A település múlt szombat óta „híres” lett. Főleg az anyaországi média kapta fel azzal, hogy önbíráskodás történt: a helybeliek traktorral leromboltak egy közösségi tulajdonban lévő házat, amelyet évekkel ezelőtt önkényesen elfoglalt egy roma család. Azt már az olvasó nem tudhatta, hogy a magyar médiából részben vagy egészben kimaradt néhány fontos részlet.
A település Kecsetkisfalud felőli kijáratánál, az egykori kollektív gazdaság (ez Magyarországon a téesznek felel meg) mellett állt a kérdéses épület. A kis faházat a falu építette annak a roma férfinak, akit a kollektív elnöke hívott a faluba az állatok gondozására. A férfi családostól érkezett, majd fiatalon meghalt, de a család maradt. A gyerekei felnőttek, aztán azoknak is lettek gyerekeik, és belakták az ablak nélküli kis házat, ahol néha kéttucatnyian is aludtak. Ekkor kezdődtek a problémák. A helyiek úgy fogalmaztak: a család férfi tagjai jellemzően börtönben voltak, a feleségeket többnyire csak terhesen látták. A legsúlyosabb eset nagyjából nyolc éve történt, amikor az egyik fiú társával együtt kirabolt és megerőszakolt egy nyolcvanéves kecsetkisfaludi nénit, aki a bántalmazásokba belehalt. A tetteseket elfogták, tizenöt éves börtönbüntetést kaptak, de néhány esztendő múlva (egyik forrásunk szerint maximum négy évet tölthettek rács mögött) újra felbukkantak a faluban. A balhés család egyre nagyobb létszámú lett, és velük együtt nőttek a problémák is. A kecsetiek sajnálták a nyáron meztelenül, mocskosan kolduló gyerekeket, akik a közeli Tamási Áron-sírhely mellett megálló turistabuszok utasait is zaklatták. Ekkor történt egy feljelentés, a gyermekvédelem kiszállt a családhoz, de ismeretlen okból úgy döntöttek, hogy az alkoholista anyuka megfelelően ellátja a családot, így a kiskorúak nem kerültek állami gondozásba.
Fontos részlet, hogy a Siménfalva község mellőli kis faluból származó család soha nem jelentkezett be Kecsetbe, a (jellemzően lejárt) személyi igazolványukba tehát előbbi helység van bejegyezve. A falu két éve felajánlotta nekik, hogy eredeti lakóhelyükön felépít egy, a kecsetihez hasonló házat (amely jelenleg is a Verőfény elnevezésű mezőgazdasági társulásé, tehát tulajdonképpen a faluközösség tulajdonában van), de a család nem akart távozni. Dolgozni sem szerettek volna, hiába ajánlották fel nekik idén a pásztorkodást 2200 lejért (mintegy 150 ezer forint), azt sem vállalták.
A roma család gyerekei szó szerint terrorizálták a falubeli kiskorúakat; ők ugyan nem jártak iskolába, de a tanintézményből hazatérő társaikat az utcán megverték, ételüket elszedték. Pénteken egy boltból hazatérő gyerektől vették el a bevásárolt élelmiszer egy részét, ekkor telt be a pohár. A falu önkormányzati képviselője és évente megválasztott bírája, a Demény testvérpár szombat reggel meglátogatta őket, hogy a szülőkkel beszéljenek. Azért mentek korán, hogy az anyát józanul találják, de így is elkéstek. Ennek ellenére elmondták: ha a gyerekeket nem sikerül megzaboláznia, és folytatódik a kisiskolások fenyegetése és terrorizálása, el kell költözniük a faluból. Az anya látszólag megértette, de délután folytatódott a balhé: meztelenre vetkőzve üvöltözött a faluban, és amikor ezt az egyik, egyébként a béketűréséről híres nagydarab falubeli szóvá tette, a részeg nő gyerekei kővel fejbe dobták. Ekkor telt be a pohár; több férfi összefutott, lementek a falu végébe, hívtak egy traktort, a közösségi tulajdonukban lévő ház gerendáját megkötötték, és felszólították a családot, hogy hagyja el az épületet. A részegen hőzöngő anyát megpofozták, majd a gerendához rögzített kötelet meghúzva összedöntötték az épületet.
