A vagány pesti nő nem retten meg a sérült gyerekek felnevelésétől

Van, amire születni kell. Arra például, hogy hogyan kezeljük, ha a kilencéves, autista Robcsi ruhástul zuhanyozik.

Mint kiderül, Csöpi vonzódása a sérültekhez középiskolás korából ered. Csecsemő- és gyermekápolónak tanult, gyakorlatát a Heim Pál Gyermekkórházban, a fejlődési rendellenességgel született csecsemők osztályán töltötte, s már akkor érezte, hogy valamikor még dolga lesz ilyen gyerekekkel. Így, amikor a család rábólintott, jelentkezett örökbefogadónak. Hamarosan csöngött a telefonja. A másfél éves Döméről születésekor lemondott az anyja, és amint meglátták egy fővárosi csecsemőotthonban, azonnal szerelemre lobbantak iránta. Akkor még nem tudták, hogy kilenc lesz, csak azt, hogy biztosan nem egy. Pár hónap után érkezett is a következő: Krisztián, és két év múlva egy vidéki csecsemőotthonban találtak rá a tíz hónapos Bencére.

Csöpi napközben pörög, mint a ringlispíl. Amíg iskolában vannak a gyerekek, eltakarítja a reggeli romokat, kiszedi a mosógépből a ruhát, beteszi a következő adagot, elrohan rendbe tenni a nyolcvanhárom éves, magatehetetlen mamát, aki nem az anyja, hanem az anyósa.

– Néha sitty-sutty főzök valamit vacsira, tegnap káposztás cvekedli volt, holnap gezemiceleves lesz – hadarja, amint lezuttyan mellénk, és azon melegében élénk tablót rajzol az eddig felsorolt három gyerekről. – Döme tizenkilenc múlt. Gabó fiam idehozta a barátnőjét, Dömét le se lehetett a lányról vakarni, közölte, hogy elveszi feleségül. Igazi vezéregyéniség, kidumál a bugyijából bárkit, mindent megmagyaráz, politikusnak kéne lennie. Krisznek, mielőtt hozzánk került, volt egy eszméletvesztéssel járó lázgörcse, ezért sok agysejtje elpusztult. Tudtuk, hogy ebből lesznek hátrányai, az egyik az, hogy nem tud beszélni. De okos, szavak nélkül is jól kommunikál. Nagyon nagy, nagyon erős, mindent megért, és ha kedve van, meg is csinálja, amire kérjük. Ha nincs kedve, süket és vak, ezzel jelzi, hogy hagyjuk békén. Bencus tizennégy éves, cuki, karattyol, nagyon lehet szeretni, igényli is. De ha rosszul szólsz hozzá, begubózik, sündisznóvá válik, és elvonul. Jucus is tizennégy, övé a rózsaszín szoba. Szőke, vékonydongájú, hercig, pipiskedik, affektál. Királylány, így született: kékvérű. Ő volt az egy szem lány, jól el is kapattuk, úgyhogy mondtam, ez így nem megy tovább, keressünk neki egy lánytesót. Henci kreol bőrű, fekete hajú, fekete szemű, és nem sok köze van a lánysághoz. Tizenhárom éves, utálja a szoknyát, a fidres-fodros cuccokat, és úgy tolja a talicskát, úgy trappol hozzá, hogy hat férfi megirigyelné.

– Annyit sikerült elérni, hogy most már hosszú a haja, eltűri, ha befonom, csatokat rakok bele. Ők öten egy alom: downosok, illetve Bencus downos és autista.

Csöpi szerint a tévhitekkel ellentétben nincsenek egyértelmű képletek. Nem igaz, hogy a downosok mind bűbájosak, jól kezelhetők, és árad belőlük a szeretet. Ez csak a kicsikre jellemző, pubertáskorban bizony ők is tudnak agresszívek lenni. Az sem igaz, hogy mindegyik autista együttélésre képtelen csődtömeg.

