztunk Sáskára Pisti fiammal, hogy megnézzük, milyen is ez a jóember. Negyvenegy évesen, telve keserű tapasztalattal azt mondtam magamban, ha egy szalmaszálat se tesz keresztbe, ha sánta, ha csúf, mint az ördög, nem érdekel, csak ne igyon. Aztán a háznál megláttam a kisfiát, Zolikát, körbecsavarva egy dunyhával, hogy el ne dőljön; másfél éves volt, nem tudott se ülni, se állni, se menni, és azonnal tudtam, nem hagyhatom sorsára ezt a gyereket.

Pallos Mária és Horváth László három hét múlva összeköltözött. László akkoriban csöveket szerelt tejüzemekben itthon és külföldön, néha egy hónapig haza se jött. Maja nagyobbik fia, Zoltán Szentgotthárdon tanult, Pisti Körmenden, de László egyik fia, Laci még általánosba járt, Zolika pedig beteg volt. Úgy döntöttek, hogy Maja otthon marad, és hordja a gyereket konduktív tornára, fejlesztő terápiára, hogy egészséges felnőtté válhasson. Hatan éltek egy keresetből, akkor tanulták meg, milyen a zsíros kenyér zsír nélkül.

– Az első tíz évben súlyos megpróbáltatások vártak ránk. Ez tapasztalás volt, feladat, amit meg kellett oldanunk, s ezerszer megköszönöm a Jóistennek, hogy olyan asszonyt adott nekem, amilyen csak egyszer adódik egy férfi életében. Sose panaszkodott, sose esett kétségbe, mindig mindenkihez volt egy jó szava, neki köszönhetjük, hogy ma itt tartunk – dörmögi László.

Többször nekirugaszkodtak, hogy kikapaszkodjanak a nélkülözésből, meséli. Vettek például egy kecskét, hogy a gyerekek jó tejet ihassanak; az egyből hamarosan harminchét lett. Maja a tejből túrót, vajat, sajtot készített, amelyet eladhattak. Aztán beütött a krach: László első felesége vagyonmegosztási pert indított, noha úgy váltak el, hogy mivel a gyerekeket az apa neveli, nincs vagyonmegosztás. Két évig pereskedtek, végül győztek, de addigra az ügyvédi költségek mindenüket felemésztették, el kellett adniuk a gépeket, az állatokat, még az ünnepi kabátjukat is. Nem vesztek bele az önsajnálatba, úgy emlékeznek, boldog időszak volt az is, mert támogatták és vigasztalták egymást.

Délután egykor Maja ebédhez tereli a népet. Az asztalon barokkos szín- és ízorgia; szűkös a hely ennyi embernek, több fordulóban eszünk. Ebéd után Pistiék szedelőzködnek, csomagot kapnak, sok-sok ölelést, és a kapuban még összefutnak a Szombathelyről érkező Zoltánékkal. Zoltán felső vezető egy gyógyszeripari cégnél. Ő volt az, aki a nehéz években feltöltötte a sáskai hűtőt, ha üresen találta, és ő lepte meg tavaly Lászlóékat életük első nyaralásával, egy wellnesshétvégével.

Háromra Zoltánék is túl vannak az ebéden, duruzsol a mosogatógép, jöhet a következő menet: a „kőtt” rétes. Ez is munkamegosztásban készül, az élesztő felfuttatása László feladata, a nyújtás Maja dolga: az asztalnyi tésztára bőséges adag darált mák, magozott meggy, tejföl kerül, a tésztát ruhával rúddá tekerik, a rudat csigává csavarják, tejföllel megkenik, így kerül a sütőbe. Vájdlingtól a tepsiig fél óra az egész, Maja ugyanis gyorsan térül-fordul. A fentiekből csak a tejfölt vásárolják, minden mást ők termelnek, a liszt is saját: van búzájuk, malomban őröltetik.

