Vattás krumpli kiskanállal

Fűtetlen cellák, a munkaerő kizsákmányolása, verés – ilyenek voltak az 1945 utáni magyar gyerekbörtönök.

A magas, fekete Bagira főtörzs torkaszakadtából felüvöltött: „Mán kííível vagy!” A fiúk a hajópadlós, bolhákkal zsúfolt, jéghideg szobából a folyosóra vonultak, vigyázzba állva várták a parancsot az éjszaka közepén. Mindenki pontosan értette a főtörzs idegen fül számára elsőre felfoghatatlan ordítását: „Már kívül vagy”, azaz „gyerünk kifelé”, hogy szabad fordításban idézzük a Bagira ragadványnevű őr szavait. Nemcsak a durva stílust, hanem a borzalmas körülményeket is kénytelenek voltak megszokni túlélésük érdekében az összezárt kamasz foglyok.

A fiatalkorúak börtönét – Kecskemétről a lányokét, Ceglédről a fiúkét – 1954-ben költöztették Sátoraljaújhelyre. A mostoha viszonyokat jól jellemzi, hogy a ceglédi intézményt a háború után egy volt huszárlaktanya istállójából alakították ki, ahol 120-160 fiút tartottak fogva. Bár a hangsúlyt formálisan legalábbis a fiatalok „átnevelésére” helyezték, idővel előtérbe kerültek az osztályharcosabb szempontok: a büntetésjelleg „fokozása”, az elítéltek munkaerejének kizsákmányolása. Ehhez még egy pragmatikus alapelv is társult: a népi demokratikus állam számára a büntetés-végrehajtás soha nem lehet veszteséges.

Az utóbbi célt, vagyis a fiatalok munkaerejének kizsigerelését szolgálta – ahogy azt Bory Noéminak a témáról szóló tanulmányában olvasom – a Sátoraljaújhelyre való áttelepítés. Mint a kutató megjegyzi, ehhez „a szovjet tapasztalatok szolgáltatták a mintát: a »vas és acél országának« extenzív lendületvételéhez, munkaerőigényének kielégítéséhez az igénytelenné tett olcsó, nagy tömegű elítéltállomány jól hasznosítható volt”.

Mit is jelentett pontosan az a bizonyos „szovjet tapasztalat”? A harmincas évektől közel ötven, fiatalkorúak számára létrehozott munkatelep működött a Gulag kötelékében. Rendkívül vegyes összetételű gyereksereg verődött össze: a szüleiket, otthonukat elvesztőkből köztörvényes bűnözővé válók, utcán élő árvák, akik kéregetésből és kisebb lopásokból tartották fenn magukat, politikai foglyok fiai és leányai, rendszerellenes vétkeket elkövető fiatalok kerültek a táborokba, ahol azonnal „szocialista termelőmunkára” fogták őket. Farkastörvények uralkodtak. A gyerekek közül nem kevesen prostituálódtak, miután felnőtt vagy erősebb fiatal foglyok, esetleg az őrök erőszakának áldozatává váltak. Ahogy évekkel ezelőtt a Magyar Szemlében Gereben Ágnes írta: „A gyermek- és fiatalkorúakkal szemben jogi köntösbe burkolt vagy anélkül foganatosított megtorlások a Szovjetunióban nagyságrenddel nagyobb rétegeket érintettek, mint az 1917 és 1991 között börtönbe, lágerbe, munkakolóniába, gyermekotthonba kényszerített fiúk és lányok összlétszáma volt. Szociológiai szempontból e 74 esztendő alatt rendkívül tarka képet mutat a korszak fiatalkorú áldozatainak összetétele.”

– Olyan zárkába helyeztek el minket, amely négy rab elhelyezésére szolgált, de tizenhatan voltunk, emeletes priccseken – idézi fel sátoraljaújhelyi rabsága első pillanatait Varjú László (1938), akit 1955-ben két évre és hat hónapra ítéltek röpcédulázásért. – Az első éjszakámat az asztalon feküdve töltöttem, mert a szalmazsákban és a ki nem cserélt, vérfoltos, piszkos lepedőn hemzsegtek a bolhák.

