– Brexit, skót és katalán népszavazás Gondolta volna, hogy az ön által az Embercsempészek című regényben elképzelt szétesett Európa ilyen hamar realitás lehet?
– Kissé rémisztő volt követni a híreket az elmúlt pár évben. A könyvet a kilencvenes évek végén kezdtem írni, és akkor egy szétesett Európa egyszerű fikció volt, bár a függetlenségi mozgalmak már akkor is megvoltak. Mostanra sokkal elképzelhetőbbé vált az egész. Azt szoktam mondani, hogy szeretném, ha a könyv világa nem válna valósággá: nagy rajongója vagyok az EU-nak és Schengennek. Másrészről viszont az az elképzelt világ vibráló, és tele van lehetőségekkel. Érdekes lenne ott élni. Annyi biztos, hogy a hidegháború régi, fekete és fehér bizonyosságai után valami sokkal bizonytalanabb, változékonyabb időszak jött, és csak néha csillan fel valami remény.
– A blogja szerint ön nem igazán híve a brexitnek.
– Nem, valóban nem. Az egész dolog valamiféle kollektív őrületnek tűnik számomra, és nagyon hosszú időre megmérgezi majd a politikát és a közbeszédet az Egyesült Királyságban. Az EU-ból való távozással sokkal többet veszíthetünk, mint amennyit nyerhetünk. Szerintem az egész inkább ideológiai okokból történt, mint racionális döntés alapján. Kisebbek leszünk, szegényebbek és jóval elszigeteltebbek. Szintén nem növeli a bizalmamat a tény, hogy a kilépési folyamatot ilyen elképesztő hozzá nem értéssel vezénylik le. Ha már ki kell lépnünk, jó lenne azt gondolni, hogy legalább az ezért felelős embereknek van valami ötletük, hogy mit csinálnak. Nekem most nem ez a benyomásom.
– Alapvetően az Embercsempészek egy kémregény, meglepő csavarral a végén. Melyik ötlet jött előbb: a szétesett Európa vagy a titok, amelyet a főszereplő, Rudi felfedez a regény végén?
– A titok jött először: egy novellához találtam ki, amelyet évekkel ezelőtt írtam. Amikor összeraktam ezt a könyvet, minden nagyon jól ment, de rájöttem, hogy valami hiányzik: kell valami „nagy titok”. Szóval beleraktam ezt a novellát a regénybe, és hirtelen egy sor lehetőség tárult fel. Az írás néha ilyen szuper dolog: összeraksz két egymástól teljesen független dolgot, és a történet elindul egy teljesen váratlan irányba.
– Mi a legijesztőbb dolog önnek abban az Európában, amelyet elképzelt?
– Az a rengeteg határ. Ahogy mondtam, nagy híve vagyok Schengennek, a szabad mozgásnak. Schengen alapvetően annyira civilizált dolognak tűnik, hogy meglep, ha valaki ellenzi. Másik oldalról viszont a határok jelenléte benne van Európa természetében. Néha újrarajzolják őket, feltűnnek és eltűnnek évszázadok óta; most éppen újra feltűnnek. Lehet, hogy Schengen a történelem egy rövid pillanata volt, egy idealista álom, és nem tarthatott örökké. Ez mondjuk elszomorítana.
– A főszereplő, Rudi egy kém. James Bondra vagy John le Carré George Smiley-jára hasonlít inkább?
– Rudi nem gondol magára kémként. Rudi szakácsként gondol magára, aki a kémkedés eszközeit használja, és alapvetően nagyon rossz véleménye van a kémekről. A könyvekben feltűnő szereplők azt mondják neki: „Hé, te kémkedsz!”, mire ő azt mondja: „Aha, talán igen. A francba!” Ez alapján Rudi inkább George Smiley-ra hasonlít, bár közel sem olyan okos. Talán inkább Smiley egy terepügynökére. De valójában csak azt akarja, hogy mindenki hagyja békén, és hagyják főzni.
– Alapvetően nem akart trilógiát, most mégis a negyedik könyvet írja ebben a sorozatban. Hogy történt ez?
– Hát igen, ez a dolog kicsit elszabadult. Az történt, hogy nagyon sokat dolgoztam az Embercsempészeken, nagyjából tizenhárom évet. Írtam kisebb részeket, aztán eltettem, csináltam valami mást, aztán elővettem őket, és írtam még néhányat. Amikor megjelent, akkor maradtak ki belőle olyan részek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Volt egy kész fejezet például, amely Drezdában játszódott, és nem is emlékeztem arra, hogy megírtam. Másrészt úgy éreztem, hogy nem végeztem még ezzel a dologgal, hogy lenne még mit kifejteni, főleg az első könyv végén felfedett titokkal kapcsolatban. Szóval így született a második könyv, amely után már egyértelműnek tűnt, hogy trilógiát kell írni. Amikor ezt megtettem, egy darabig teljesen boldog voltam, amíg eszembe nem jutott, hogy mind a három könyv olyan északi, hogy Dél-Európával és a migrációs válsággal, az ott megszilárduló határokkal egyáltalán nem foglalkoztam. Szóval jön a negyedik, utolsó könyv, és ezt a legnehezebb megírni. Lassan kifogyok a konspirációkból.
– Az első könyv azzal indul, hogy néhány magyar maffiózó szétver egy krakkói éttermet. Ilyen kellemes élményei vannak a magyarokkal?
– Nem, egyáltalán nem! Minden magyar, akit ismerek, remek ember, és mindenképp szeretnék egyszer ellátogatni önökhöz. Nem tudom, ezek a karakterek miért lettek magyarok; rég írtam azt a jelenetet. De az biztos, hogy már az első oldalakon le akartam fektetni, hogy milyen könyv is ez: csapatnyi magyar Lengyelországban bemegy egy étterembe, amelyet egy sziléziai vezet észt szakáccsal. Ebből talán rögtön érződik, milyen kozmopolita ez a miliő. És hát a magyarok később jó útra térnek, szóval
– Ha már Magyarországnál tartunk: az ezer darabra szakadt Európában éppen Magyarország tűnik elég egységesnek. Van ennek valami oka? Egyáltalán: hogy rakta össze a szétesett Európa térképét?
– Nagyjából írás közben, ahogy éppen a sztori megkívánta. A harmadik könyv egy része Magyarországon játszódik, de valamiért oda nem tettem miniállamokat. De a negyedik könyvet még írom, szóval bármi megtörténhet!