A család gyerekeit a szomszéd fogadta be, az anya elment a faluból. Órákkal később, ismerősei biztatására hívta fel a 112-t: azt mondta, az övé volt a ház. A faluba kiérkező rendőrök letartóztatták a traktoristát és a Demény testvéreket önbíráskodás, birtokháborítás és más vádpontok alapján. Huszonnégy órát voltak rács mögött, büntetőeljárás indult ellenük, de amikor kiderült, hogy a falu tulajdonában volt a ház, az ügyész nem tartotta indokoltnak az előzetes meghosszabbítását.
Amikor az eset megjelent a helyi sajtóban, rengeteg hozzászólás érkezett a cikkek alá. Egy idősebb nő arról írt: nemrég a balhés család miatt kellett elhagynia a települést, ahol tizenöt évig éltek, és nagyon szerették. „A szemünket is kilopták”, fogalmazta meg, és hiába jelentették a lopásokat, a rendőrségtől egy-két év után levelet kaptak, hogy az ügyet lezárták, mert a tettes ismeretlen. A hozzászólásokból világosan kiderült, hogy az emberek úgy érezték, a hatóságok magukra hagyták őket a problémákkal, az önkormányzat, a rendőrség, a gyermekvédelem nem volt képes kezelni a helyzetet, a bajok pedig csak szaporodtak.
Kecset felé tartva több ismerőssel beszélgettem az eseményekről és a hétköznapokról. Mindannyian kiemelték, hogy a településen komolyan veszik a rendtartó székely falvak hagyományait. A Demény testvérek odaköltözése óta (a községközpontnak számító Farkaslakáról jöttek) felpezsdült az élet: rengeteg faluszépítő kalákát és kulturális eseményt szerveztek, megalapították a száz főnél is több tagot számláló LóFő lovas csoportot, ahova más településről is járnak emberek, szóval az elöregedő faluban beindult az élet. Az iskolásoknak (húszan járnak általánosba) tánccsoportjuk van, nyáron évek óta tánctábort is szerveznek.
Szombat délután a helyi kultúrotthon termébe annyi ember zsúfolódott be, hogy ez lett minden idők legnagyobb létszámú falugyűlése. A téma egyértelmű volt, a múlt heti események értékelése. Eljött a község polgármestere, a farkaslakai Kovács Lehel, aki az érezhetően felzaklatott emberek előtt arról beszélt, az önbíráskodás nem célravezető, jogi úton kellett volna megoldást találni a falu életét megkeserítő problémára. Ugyanakkor elmondta, példamutató a Demény testvérek kiállása, akik az egész faluért magukra vállalták a felelősséget.
Az is kiderült, a két testvér időközben megegyezett az őket feljelentő családdal, és hétezer lejes, vagyis nagyjából négyszázhetvenezer forintos fájdalomdíjért cserébe az asszony visszavonta a feljelentést, így a bűnvádi eljárást megszüntetik ellenük. A rendőrség még adhat ugyan apróbb büntetéseket az ügy pofonokat osztó résztvevőinek, de a cirkusznak vége, és a zűrös család a pénzért cserébe azt is vállalta, hogy nem tér vissza a faluba. „Ha a Jóisten ránk mérte ezt a feladatot, kiteremti a hozzávalót is” – mondta a testvérpár egyike, jelezve, hogy a pénzt kifizették, és részükről lezártnak tekintik az ügyet. A kecsetiek azonban nem így gondolták, a falugyűlés végén egy torokszorító pillanatban szabályos sor alakult ki a könyvelést önként vállaló tanítónő előtt: százlejeseket tettek le az asztalra, hogy a költségekhez maguk is hozzájáruljanak. Sokfelé jártam a világban, de a közösségi összetartás ilyen szótlanul is felemelő megnyilvánulását eddig sehol sem láttam.