Állam elleni bűncselekmény előkészítése miatt kapott a forradalom után szintén két és fél évet az 1942. januári születésű Kiss Lajos István. 1956 végén robbanószert akart szerezni a szabadságharc folytatásához Budapesten az otthonához közeli haditechnikai intézetből.

– 1957 december elején, szakadó hóesésben, a letartóztatásomkor viselt nyári ruhában szállítottak át a Fő utcából a sátoraljaújhelyi, kamaszoknak fenntartott büntetés-végrehajtási intézménybe – mondja. – Átázva, remegve érkeztem meg, súlyos betegnek látszottam. Senki nem mert a közelembe jönni, annyira féltek rettenetes állapotomtól.

A legrosszabb helyre, nyitott ablak alá, az öt kübli mellé fektették. Az épületben télen sem fűtöttek, nemritkán mínuszok voltak a zárkákban és a folyosókon. Ezt és a nyitott ablakot azzal indokolták felnőtt rabtartóik, hogy a fiatalok „így tudják leginkább megőrizni egészségüket”. Orvos ugyanis akkor már évek óta nem dolgozott a börtönben. A mostoha körülményeket, a bolhákat, a hideget (amelyet a foglyok vékony, az ipari tanulóktól kiselejtezett rongyokban tűrtek) nem bírták elviselni az általános iskolás korúakat tanító pedagógusok sem. Sokan leléptek, ezért az oktatás „akadozott”, olykor a tankötelezettség ellenére szünetelt.

– Télen sokszor a zárkában lévő vizeskannában is megfagyott a víz – tudjuk meg Varjú Lászlótól. Akkoriban még hetente kétszer járt be a börtönorvos az intézetbe, igaz, látványosan kimutatta gyűlöletét azokkal szemben, akik politikai elítéltek voltak. Valószínűleg ennek tudható be, hogy Varjú Lászlóval sem törődött, amikor a végtagjai elfagytak.

– Vasárnap kivételével mindennap húszperces sétára mentünk a börtönudvarra. Miután egy alkalommal megszegtem a beszélgetési tilalmat, kegyetlen büntetést kaptam. Fél órán keresztül kellett a hóban, legalább mínusz 10 fokos hidegben fekvőtámaszokat csinálnom nyári ruhában és vékony bakancsban. A kezem másodfokú, a lábam elsőfokú fagyást szenvedett. Ujjam fölhólyagosodott és megduzzadt, ami rettenetes fájdalommal, majd később erős viszketéssel járt. Hetekig munkaképtelen voltam, orvosi segítséget nem kaptam.

Az orvoshiányt olykor brutális módon oldották meg a smasszerek. Kiss Lajos István elbeszélésfüzérekből álló, laza szerkezetű regényt írt a forradalom utáni börtönélményeiről. (A kötet magánkiadásban jelent meg, a Libri-hálózat boltjaiban kapható.) Az egyik epizódban olvashatunk arról a fiúról, aki rendszeresen lenyelt egy tárgyat, a műtét után pedig a varratokat is felszakította, csak hogy ne kelljen a fűtött Mosonyi utcai rabkórházból büntetésének helyszínére, Sátoraljaújhelyre utaznia. Az orvosok azonban „ismerték jól, s ezúttal rettenetesen kiszúrtak vele, mert sikerült orvul meggyógyítani. Lekötözték vagy elkábították, ki tudja – mindenesetre a seb összeforrott, hiába döfködte, hiába ráncigálta, muszáj volt belenyugodnia, hogy szállítható állapotban van.” A fiú azonban nem adta fel: hogy visszakerüljön a kényelmesebb pesti kórterembe, lenyelt egy kisebb kanalat. Bagira főtörzs nem kívánt orvosi segítséget igénybe venni. „Majd megvárjuk inkább, amíg kikéredzkedik magától” – mondta, és a jeges betegszobára küldte. Nem foglalkoztak „a gyengélkedőből hallatszó folytonos kiabálással és káromkodásokkal” sem. A főtörzs a harmadik napon a rabokkal összegyúratott egy nagy adag vattát néhány főtt krumplival, az így keletkezett masszát pedig, miután kirángatták az ágyából, erőszakkal megetette vele. A fiú „feszt ordított, mert operációs műveletekhez volt szokva fehér köpenyes orvosok és megfelelő segédszemélyzet társaságában [ ], nem pedig efféle középkori eljáráshoz, ahol vigyori, retkes kezű és bűzös leheletű munkások lefogják egy sötét, visszhangos folyosón, és erőszakkal tömik bele a rengeteg vattás krumplit”.

