Ahol egy tragikus tűzesetből még happy end is lehet

A Ferenczi testvérek szomorú sorsa talán épp egy szerencsétlenség és egy falu összefogása révén fordulhat jobbra.

Apaként és vezetőként sem nézhette végig, ahogy elnéptelenedik a falu, kampányt indított tehát a fiatalok megtartásáért: a ház elé kitűzött fagólya jelzi a baba érkezését, feltámasztották a komatál ősi szokását, és szépen faragott bölcsőt, ötvenezer forintos életkezdési segélyt kap az újszülött családja. Magyarpolány ma már nem fogy, lélekszáma az ezerháromszázhoz közelít, s bíznak benne, hogy a szám emelkedni fog. Amikor arra kérem a polgármestert, jellemezze a falut, így válaszol:

– Zárt közösség, de nem rekeszt ki senkit csupán azért, mert nem idevalósi. Nem osztják ingyen a kegyeket, óvatosak, figyelnek, kritizálnak, de ha elfogadnak valakit, hajlandók tenni is érte. Én a Ferencziek ügyével akkor találkoztam, amikor az egyik testvér bejött hozzám, hogy írjam alá a papírt, amely a segély további folyósításához szükséges. Foglalkozást helyettesítő támogatást kapott, huszonkétezer forint körüli összeget, ennek az a feltétele, hogy évente legalább harminc napot le kell dolgozni. Mondtam neki, szívesen aláírom, ha tényleg ledolgozza. Betettem a közmunkába, szorgalmasan tette a dolgát, és mivel úgyis kevés itt a közmunkás, attól kezdve folyamatosan alkalmaztuk, majd az öccsét is. Hogy Polányban nem gazos az árokpart, gondozottak a közterületek, nagyrészt a Ferencziek érdeme: örökké a vállukon lóg a kasza. Minden kistelepülésen vannak példaadó, karizmatikus személyiségek, ilyenekből áll nálunk az Unger család. Az ő segítségükkel jutottak hozzá a Ferencziek a konténerhez, amely eleinte a falun kívül, egy elhanyagolt telken állt, ahol vizük sem volt. Az elődöm költöztette át őket önkormányzati területre, a falu határába, ott a pár méterre lévő utcai kútról hordhatták a vizet. Amint közmunkásként biztos jövedelmük lett, javasoltam nekik, hogy vegyék meg részletre a telket, mert bármi változás lesz a testületben, azt már senki nem veheti el tőlük. Félig kifizették, ekkor jött a tűz. Amikor utána magukba roskadva ültek, azt mondtam nekik: gondoljanak arra, hogy minden vég valami új kezdete. Már az első estén vetett ágy, vacsora várta őket a tájházban, és másnapra tudtuk, melyikük hányas cipőt, gatyát, pulóvert visel, listát vezettünk az adományokról, számontartottuk, miből van túl sok, miből nincs elég.

A polgármester a híradóban úgy nyilatkozott, hogy a testvérek a karácsonyt már új otthonukban tölthetik, de most nem tudja, így lesz-e, mert több megoldás kínálkozik, és szeretnék a legjobbat választani. Először úgy gondolta, megveszik azt a fűthető, komfortos, 36 négyzetméteres faházat, amelyikről nyáron városlődi kollégájától hallott. Pár nap múlva egy másik ötlet is felmerült: van egy lakóház Polányban, nincs rossz állapotban, de mivel teher volt rajta, az örökösök lemondtak róla az állam javára. Szeretnének erre vagyonkezelői jogot kapni, de titkon azt remélik, talán nekik adja az állam térítés nélkül vagy jelképes áron, mert semmi hasznát nem veszik, nem tatarozzák, nem tartják karban, előbb-utóbb össze fog dőlni. Hatvan négyzetméter, két szoba, konyha, kamra, fürdőszoba; kis ráfordítással nagyon lakályossá lehet tenni. Mihelyt megszületik a döntés, a Ferencziek hurcolkodhatnak, addig a tűz utáni felajánlások java – szobabútor, konyhai berendezés edényekkel, hűtőszekrény, mosógép – az adományozóknál várja, hogy helyére kerülhessen.

