Egy nyugdíjas asszony konyhájában ülünk; az asztalon Mezőkövesd város újságja, a címlapon a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) mosolygó elnöke, Tállai András körül öltönyös potentátok állnak, kezükben átvágott nemzeti szalag. A fotó egyébként a Zsóry gyógy- és strandfürdő legújabb beruházásainak ünnepélyes átadóján készült. Tállai András választókerületében szinte mindennap van valamilyen ünnepi átadó. Ha valamelyiken nincs, akkor biztos, hogy a következőn több szalagot vág át a térség országgyűlési képviselője.
– Sokan szeretik itt Tállait. Mondják, hogy neki köszönhetően mennyit fejlődött Kövesd. Szökőkút van például a főtéren. Persze, ott van, de hát nyáron abban a szökőkútban fürdenek a – mármost bocsásson meg, hogy így mondom, de hát mit csináljak, ha egyszer ez az igazság – cigányok.
Mezőkövesd közepén vagyunk, pár percnyi sétára a Matyó Múzeumtól, a „férfiutcákban”. Van errefelé Lehel utca, Gergely utca, Salamon utca, György utca és Dávid utca. Utóbbi végén történt meg a minap, hogy megtámadták a rendőröket. Az egyenruhások bejelentésre jöttek ki intézkedni, ám a gyanúsítottak ellenszegültek. Aztán gyanúsítotti oldalon volt trágárkodás és hivatalos személy rángatása, az intézkedők viszont gázsprét és bilincset vetettek be. Hivatalos személy elleni, csoportosan elkövetett erőszak bűntette miatt indult eljárás három fő ellen.
Nagy ritkaság ez, mert ahogyan ebben a konyhában, úgy több férfiutcai házban is azt halljuk, hogy a közbiztonság csapnivaló errefelé, és rendőrök nem sűrűn jönnek ki a városrészbe.
– Most mire jó az, hogy nappal végigmegy itt egy rendőrautó? – kérdezi a Lehel utcában egy bácsi. – Hát legfeljebb abbahagyják a pitykézést!
– Hogy mit?
– A pitykézést! Nem tudjátok, mi az? Hát megfogja az egyik a fémpénzt, rádobja a falra, lepattan. Jön a következő, az is fogja a maga érméjét, az is nekidobja a falnak. Az nyer, akinek a pénze közelebb esik le a falhoz.
– És mi ezzel a baj?
– Hogy ordibálnak közben! Meg a vakolat is hullik a falról.
A bácsi kertjébe meg pont érkezésünk előtt hullott be egy fecskendő.
– Már kedvem sincs kisöpörni onnan. Fényképezzétek le, ha akarjátok.
– Nem gondolt arra, hogy elköltözik innen?
– Hárommilliót ajánlottak ezért a házért. Kilencvenöt négyzetméter. Akkor már inkább benzint veszek és gyufát, aztán hadd égjen. De ennyiért nem adom.
Átmegyünk a Lehel utcából a György utcába, a névtelenséget kérő egyik bácsitól a másikhoz. Ő is sorolja, hányszor törtek be hozzá, hogy mennyiszer kellett félnie a „saját szülővárosában, a saját utcájában” például a szipusoktól, akikből „sok van errefelé”. Elmeséli, hogy mennyire nem ér semmit a magasított kerítés a kertje végében, ahonnan eltűnik minden, amit megtermelt.
– Ez a rész Mezőkövesd Brooklynja – a férfi valószínűleg Harlemre gondolt, de így is értjük a párhuzamot. – Mennék el én is innen, de hova, hova, hova?
Mi speciel a Dávid utcába megyünk. Állítólag itt rángatták meg a rendőröket.
– Én nem tudok semmit, én dolgozni járok. De azt hallottam, hogy belelökték a rendőrnőt a patakba – mondja kérdésünkre egy bordó hajú asszony, és továbbsiet. Így nem tudjuk megkérdezni, hogy patak alatt azt az üres medret érti-e, amelyik mellett épp állunk. Illetve dehogy üres ez a meder. Van benne sár, tégla, sörös- és energiaitalos doboz, kétliteres borosflakon, gyerekcipő, döglött macska.
– Rendőröket vertek? Itt? Kijöttek ide? Elég annyi, hogy ha meghallják a címünkben, hogy Dávid utca, akkor – mondja egy asszony szomorúan.
– A drogosok miatt?
– Hát miattuk is. Pedig tudja mindenki, szerintem a rendőrök is, hogy hol lakik a díler. Itt, nem messze a Salamon utcában.