Maga a krumpli egyébként ritka csemegének számított, akár az a hagymahéjból készült tea, amelyet Varjú László és fogolytársai 1955 szentestéjén ittak. Aznap kivételesen egész nap fűtöttek a vaskályhában.

– Meséltünk egymásnak az egykori karácsonyokról, miközben gondolatban „elfogyasztottuk” a hazai karácsonyi finomságokat. A többi napon éheztünk, amit nagyon nehéz volt elviselnie fiatal szervezetünknek.

Havonta egyszer kaphattak kétkilós csomagot. Az éhezés olykor különös kegyetlenségre sarkallta a rabokat.

– Vacsoraosztáskor a szobaparancsnok elvette a delikvens grízes tésztával teli csajkáját – mondja Kiss Lajos István –, átadta az egyik sameszének, aki szépen televizelte, jól megkeverte benne a tésztát, és úgy kellett megennie a tulajdonosának. De itt legalább nem folyt vér Az is valami!

Mert időközönként bizony vér is folyt. A gyermek raboknak nemcsak a cellájukat dúlták fel az őrök a tárgyak egy részét is összetörve, amíg a cipész- vagy a szabóműhelyben dolgoztak ötvenfilléres órabérért, hanem rendre megverték őket.

– Mán kííível vagy! – üvöltötte el magát szokása szerint Bagira főtörzs éjszaka. „A folyosón is sötét volt – mozgolódás, idegen alakok sora a fal mentén, mintha várnának vagy készülődnének valamire. Bagira ordítva békaügetést rendelt kettős oszlopban a folyosó közepére, a lépcső irányába. És a sötét alakok megindultak a falak tövéből, és lecsatolták derekukról a csatos szíjakat.” Az esetleg menekülni akarók elől elbarikádozták az ajtót. „Remekül dolgoztak a vascsatos szíjak a nyüzsgő hátakon. [ ] Bagira egyfolytában üvöltött, mintha félelmében tenné, s akkor láttam a hideg villanást. [...] Most fejünk felett köröz és csapkod tompa puffanásokkal, mint dühödt, megvadult állat, s a lendületes mozdulatok után rémült üvöltés és fojtott káromkodás, és közben trappolunk álmunkból felverten, riadt éjjeli békaügetésben sötét szíjak alatt a folyosón, valamerre a lépcsők felé ”

Egyedül a fogva tartók szexuális közeledését nem tűrték el, mert ritkán erre is akadt példa. Ebben egységesek voltak a köztörvényesek és a politikai foglyok.

Kiss Lajos István 1959-ben hagyta el az intézményt, éppen abban az évben, amikor az enyhülés jegyében pedagógusokat és nevelőtiszteket vezényeltek Sátoraljaújhelyre. A legkülönfélébb szakmákban dolgozott, rendre elbocsátották ötvenhatos múltja miatt; esti gimnáziumban érettségizett.