Az utóbbi tíz év történetébe Maja avat be a padláson, ahol fehér lepedőkön szétterítve fűszernövények száradnak, a tető alatti rudakon pedig zöld csokrocskák függnek százszámra. Ez a padlás rejtette a kincset érő titkot, amely egy csapásra megváltoztatta az életüket. A perrel lenullázódtak, és a következő évben, 2009-ben ötször maradt munka nélkül László, sehogy se tudott elhelyezkedni, ezért Maja állt be dolgozni egy büfébe Ábrahámhegyen. Káptalantóti útba esett, s egy nap azt mondta a férjének: nézze már meg, mi az a sokadalom Tótiban! És László vasárnap már árulta a vágott babot, pucolt répát, gyalult tököt, befőttet. 2010 januárjában nagy tél volt, nem ment piacra. Rendezgették, takarították a padlást, és a fadoboz, amelyet hosszú évek óta ide-oda rakosgattak, egyszer csak leesett, kinyílt, és ott voltak benne a dédmama titkos receptjei. Mindketten úgy tartják: az Úr meghallotta imáikat, ezért küldte el nekik az ősök üzenetét.

Ekkor álltak át a rétesekre, bejglikre, házikenyérre, zöldségpástétomra, fűszerkeverékre. A kelendőségét látva vagy húszan követték példájukat Tótiban, közülük tizenöten már feladták. Ők viszont továbbfejlesztették a dédmama receptjeit, kísérleteztek, kóstolgattak, ma már tizenháromféle rétes, huszonkétféle zöldségpástétom, négyféle fűszerkeverék szerepel kínálatukban.

Autóba ülünk, hogy megnézzük az ősi birtokot a közeli Zalahalápon, ahol hatezer négyzetméteren biogazdálkodás folyik. A szomszédos telken lévő egyhektáros akácost három éve vették, azóta nincs gondjuk a téli tüzelővel. A földről a termés javát már betakarították, összekapkodjuk a maradék paprikát; lestyánt, metélőpetrezselymet szedünk, lecsipegetjük a tőkéről az ottfelejtett otelló szőlőt, és már indulunk is haza.

– Sok becsületes munkával nem lehet meggazdagodni, de jól lehet élni – szólal meg útközben Maja. – Most már nem kell megnéznem, mennyiért veszek cipőt, nem kell nélkülözni, és vannak terveink, amelyeket meg tudunk valósítani. De aki mindent maga csinál, annak ilyen a keze – mutatja bíbor és barna foltos tenyerét. – Különben semmilyen élelmiszert nem veszünk, barterozunk, én adom a rétest, ő adja a kolbászt. Régen a falvakban ez volt a szokás, vissza kéne hozni, mert nagyon hasznos.

– Igaz, hogy a jobb élet ára hatszor annyi munka, de sose dolgoztam ilyen örömmel. Tíz év alatt egyszer sem keltem fel undorral. Magyarországon érdemes dolgozni, mert megbecsülik a tisztességes munkát. Külföldön nagyon megfizetik a jó melóst, de ha a tizenkét óra munka után nem hegeszted be magad mögött a szálló ajtaját, egy fillért sem hozol haza – fejtegeti a kormánykerék mellől László.

Hat órája kel már a konyhában a kovászos házikenyér tésztája, mostanra kidagad a dézsából. László kötényt köt, nekigyürkőzik, és átgyúrja egyszer, kétszer, sokszor, Maja aztán a nagy halom tésztából húsz kicsi kupacot „szakaszt ki”, és gyakorlott mozdulatokkal cipóvá formálja. A kérdésre, hogy mennyi idő alatt tanultak meg úgy dolgozni, mint egy tökéletes gép, mellényúlás, üresjárat nélkül, azt válaszolják: nem kell ehhez sok, figyeltek egymásra, ennyi az egész.

– Azt tudnia kell minden férfinak és nőnek, hogy egyik a másik nélkül nem létezik, ha nincs összhang, semmi nem megy, se a munka, se az élet – toldja meg László.

Maja tíz órakor még nekiáll vasalni, toronymagasan halmozódnak előtte a frissen mosott terítők, abroszok, konyharuhák. Adnak arra, hogy az árujuk patyolattiszta, ropogósra keményített textilek között kerüljön terítékre, mert ez az árut és az árust is minősíti. László közben elpakolja a konyhában a megszáradt edényeket, s azt súgja nekem:

– Maja olyan, mint a Pimper mama (vagyis a nagymamája): diót tör, gesztenyét pucol, főz, mos, takarít, piacra készül egyszerre, és sose fárad el. Ő fürge, ügyes, hamar átlátja a dolgokat, én pedig el tudom adni a termékeket. A piacozás tudomány. Nem elég a szép áru, érteni kell az emberek nyelvén. Amikor először kiálltam Tótiban a pult mögé, úgy éreztem, mintha mindig ezt csináltam volna. Talán ebben is a Jóisten keze volt, de lehet, hogy az ősök örökítették rám ezt a tehetséget.