– A Székelyföldön a hétköznapokban nem a románokkal vagy a cigányokkal van gond, hanem néhány beilleszkedni nem tudó és nem akaró családdal – ezt a mondatot már nem Kecseten, hanem a közeli városban, Székelyudvarhelyen hallottam egy kollégától. Z. Nagy István újságíró évek óta követi a régió problémáit. Elöregedő falvak, külföldön munkát kereső fiatalok jellemzik a Székelyföldet, és az, hogy itt, egész pontosan Hargita és Kovászna megyében a legalacsonyabb az átlagbér egész Romániában.
Az egykori szocialista ipar összedőlt, a központi fejlesztési pénzek más régiókba mentek, így a szegénység minden réteget érint. Az pedig különösen rosszulesik mindenkinek, ha a nagy nehezen megtermelt javait ellopják.
Z. Nagy István pontosan felleltározta az ilyen családok módszereit, melyek közül a legegyszerűbb az, hogy az elnéptelenedő falvakban kifigyelik a gazdátlanul maradó házakat, és egyszerűen beköltöznek.
A jelenség még a Homoród mentén kezdődött – a Ceaușescu-rendszer idején –, a szász falvakban. Először a falu szélén álló üres portát foglalták el, aztán amikor azt lelakták-eltüzelték, eggyel beljebb mentek. Megszokták, hogy büntetlenül meg lehet csinálni, és ez lett a norma. Bár a szegénységnek nincs bőrszíne, nem szabad elhallgatni, hogy ez a fajta módszer főképp a romákra volt jellemző.
Később a Székelyföldön is megjelentek a különféle bűnözési alakzatok: alkoholbeteg, védtelen, labilis emberektől elvették a házát egy kicsikart aláírással vagy nem létező uzsorakölcsönök fedezeteként.
Pár éve megjelent egy egészen új forma is, amely egy bizonyos Gábor családhoz köthető, akik előbb Recsenyéden laktak, aztán miután onnan sikerült őket elűzni (az emberek egyszerűen fellázadtak ellenük, felgyújtva házukat), másutt kezdtek nézelődni. Olyan rossz hírük volt a környéken, hogy mindenki menekült előlük. Ők viszont hamar megtanulták pénzre váltani a félelmet: megvettek valahol egy házat, a helyi közösség pedig hajlandó volt tetemes összegű lelépési pénzt fizetni nekik, csak menjenek arrébb.
Végül a Székelyudvarhelyhez tartozó Székelybetlenfalván ütöttek tanyát, ahol megvásároltak egy házat, és a helyi közösség számára elkezdődött a rémálom az állandó lopásokkal, termények tönkretételével, verekedéssel és agresszióval.
Ott más útját választották a konfliktus rendezésének: a közösség egyik vezetője, Gálfi Árpád irányításával (aki tizenkét évig volt önkormányzati tanácsos a városban) civil szervezetet hoztak létre, amely jogi eljárásokat kezdeményezett minden egyes, tudomásukra jutó bűncselekmény kapcsán. Az volt a vezérelvük, hogy ne exportálják máshova a bajt, elüldözve a családot, hanem a törvény erejével kényszerítsék őket a közösségi normák betartására.
Nem volt egyszerű dolguk: a vádlottak fenyegetésére legalább tíz esetben a sértettek elálltak a feljelentéstől, de olyan is volt, hogy a tanúk léptek vissza, mert féltek a Gáborok bosszújától. Ők valóban nem válogattak az eszközökben, késsel fenyegették meg a tanácsost, és Z. Nagy szerint elgondolkodtató az a tény is, hogy a tárgyalások alatt a tárgyalóteremben büntetlenül megfenyegethették az áldozatokat, a feleket, a tanúkat, a rendőrt, a csendőrt, az államügyészt és a bírót is.
Végül huszonnégy igazságszolgáltatási eljárás indult ellenük, néhány még most is tart, és 2016. május 18-án meghozták a Gábor-ügyekben az első végleges ítéletet is Marosvásárhelyen. Mára sikerült a család öt tagját, a szülőket és három felnőtt gyereküket rövidebb-hosszabb időre börtönbe dugni. Pedig a vádlottak mindent megpróbáltak: rasszizmust kiáltva Bukarestből hoztak ügyvédet a központi roma párt támogatásával, de hamar kiderült, hogy egy szintén roma szomszédjuk is a sértettek között van, akitől évek óta lopták az áramot. A betlenfalviak is kiállnak amellett, hogy ez nem nemzetiségi ügy, hanem jogi kérdés. Egyrészt saját közösségüket is folyamatosan terrorizálják, másrészt a törvény mindenkire vonatkozik, így felelniük kell az általuk elkövetett cselekményekért.