Varjú Lászlót 1956 tavaszán helyezték házi őrizetbe. Részt vett a forradalomban, menekülnie kellett. Az Egyesült Államokban orvosegyetemet végzett, az amerikai hadseregből orvos alezredesként vonult nyugdíjba. Egykori bírósági terhelő tanújának (egyben volt iskolaigazgatójának) még ma is ott függ az emléktáblája a kaposvári gimnáziumban.

A történetnek eddig a színét láttuk, tekintsük meg most a visszáját is. Kezemben tartom a Börtönügyi Szemle egyik 2005-ös számát. Lelkes tudósítást olvashatok arról, hogy az egykor a sátoraljaújhelyi fiatalkorúak börtönében szolgálatot teljesítők visszatértek a tett helyszínére egy kis „nosztalgiázásra”. Hogy a felsoroltak – Szabó Albert főhadnagy, Opra Lajos hadnagy, Szűcs Lajos alhadnagy és felesége, Szűcs Lajosné alhadnagy, Balogh László alhadnagy és Bényei Erzsébet alhadnagy – mind jelen voltak-e, nem tudni. Azt sem pontosan, ki él még közülük, hogyan számoltak el utóbb a lelkiismeretükkel. A cikkíró mindenesetre lelkesülten számol be a múlt szépségeiről, például arról, hogy a büntetés-végrehajtás országos parancsnokságán dolgozó két felelős vezető gyakran látogatott el Sátoraljaújhelyre, ahol „a szolgálatukat lelkesen ellátó nevelők segítségével próbáltak új megoldásokat kitalálni a nevelőmunka területén”. Hiszen „a nevelés fokozatosan teret nyert a büntetés-végrehajtás életében, az 1955-ben megjelent büntetés-végrehajtási szabályzat a biztonságos őrzés és munkáltatás mellett már a letartóztatottak nevelését is céljának tekintette”. A szöveg büszkén idéz egy 1958-as parancsból is, amely alapján elvárták többek között, hogy „biztosítsák az elítéltek számára a ruházatot, evőeszközöket, tisztálkodási felszereléseket és fekvőhelyet. Pontosan vezessék az elítéltek részére biztosított kulturális és sportfelszerelések nyilvántartását, gondoskodjanak azok célszerű felhasználásáról. A napirendnek megfelelően osszák ki az elítéltek élelmét, és bonyolítsák le a kiétkeztetésüket. Hetenként tartsák meg az elítéltek fürdetését, borotváltatását, havonta a hajvágást. Gondoskodjanak az elítéltek fehérnemű- és lepedőcseréjéről, ruházatuk és lábbelijük kijavításáról és cseréjéről, szükséglet szerint.” Igaz, jegyzi meg a szerző, súrlódások akadtak, mert „a biztonsági szolgálat, a nevelők és a munkáltatásért felelős vállalat ekkor még kereste az egymás melletti tevékenység és az egymást segítő működés összhangját”.

Kiss Lajos István lemondóan legyint.

– Fürdés?! Egyszer próbálkoztunk vele valami rejtélyes pincelabirintusban, ahol csak a hidegvíz-csap működött, a forró pedig egyszerűen letörött, és szanaszét spriccelt. Menekültünk. Fogságom alatt egyszer sem sikerült megfürödnöm.

Sátoraljaújhelyen évekkel ezelőtt lebontották azt az épületrészt, ahol annak idején a fiatalkorúakat őrizték. Börtönben lenni nyilván ma sem felemelő élmény, ám Varjú László nemrégiben látogatást tett a helyi börtönben. A rabok most már valamennyien közbűntényesek, szabadon járkálhatnak az épületen belül, angolvécék vannak a zárkákban.

– Természetesen nem állítom, hogy „jó nekik”. Az azonban biztos, hogy az ottani állapotok paradicsomiak a mi időnkben uralkodó viszonyokhoz képest. Azt pedig nagyon remélem, hogy ebben az országban már sohasem lesznek politikai elítéltek.