– A sérültek is önálló személyiségek. Ugyanúgy megvannak a maguk rigolyái, ahogy nekünk, egészségeseknek, ehhez nem kell fogyatékosnak lenni, elég, ha öregszik az ember. Szabályok között élünk. Ha te leülsz az ő foteljébe, máris borul a rend, de ez kilenc ép gyerekkel is így lenne – zárja rövidre az eszmefuttatást.

Csöpi kezdettől arra törekedett, hogy pici gyerekek kerüljenek hozzá. Ez a korai fejlesztés miatt fontos, meg azért is, mert ha az első három évben hiányzik az anyai babusgatás, az végzetes következményekkel járhat. Többször előfordult, hogy már a szülőszobán együtt volt a vér szerinti anyával, és pólyában hozta el az újszülöttet. Öcskös esetében nem így történt. Öcsköst valójában Gergőnek hívják, és azért kapta a becenevét, hogy a nagyfiútól, a kenus Gergőtől megkülönböztessék.

– Öcskös többszörös hátránnyal indult az életben. Amikor érte mentünk, hároméves volt négy hónapos szinten, epilepsziásan. Ülni, állni, beszélni nem tudott, kemény menet volt, mire megtanult járni, de a három év kiesést sajnos nem lehet semmissé tenni. Később megszületett a tesója, Robika, őt egyenesen a szülőszobáról kaptuk. Robcsi szintén autista, de olyan, aki a maga ötven-egynéhány kilójával kinyújtja a karját, hogy ott pusziljam végig. Imádni való, szuper gyerek! – sorolja egy lendülettel Csöpi, majd vitába keveredik Szaszával, tud-e beszélni Robika vagy sem. A szócsatában Csöpi győz. Igen, Robcsi már mond szavakat, sőt van egy visszatérő mondata: kéjek jepetát!

– Most, kilencévesen indul meg a beszédfejlődése, és egyedül zuhanyozik – ruhástul. Itthon mindent leszereltünk, amit elért. Erre kihúzza a mosogatónál a flexibilis zuhanyrózsát, és zuhanyozik a konyhában – folytatja Csöpi, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor óvatosan megkérdezem, mit csinálnak ilyenkor, így válaszol: – Mit csinálnánk? Jót röhögünk, feltöröljük a vizet, átöltöztetjük Robikát, ennyi. Volt idő, hogy ledobta a poharat, és nézte, hogyan törik el. Kíváncsi volt a hangokra, a szilánkokon játszó fényre. Túljutottunk rajta, elmúlt, majd jön a következő.

– Bármelyik gyereket oda lehet engedni az állatok közelébe – teszi hozzá Szasza. – Robcsi az egyetlen, aki a csirke hangját úgy vizsgálja, hogy elkapja a nyakát. Az első próbacsirkénk egy hetet bírt ki. De amíg önmagában nem tesz kárt, nincs tragédia.

Csöpi nem ért az állatokhoz, ránézésre azt sem tudja, melyik hím, melyik nőstény. A kapálás is kifog rajta, telibe vág mindent. Ő inkább gyomlál, az fitnesznek se rossz. Az állattartás Szasza nagy szenvedélye, noha állatot azelőtt csak állatkertben látott. Itt az internet segítségével nevel csirkét, nyulat, kecskét, fürjet, s a legújabb jövevény három pelyhes tollú emubébi. Az első évben építkezett, a ház három nagy szobájából kilenc kicsi lett, majd felhúzta az ólakat, s az udvar végében épített magának egy kicsi házat, így együtt is lehetnek, külön is. Nem akart tákolgatni, úgy volt vele, jobb egyszer megcsinálni rendesen. A pince épp a nagy házzal szemben van, ha akarja, ha nem, rálát az ember. A régi úgy festett, mint egy romos budi, az új valóságos műremek, az udvar dísze. Bontott téglából készült, Szasza eldöntötte, hogy nem vakolja be, inkább megcifrázza: van benne boltíves vakablak, bélyeges tégla, illetve trükkösen elforgatott tégla is, megtörve a sík egyformaságát. Alatta pedig ott a hűtőház a hatalmas fagyasztószekrényekkel. Tavaly kezdték az állattartást, a nagybani kertészkedést, kellett tehát üvegház, kopasztógép, húsfeldolgozó, füstölő – mindez Szasza keze munkája. Idén vágtak először, a szemet kaparó füstben ínyencségek függenek: nyúlkolbász, kecskeszalámi, csüngőhasúmalac-sonka. Mondanom sem kell, a hentesmesterség is a netről jött.