A testvérek most a tűzoltószertárban laknak. Szép, fehér épület, bejáratánál szürke kismacska dörgölődzik lábamhoz.

– Odakölykezett az anyja a konténerhez, magunkkal hoztuk, hiányozna a kis nyavalyás – mondja Józsi, a középső testvér. A szobában otthonosságnak nyoma sincs, csupaszok a falak, nincsenek fotók, talán azért, mert ennek a családnak sosem voltak ünnepei, amelyeket megörökíthettek volna. A szülők bányában dolgoztak, öt gyereket neveltek, dédelgetett álmuk valósult meg, amikor a kicsi tanácsi lakás után kiutalták nekik a háromszobás lakótelepit, amelyet később megvettek.

– A nagy lakásba odajött az öcsénk a feleségével, akkor kezdődtek a bajok. Eladta a fejünk fölül a tetőt, albérletbe kényszerültünk a szüleinkkel Magyarpolányba – szólal meg Józsi. – Nem tudjuk, hogyan csinálta, pénz nélkül perelni sem lehetett. Aztán 2000-ben megszűnt a munkánk az ajkai üveggyárban, 2003-ban meghaltak a szüleink, alkalmi munkákból nem tudtuk fenntartani az albérletet, ekkor költöztünk ki az erdőbe.

– Én üvegfúvó voltam, szállón laktam, mert voltak elegen úgyis az ajkai lakásban – folytatja Árpád, a legidősebb fivér. – Később elküldtek a gyárból, kitettek a szállóról, jöttem hát utánuk Polányba. Tizenhét éve egy vállalkozó mellett vagyok erdei munkán, Józsi és Tibi sokáig kőművesnek segédkeztek, utána lettek közmunkások. Nem tettük közhírré, hogy hajléktalanok vagyunk, behúzódtunk a sűrűbe, nem akartunk szem előtt lenni. Fahulladékból, ponyvából építettünk kalyibát, tábortüzet raktunk, azon főztünk. Fűteni nem tudtunk, mindig fáztunk, az volt a legrosszabb, hogy sosem száradt ki a bakancsom, mindig vizesen kellett belebújni.

Nem panaszkodtak, kerülték a balhét, néha megittak egy sört a kocsmában, elbeszélgettek az ismerősökkel, aztán mentek vissza az erdőbe. Kilenc évig laktak ott, néhányan hoztak nekik ezt-azt, tőlük kapták a konténert is. Kipofozták, csináltak kívül budit, bent ágyat, szekrényt, vaskályhával tüzeltek. November hetedikén Árpád előbb végzett a vállalkozónál, hazament, megmosdott, befűtött, majd sietett vissza dolgozni egy házhoz. Valószínűleg a kályhából kipattanó szikra okozhatta a tüzet.

A tűzoltószertár az erdei viskóhoz és a konténerhez képest luxus: meleg, tiszta, tágas. A fivérek közétkeztetésben a közeli étteremben ebédelnek, most tehát köszönik, rendben vannak, de ha mérleget vonnak eddigi életükről, nem sok jó sül ki belőle. Árpádnak a feleségétől, illetve az élettársától négy gyereke van, legutóbb kiskorukban látta őket. Józsi több mint tíz évig próbált elhelyezkedni, de végzettség, később lakóhely híján esélytelen volt, közben ideje, kedve sem maradt udvarolni. Tibor épp akkor lépett házasulandó korba, amikor albérletbe költöztek, oda nem akart asszonyt vinni. Húguk a szomszédos faluban él a párjával, a szülők temetésén találkoztak, azóta nincs kapcsolat sem vele, sem az őket kisemmiző öccsükkel.

– A plébános úr mindig mondja, hogy Istennek minden emberrel célja van, de ha ez igaz, én még nem jöttem rá, mi az. Megtépázott minket a sors, semmi nem jött össze, elment mellettünk az élet. Úgy néz ki, mi már így maradunk, együtt öregszünk meg – dünnyögi Józsi. Árpád bizakodóbb, szerinte ők minden rosszat letudtak már, most csak jobb következhet. Úgy látja, nagy kezdő lökést adott nekik a falu, mostantól az a feladatuk, hogy éljenek vele.