Életük a nyári konyhában és az ehhez csatlakozó helyiségekben zajlik; a frissen felújított, szép házba csak aludni járnak, itt ágyaztak meg nekünk is. Tizenegykor mi már ágyban vagyunk, fél tizenkettőkor még hallom őket, ahogy pakolnak odalent a kocsiba, mert holnap legkésőbb hétkor nyitni kell a piacon.

Másnap hatkor ébresztő. Maja hosszú, fekete szoknyát visel, fehér garbójára bőrbekecset kanyarít. László a fehér paraszting alá pulóvert húz, s a népi viseletet nemzeti színű szalagos szalmakalappal koronázza meg.

– Van ám betyárnadrágja is, csak abban ilyenkor befagyna a feneke – kuncog Maja. A gyönyörű, hímzett parasztinget egyébként ő varrta a stafírungjában talált dunyhahuzatból.

Mire mi pontban hétkor megérkezünk Káptalantótiba, Lászlóék pavilonjában már minden készen áll. Meglep, mekkora a tömeg, mindenki nézelődik, majszol és vadul vásárol. Ez nem szezonális piac, mondja Maja, az év minden szakában sokan látogatják. A Liliomkertbe igényes vevők járnak, ínyencek, akik nem verik fogukhoz a garast. László a hét három napján Hévízen is árul, az egészen más piac, nem is kellenek hozzá ketten, egyedül szokott menni, de persze oda is friss árut visz. És mit csinál Maja a „piacos” napokon? Évszaktól függően palántáz, szőlőt kacsol, lekvárt, lecsót tesz el, szörpöt présel, bazsalikomot, kakukkfüvet morzsol.

Félig üresek már a réteses tepsik, a zöldségpástétomok is nagyon fogynak, László, mint egy végtelenített magnószalag, kántálja utóbbi összetevőit, külföldi vevők esetén angolul vagy németül. Kisvártatva térül-fordul, omlettet, gyümölcsteát hoz reggelire a szomszédból. Kapóra jön a tízperces szünet, hogy megkérdezzem: mi lesz velük, ha megöregszenek?

– Van öt unokánk, ad még a Jóisten nem tudom, hányat, úgyhogy nem öregedhetünk meg. Hatvanéves vagyok, de bármikor kimegyek a kertbe cigánykerekezni az unokákkal, gyógyszert nem szedek, soha nem voltam beteg, és ez nemcsak genetika, hanem életvitel és felfogás kérdése is. Az ember százötven évre van tervezve, ha úgy él, úgy táplálkozik, ahogy kell – jelenti ki magabiztosan Maja.

– Faggattak minket sokan, miért nem adatjuk ki a dédmama receptjeit. Eszünk ágában sincs! Lehet, hogy az unokáink, dédunokáink ebből fognak megélni – csatlakozik a beszélgetéshez László. – Hívtak már az árunkkal nagyvárosokba, külföldre, de ketten nem győzzük, idegent pedig nem engedünk a titkok közelébe. Ha a fiam, Zolika befejezi a lovásziskolát Mezőhegyesen, könnyebb lesz, mert ő már mindent tud, nyaranta sokat segít is nekünk. Azért imádkozunk, hogy olyan asszonyra leljen, amilyen Maja, akkor lazíthatunk egy kicsit. Leállni nem akarunk, mert aki hozzászokott a kemény munkához, ha hirtelen leáll, meghal.

Delet harangoznak, sűrű ölelkezések közepette elbúcsúzunk. Azt mondják, ők addig maradnak, amíg áru és vevő akad, utána elmossák otthon a tepsiket, s akár két órakor is lehúzzák a rolót, és alusznak hétfő reggelig. Este hatkor hívtam őket; még a piacon voltak.