Amikor megvetették a lábukat Tengelicen, azt hitték, elég lesz a hatalmas telek és a hozzá tartozó szántó. Nem lett elég. Szasza olyan játszóteret épített, amely egy fővárosi luxusnegyedben is megállná a helyét, és azonnal kihízták a birtokot. Ekkor kezdték fölvásárolni a szomszédos földeket.

– Kulákok lettünk – búgja lemélyített hangon Csöpi, s hasát kidüllesztve eljátssza az ötvenes évek kulákkarikatúráját. A faluban persze szemet szúrt a terjeszkedés, a vagány városi nő, a fülbevalós srác és a sok fura gyerek. Gőzerővel terjedt a pletyka. Aztán Csöpi elhintette a boltban, hogy Szasza szabad préda, nyugodtan rárepülhet bármelyik facér hajadon, mert nem a férje, hanem a fia. Azt sem értették, miért építettek magas, zárt kerítést, meséli. Ha tőle kérdik, mindig elmondja, hogy a kerítés egyben az ólak fala, ezzel sokat spóroltak. Egyébként meg Robika kilencévesen most lesz szobatiszta, ne lássák már, hogy az udvarban veszi le a pelenkáját. Mindenkinek szüksége van intim szférára, nekik a kert is az. Hadd gyomláljon bikiniben, és ne beszéljék ki másnap, hogy régen gyantáztatott.

Állunk a ház előtt Szaszával, rágyújt a maga sodorta cigire, és azt mondja:

– Az állat- és növénytartást könnyű megtanítani a gyerekeknek, nekik ez játék, hozzák a kis vödrüket, egyesével szedik a gyomot, fűszálanként etetik a nyulakat. Samuka már lovagolt kecskén, most nyúz, hogy vegyünk egy pónit. Samuka a legkisebb, még nincs hatéves. Őt is szülőszobáról hoztuk, kicsi volt, sovány, most úgy néz ki, mint egy Michelin-baba. Félévesen kezdtük vele a korai fejlesztést, szerencsére csak sni-s (sajátos nevelési igényű). Háromkor megyek érte, integrált oviba jár a faluban.

– Saját családra nem vágysz? – kérdem tőle.

– Nekem ők a családom. De ha akad egy nő, aki ezt el tudja viselni, bármi lehetséges – feleli. Csöpi közben csatlakozik hozzánk, és kapva kap a mondat végi ponton.

– Minden gyerekem úgy tartja, hogy az jöhet szóba párként, aki meg tudja szokni ezt a világot. Nem fanyalog, nem finnyáskodik, visszamosolyog rájuk, megmássza velük a fát, szóval belevaló csaj. Peti fiam családos, két unokám is van, és a menyem jól viseli, hogy Krisztián rátapad, nem tágít mellőle, mert bukik a hosszú szőke hajú, fiatal nőkre.

Hátrasétálunk Szaszával a kertbe, meg akarja mutatni, mit terveznek. Egy meggyfára bök, jövőre ki fogja vágni, sajnálja, de útban lesz. Kicsi a nappali, a fürdő, a konyha, alig férnek el, muszáj bővíteni a házat. A csepeli konyhájukban volt kemence, ebben is lesz, hiszen Szasza imád konyhatündérkedni.