Z. Nagy István precíz statisztikát vezetett a tárgyalásokról, és mellbevágóak a számai. Gálfi Árpádot ötvenháromszor hívatták a rendőrségre, a betlenfalvi felperesek összesen 91 bírósági tárgyaláson vettek részt az elmúlt három évben! 2016 közepéig 29 400 lej perköltség és kártérítés kifizetésére ítélte a Gábor családot a bíróság, ebből eddig egyetlen lejt sem fizettek ki. Az állam által hivatalból biztosított ügyvédek több mint tízezer lejükbe kerültek az adófizetőknek, a betlenfalvi civil egyesület költségei pedig ennek sokszorosára, hetvenezer lejre (4,7 millió forintra) rúgnak! Ügyvédek, benzin, tanúk szállítása, és ezt mind a közösség adta össze.
Z. Nagy szerint ez az akció összekovácsolta a közösséget és a tágabb régiót is: civil összefogás alakult ki a környező települések képviselőivel az ilyen és hasonló ügyek kapcsán. Együtt dolgoztak fenyédiekkel, szentpáliakkal, kecsetiekkel, zetelakiakkal, homoródalmásiakkal, oklándiakkal. Elindult a regionális egymásra figyelés, és a székelyudvarhelyi lakosok is honorálták az önkormányzati képviselő bátor kiállását: Gálfi Árpádot tavaly nyáron nagy többséggel a város polgármesterévé választották annak ellenére, hogy újra indult a tisztségért a települést már nyolc éve vezető politikus, és az erdélyi magyarság körében legerősebb pártnak, az RMDSZ-nek is volt saját jelöltje.
A recept tehát adott a politikusoknak is: ki kell állni a közösség igazsága mellett. Az efféle ügyekhez nagy-nagy türelem és sok lelkierő kell; a bajok ugyanis sokszor a hatóságok és rendőrök tudtával vagy félrenézésével történnek meg, megkeserítve a közösségek életét. Zsarolással vagy csalással fűszerezett bűnözői ügyleteik csont nélkül átmennek közjegyzőn, rendőrségen, bíróságon, egyetlen hatóság vagy intézmény sem lép fel határozottan velük szemben.
A sikertörténetek ellenére van még jó néhány bűnöző család a Székelyföldön. Ahol felmerült a házvásárlásuk, ott a közösség védekezésből megvásárolja az ingatlanokat; ez történt korábban Kecseten is, Homoródalmáson például tíz eladó házat vásárolt így meg a közbirtokosság vagy az önkormányzat. Zetelakán, Homoródalmáson polgárőrség jött létre, tagjai állandóan járőröznek, és a közösségi odafigyelés hamar meghozta a gyümölcsét, mert sikerült csökkenteni a bűnözést.
A Hargita Népe karácsony előtti számában megjelent egy publicisztika Kovács Hont Imre tollából. A jegyzetíró arról elmélkedik, hogy az újságírónak a gyengék védelmezőjének kell lennie, viszont azt nehéz eldönteni, ki a gyenge. A valamilyen okból számkivetett-e, vagy az, aki nem tudja megvédeni terményét, birtokát, gyerekét? „A becsületes cigányt ugyanúgy megbecsülik a faluközösségben, mint ahogy megvetik a semmirevaló magyart, románt. Lehetetlen integrálni azt, aki nem akar integrálódni. Lehetetlen szociálisan megerősíteni azt, aki jól érzi magát a szociális ülepítőben, mert alkupozíciót lát benne, mert segélyekre jogosult, kivívhatja nagy tömegek együttérzését.”
Adott a kérdés, mi a megoldás a Székelyföldön. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy nem a kecseti volt az utolsó eset.