– Díler? Mi azt hallottuk, hogy errefelé főleg hígítót szívnak a szipusok.
– Hát a díler ad nekik hígítót hitelbe. De megy itt a kamatos pénz is.
Az asszony viszont innen megy el. Maradnak Mezőkövesden, csak a férfiutcákat hagyják el. Pedig ez a városrész valaha nagyon szép lehetett, és ezt nem is nehéz elképzelni. Elég átmenni a város másik oldalára, a Kisjankó Bori utcába. Élő skanzent találunk ott: felújított, nádfedeles tájházak váltják egymást.
– Most képzelje el, ha idejön egy turista a szép autójával, és valahogy idekeveredik a múzeumok helyett mondjuk a Lehel utcába! Mit fog az gondolni rólunk? – kérdezi felindultan a konyhaasztalon heverő Tállai-portré mellől anonim vendéglátónk, majd azzal folytatja, hogy ha a turista ki is jut valahogy Mezőkövesd főterére, akkor nem tud majd leülni, ugyanis ott nincs pad.
– Sejtik, miért nincs, ugye?
– Sejtjük.
– Pedig Mezőkövesd elvileg a turizmusból él.
– És mit tesz a város, hogy megakadályozza az itteni folyamatokat?
– Semmit – legyint az asszony, majd arról kezd beszélni, hogyan törtek be hozzá: tökéletes csendben surrantak be. Ekkor jut eszünkbe a 2013-as, ugyancsak mezőkövesdi eset, amikor arról számolt be egy bulvárlap, hogy betörők zajtalanul surrantak be egy itteni házba, és elvittek szinte mindent, ami mozdítható, még egy vázát is. A tulajdonos – a belügyi tárca akkori államtitkára – és családja is otthon tartózkodott, de senki nem ébredt fel. A Belügyminisztérium megerősítette a sajtóértesülést: valóban Tállai András otthonába surrantak be a tolvajok.
Egy rózsaszín papucsban és kólásüveggel a kezében flangáló asszonynak pedig követ dobáltak az udvarára, és a macskáját is bántották. Hogy kik, azt nem mondja meg. Fél ugyanis, hogy „veszi őt a kamera”. Próbáljuk megnyugtatni, hogy csak egy fényképezőgép van nálunk, de hajthatatlan. Az bizony veszi őt.
– Nem jönnek ki a rendőrök, ha hívom őket, bezzeg ha egy magyarral történik valami!
– Akkor kijönnek?
– Nem mondom, mert tudom, hogy vesz a kamera.
A rendőröket ért inzultus helyszíne, a kanyargós Dávid utca házanként változik. Az egyik ingatlan előtt púposra tömött kukából falatozik egy tacskónyi méretűre hízott fekete macska; odébb gazzal sűrűn körbenőtt drótkerítésen égszínkék csipketanga világít; illetve árokparti akácfa ágán zászlóként lobog egy félbetépett, vodkás kartondoboz. A kusturicai díszletek között helyenként teljesen átlagos házak állnak. Előttük vagy udvarukon személygépkocsi, mint egy takaros és unalmas kertvárosban.
De találunk itt olyan portákat is, amelyeken alig kéne alakítani, és jöhetnének az iparművészek szőtteseket, cserépedényeket árulni. Vagy megvehetné őket az önkormányzat, és hirdethetne bérlakásprogramot, esetleg segíthetne a mezőkövesdi fiataloknak, mert jelenleg a városban nagyon nehéz bérleményt találni. Ez már Lukács Attila, a helyi jobbikos országgyűlési képviselőjelölt ötlete. Bízik benne, hogy történik majd valami a városrésszel, bár hozzáteszi, mindig csak akkor mozdul a település vezetője és testülete, ha ők akcióznak.
– Tállai András is csak akkor intézkedett a benzinár ügyében, amikor képviselőtársunk, Fügedi Richárd kiírta a Facebookra, hogy panaszt tesz a versenyhivatalnál kartellgyanú miatt, ugyanis nálunk úgy 40 forinttal volt drágább a benzin, mint a környéken.
Lukács elmondása szerint hasonló a helyzet a közbiztonság vagy a drog kérdésében is. Mindkettőt aggasztónak tartják, de különösen az utóbbi miatt aggódnak.
– Megesik, hogy az itteni gyerekek szipusat játszanak.
– Hogyan?
– Megtöltenek egy zacskót vízzel, és dülöngélnek. Nem csoda, hiszen a gyerekek mintakövetők, és hát ezt látják nap mint nap.
Nagy gondot okoz a férfiutcákon hagyott szemét is.