Fél ötkor bepattanunk a kocsikba. Az övék tízszemélyes batár, ledöntött ülésekkel teherautóként szolgál. Indulunk a gyerekekért a népmesei nevű Zomba-Paradicsompusztára, 35 kilométer, fél óra, télen több, mert ha leesik a hó, a földút autóval nem járható. Oda-vissza naponta kétszer – ez napi 140 kilométer. Zomba-Paradicsompusztán, egy szépséges kastélyban működik a speciális szakiskola. Van szántójuk, gyümölcsösük, veteményesük, ahol a tanulás mellett csupa hasznos dologra oktatják a gyerekeket.

Zárt alakzatban jön a csapat, szemükre húzott sapkában. Ránk se néznek, némák, mint a hal, pontosabban egyikük harsány „pfuj-pfuj-pfuj!” kiáltással üdvözöl minket. Otthon sem jobb a helyzet – zavaró idegenek vagyunk. Hallgatunk, figyelünk, igyekszünk láthatatlanná válni. Csöpi szemüveget pucol, hajat fésül, simogat, pelenkát cserél, élik a megszokott életüket, s lassanként oldódik a hangulat. Krisz puzzle-t rak a konyhában Csöpivel; az asztalfőn Döme négyszögeket vág ki egy reklámújságból, egyszer csak rám néz, és mond valamit, amit nem értek. „Kis Dávid downos, díszeket csinál” – tolmácsol Csöpi. Samuka négykézláb állva könyékig turkál a játékoktól dagadó műanyag rekeszben, kibányász egy apró homokórát, a kezembe nyomja, s megosztja velem a nagy titkot: Jázmin lesz a felesége az oviból, és Dorkának fogják hívni a lányukat. A „pfujozós” Bencus csokipapírral ajándékoz meg; Jucus hozzám bújik, nyakamba fúrja arcát; Henci a folyosó homályában, lopva jóéjt-puszit ad. Sándor gyönyörű kisfiú, mióta hazaértünk, el se mozdul a fotel karfájáról, csak néz a hatalmas őzikeszemével, és mosolyog.

– Savanya nagyon nehéz eset. Két éve érkezett hozzánk, ő Henci testvére, a sérültségét sem könnyű behatárolni, középsúlyos értelmi fogyatékos és autista. Időnként bekattan, karmolja, harapja magát. Cipeli szegény a múltját – szólal meg mellettem Csöpi.

– Gondolom, nem vágytál arra, hogy a nyolc mellé egy kilencedik is legyen – szalad ki a számon.

– Ó dehogynem! Semmi jónak nem vagyok az elrontója, élvezem ezt a dolgot, örülök, hogy velem vannak, doppingol, hogy anyuka lehetek. Egyik gyerek sem egyszerű képlet, valamennyi egy-egy feladat, amelyet megoldunk. És szerencsés vagyok, mert nem váratlanul kaptam őket, tudtam, hogy mire vállalkozom. Boldoggá tesz, hogy vannak egészséges, felnőtt gyerekeim, akik úgy nőttek fel, hogy természetesnek tartják a másságot, mert látják, hogy ezt a kilencet is nagyon lehet szeretni. Az öt sajátból három a közelmúltig Németországban dolgozott. Petiék az unokákkal pár hete költöztek haza, de a lányomat és Gergőt is gyötri a honvágy. Nagy családban nevelkedtek, odakint nagyon egyedül vannak. Nem tudják elvágni a köldökzsinórjukat, a gyökereik is Magyarországhoz kötik őket, ha meg tudják teremteni az itthoni egzisztenciájukat, biztosan hazajönnek. Az az álmom, hogy a hatvanadik szülinapomra felépítünk egy utógondozó lakóotthont, amelyet – ha én meghalok – átvesz Szabi vagy egy másik gyerekem. Mert a legtöbb helyen szőnyegszövést, kerámiázást tanulnak a sérültek, de ezek nem biztosítják az önfenntartást, míg a gazdálkodás igen. Ha elkészül a lakóotthon, az enyéim jövője biztonságban lesz, és más családoknak is segítünk, amelyek nem tudják, mihez kezd majd a felnőtt, sérült gyerekük, ha ők már nem lesznek.