A testvéreket régóta segítő Unger családnál hiába zörgetünk. A szomszédasszony kitipeg a kapuba, és újságolja, hogy az öreg Unger reggel rosszul lett, kórházba vitték, vele van az egész família. Az utcán leszólítunk egy nénit, aki kezében bottal hegynek fölfelé baktat, megtudjuk tőle, hogy a rózsafüzér-társulat tagja, a falubeli idős asszonyok tartoznak oda, akik a buzgó hitélet mellett szívesen adakoznak, ha valaki méltó rá. Kérdéseimre másnap kapok választ ímélben az ifjabbik Ungertől. „A Ferenczi testvérek jóravaló emberek, mindig dolgoztak, nem tehettek róla, hogy hajléktalanok lettek. A családom és mások is úgy gondolták, ha tudunk segíteni, segítünk. A konténer üresen állt, egy diósdi ember tulajdona volt, de már nem használta. 2012-ben szerény összegért rendelkezésünkre bocsátotta, megvételében a rózsafüzér-társulat tagjai is közreműködtek. Az adakozók nem szeretnék nevük megjelentetését.”

A Ferencziek sorsa nem személyes döntéseken múlik. Keressük tehát Király Lászlónét, a képviselő-testület tagját az Iskola utcában, aki a polgármester szerint „a falu hangja” is. Házszámok nincsenek, Ilikét viszont mindenki ismeri, évtizedekig óvó néni volt, gyerekek mutatják meg a házat. Ahogy lépdelünk befelé a precízen nyírott örökzöldekkel teli udvarba, mögülünk harsány grüß gott! kiáltás hallik. Vadászok érkeztek, háziasszonyunk vált velük néhány szót németül, de nem kell őket gardírozni, ismerik a járást, visszatérő vendégek.

– Nem állítanám, hogy Magyarpolány gazdag falu, ugyanakkor bizonyos, hogy itt az emberek többsége átlag fölötti színvonalon él. Dolgosak, nem szórják a pénzt, megnézik, mire költik, de nem közömbösek egymás iránt, a közösségi cél és a jótékonyság általában megnyitja a szíveket és a pénztárcákat – meséli Ilike a míves cserépkályhának dőlve. – Hogy mekkora szerepe lehet ebben a hitnek, nem mérte senki, de biztosan van, hiszen a közös hit egyfajta közösségteremtő erő. Sok dologban tapasztaljuk a falu együttes tenni akarását, ezek beépülnek a közös tudatba, és tovább erősítik az összetartozást. Polány kiveti magából a lusta, trehány, megbízhatatlan, italozó embereket, de a Ferencziek nem ilyenek. Szorgosak, szerények, visszafogottak, sosem agresszívek, ez a legfőbb erényük. A szülők halála után magára maradt ez a három szerencsétlen, önálló életvezetésre többé-kevésbé alkalmatlan férfi. Én aktív koromban könyvtáros is voltam, és a testvérek jártak könyvtárba, de a könyveket nem hozták vissza. A hölgy, aki kiadta nekik a házat, szólt nekem, hogy ő ott könyvtári könyveket lát. Elmentem hozzájuk, siralmas volt, tengették az életüket, ahogyan tudták. Amikor hajléktalanok lettek, itt maradtak, mert nem volt hová menniük, és páriaként, idegen helyen még nehezebb élni. Van egy emlékem róluk, ami nagyon megmaradt bennem. Az egyik testvér egyszer egy rokonomnál dolgozott, aki a munka végeztével megvacsoráztatta. Miközben evett, betoppant az öccse, s az idősebbik a háta mögött odacsempészett neki egy darab kenyeret. Azt mondta a rokonom, szívszorító volt látni, ahogy ezek a javakorabeli férfiak ragaszkodnak egymáshoz. A Ferencziek több mint húsz éve élnek nálunk, elfogadtuk őket, ide tartoznak. Polány vallásos falu, ápolja a katolikus hagyományokat, és a valóban hívő emberek nem hagyják magukra az elesetteket.