„Minden magyar, akit ismerek, remek ember”

Dave Hutchinson író egy kitalált, ám most mégis félelmetesen ismerős Európáról, a brexit kollektív őrületéről.

– Mi a legijesztőbb dolog önnek abban az Európában, amelyet elképzelt?
– Az a rengeteg határ. Ahogy mondtam, nagy híve vagyok Schengennek, a szabad mozgásnak. Schengen alapvetően annyira civilizált dolognak tűnik, hogy meglep, ha valaki ellenzi. Másik oldalról viszont a határok jelenléte benne van Európa természetében. Néha újrarajzolják őket, feltűnnek és eltűnnek évszázadok óta; most éppen újra feltűnnek. Lehet, hogy Schengen a történelem egy rövid pillanata volt, egy idealista álom, és nem tarthatott örökké. Ez mondjuk elszomorítana.

– A főszereplő, Rudi egy kém. James Bondra vagy John le Carré George Smiley-jára hasonlít inkább?
– Rudi nem gondol magára kémként. Rudi szakácsként gondol magára, aki a kémkedés eszközeit használja, és alapvetően nagyon rossz véleménye van a kémekről. A könyvekben feltűnő szereplők azt mondják neki: „Hé, te kémkedsz!”, mire ő azt mondja: „Aha, talán igen. A francba!” Ez alapján Rudi inkább George Smiley-ra hasonlít, bár közel sem olyan okos. Talán inkább Smiley egy terepügynökére. De valójában csak azt akarja, hogy mindenki hagyja békén, és hagyják főzni.

– Alapvetően nem akart trilógiát, most mégis a negyedik könyvet írja ebben a sorozatban. Hogy történt ez?
– Hát igen, ez a dolog kicsit elszabadult. Az történt, hogy nagyon sokat dolgoztam az Embercsempészeken, nagyjából tizenhárom évet. Írtam kisebb részeket, aztán eltettem, csináltam valami mást, aztán elővettem őket, és írtam még néhányat. Amikor megjelent, akkor maradtak ki belőle olyan részek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Volt egy kész fejezet például, amely Drezdában játszódott, és nem is emlékeztem arra, hogy megírtam. Másrészt úgy éreztem, hogy nem végeztem még ezzel a dologgal, hogy lenne még mit kifejteni, főleg az első könyv végén felfedett titokkal kapcsolatban. Szóval így született a második könyv, amely után már egyértelműnek tűnt, hogy trilógiát kell írni. Amikor ezt megtettem, egy darabig teljesen boldog voltam, amíg eszembe nem jutott, hogy mind a három könyv olyan északi, hogy Dél-Európával és a migrációs válsággal, az ott megszilárduló határokkal egyáltalán nem foglalkoztam. Szóval jön a negyedik, utolsó könyv, és ezt a legnehezebb megírni. Lassan kifogyok a konspirációkból.

– Az első könyv azzal indul, hogy néhány magyar maffiózó szétver egy krakkói éttermet. Ilyen kellemes élményei vannak a magyarokkal?
– Nem, egyáltalán nem! Minden magyar, akit ismerek, remek ember, és mindenképp szeretnék egyszer ellátogatni önökhöz. Nem tudom, ezek a karakterek miért lettek magyarok; rég írtam azt a jelenetet. De az biztos, hogy már az első oldalakon le akartam fektetni, hogy milyen könyv is ez: csapatnyi magyar Lengyelországban bemegy egy étterembe, amelyet egy sziléziai vezet észt szakáccsal. Ebből talán rögtön érződik, milyen kozmopolita ez a miliő. És hát a magyarok később jó útra térnek, szóval

– Ha már Magyarországnál tartunk: az ezer darabra szakadt Európában éppen Magyarország tűnik elég egységesnek. Van ennek valami oka? Egyáltalán: hogy rakta össze a szétesett Európa térképét?
– Nagyjából írás közben, ahogy éppen a sztori megkívánta. A harmadik könyv egy része Magyarországon játszódik, de valamiért oda nem tettem miniállamokat. De a negyedik könyvet még írom, szóval bármi megtörténhet!