– Ott van például a malom. Az a drogosok egyik gyülekezőpontja. Régen markolóval kellett kitakarítani, ma már megcsinálják a közmunkások lapáttal. Az önkormányzati lapban erről persze nincs hír, nincsenek képek. Ha csak azt olvassa valaki, azt hiheti, hogy Mezőkövesd valahol Kelet-Svájcban van.
Szerettük volna Fekete Zoltán polgármestert is megszólaltatni cikkünkben, de időpontkérő ímélünkre sem válaszoltak.
Krisztoferrel viszont könnyen szót értünk, pedig a srácnak folyik a nyála vonalzóval nyírt szakállán. Orra vérzik, épphogy lát. A Dávid utcában támolygó szipus szerint hígítót szívni jó. Szorítja a kenyereszacskóba töltött, kanárisárga folyadékot, és csak szívja, szívja. Aztán vigyorogva felnéz piros sapkája sildje alól.
– Nem kértek?
– Kösz, nem.
– Pedig jó! – Krisztofer itt meglódul, felcsúszik karján a pulóver, kikandikál alóla a tetoválás.
– Mi van rád varrva?
– Rám? Minden! Ez itt a Csikkes Jancsi – mutat az alkarján egy emberalakra.
– Ő ki?
– Haver.
– Ő is szipuzik?
– Persze. Mindenki – itt akkorát szippant a zacskóból, amekkorát csak tud. Táncolni kezd, de mozgása koordinálatlan. Lába rogyadozik, karja kuszán kalimpál, mintha önálló életre kelt volna. Krisztofer vigyorogva tűnik el a szemünk elől.
– Közbiztonság, itt? Hát hogy lenne, ha még ezt sem takarítják el! Kérem, tegyék bele az újságba ezt is itt! – mutat körbe a rendőrráncigálás helyszínén egy asszony. Amit ország-világ elé szeretne tárni, az a derékig érő Dávid utcai gaz a kiszáradt patak partján. Egy lakatlan és már lakhatatlan rom van itt csupán, de nem nehéz elképzelni, hogy pár év, és sok ilyen torzót találunk majd erre.
– Ott egy alkoholista lakik, kérem szépen. Amott egy nő, jó kis pipa.
– Pipa?
– Hát pipa. Értik, nem?
– Őszintén szólva nem igazán.
– Hát nő és pipa. Rakja már össze, ha egyszer újságíró, na!
Két anya jön az utcán, egyikük babakocsit tol. Miután a zsarukkal való incidensről kérdezzük őket, csak a fejüket rázzák, és sietősebbre fogják.
– Ne azt írják meg, hogy a rendőröket verik, hanem hogy a rendőrök verik a cigányokat! – szólnak oda nekünk.
– Megsúgom maguknak, hogy azért nem mondanak semmit, mert az ő férjüket vitték be. Ezek nemhogy a rendőröket, de egymást is megverik – mondja korábbi nyilatkozónk. De csak nagyon halkan, mert nem akar magának bajt.
Ezután egy házaspárral elegyedünk szóba.
– Tudja, inkább mi megyünk az unokákhoz, mint hogy ők jöjjenek ide, és lássák ezt – mondja az asszony.
– Néha tényleg szégyellem, hogy roma vagyok, de nem mindenki ilyen ám, mi például dolgozunk – húzza ki magát a férfi. Széttárt karja viszont arról tanúskodik, hogy nem ő lesz itt a nyarat csináló mezőkövesdi fecske.
– Nem segít Farkas Félix? – kérdezzük, utalva a Fidesszel szövetséges Lungo Drom mezőkövesdi illetőségű parlamenti szószólójára.
– Félix folyton Pesten van – legyintenek.
– Hova fog fejlődni ez a világ vagy ez az ország, ha ez így megy tovább? – kérdi a férfi, de az asszony felel helyettünk.
– Itten már finis van.
– A múltkor is alig tudott ide bejönni a tűzoltó, amikor égett ennek a háznak a kerti budija. Lángolt. A többiek meg csak álltak körben, és nézték, ahogy ég. Nem csináltak semmit, pedig nagyon közel volt a házhoz, nagy szerencse, hogy nem lett nagyobb baj.
Nem kérdezzük, hogy drogoztak-e a bámészkodók, vagy hogy egyáltalán maradt-e bármi abból a budiból. A szomszéd ház ajtajában fénytelen tekintetű, nevető férfi tűnik fel, de őt sem szólítjuk meg. Inkább gyönyörködünk kicsit a kémények közül kikandikáló, nemrég felújított templomtoronyban. Csak úgy ragyog, pedig már kezd sötétedni.
