– Babitsot már életében sok támadás érte, a halála utáni évtizedekben pedig az emlékét is megpróbálták kiiktatni a köztudatból. A hatvanas évek elején, amikor ön elkezdett Babitscsal foglalkozni, a hivatalos irodalomkritika éppen hogy viszonyult a költő személyéhez, életművéhez?
– Babits személyének hullámzó megítélését jól jellemzi, hogy az első világháború idején nemzetgyalázással, hazaárulással és istenkáromlással vádolták. A későbbiekben azt vetették a szemére, hogy – másokkal együtt, akik igazságosabb társadalmat reméltek – üdvözölte a Tanácsköztársaságot, miközben három hét után, amikor már látta, hogy az 1919 márciusában hatalomra jutott új politikai hatalom erőszakos diktatúrát képvisel, visszalépett minden kulturális szervezetben való részvételtől, akárcsak Kodály és Bartók. 1919-ben a „Tanácsköztársaság támogatásáért” elbocsátották az egyetemről, 1920-ban megvonták középiskolai tanári nyugdíját, és „bélyeges” ember maradt 1945-ig. 1948-tól könyveit kivonták a könyvtárakból, alkotásai nem jelentek meg. 1959-ben látszólag elkezdődött Babits visszatérése a magyar irodalomba. Persze ez is olyan felemás módon történt, mint akkor és a következő évtizedben minden. A Magyar Remekírók sorozatban megjelent egy válogatás Babits műveiből, a sorozatszerkesztők azonban egy pár soros megjegyzésben elhatárolódtak a válogatástól. A hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején következett be az áttörés, amikor Belia György szerkesztésében a Szépirodalmi Könyvkiadó tíz kötetben kiadta Babits munkáit. De még ezekből a kötetekből is kihagyták a verseknek a „szomszéd népeket sértő” sorait és szakaszait, a Dal az esztergomi bazilikáról címűből például azt, amelyikben arról írt, hogy a folyó túlsó partján „idegen katonák / s szuronyos szólamok szorítják a Dunát”.
– Babitsot akkor kezdték számon tartani az irodalmi életben, amikor 1908-ban a Nyugat költője lett. És szinte ugyanekkortól rendszeresen támadták azok, akik a Nyugatot szabadkőműveslapnak, munkatársait hazafiatlannak kiáltották ki.
– Babits neve – Ignotus főszerkesztősége alatt – 1917-ben jelent meg a Nyugat címoldalán szerkesztőként. Valójában Osvát Ernő 1929-ben bekövetkezett öngyilkosságáig nem volt beleszólása a lap szerkesztésébe. Osvát erős egyéniség volt, a lapot érintő kérdésekben ő döntött. Jól jellemzi a helyzetet, hogy 1920–1923-ban a Nyugat „sztár”-költője a ma már ismeretlen Kovács Mária volt, a lapban megjelent verseinek száma alapján Babits jóval mögötte következett a sorban. Sőt a Tímár Virgil fiát, amely Babits egyik legjobb prózai alkotása, Osvát nem volt hajlandó leközölni. Végül csak Fenyő Miksa közbenjárására jelenhetett meg. Azt is tudjuk, hogy Babits 1922-ben elutasította az erőteljes kormánytámogatással indult Napkelet főszerkesztőségét, 1923-ban pedig az angol mintára tervezett Magyar Gondolat című folyóirat irányítását. Ekkor nem sokon múlott, hogy nem lépett ki a Nyugatból. A folyóiratban képviselt értékeszménnyel való szolidaritás gondolata azonban felülírta a személyét ért méltánytalanságok miatti ellenérzését. 1933-tól, a „halál pitvarában” élve, lett a folyóirat szerkesztője.
– A támadások másik forrása a Baumgarten-díj volt. Nemcsak Babitsot, a díj kurátorát, hanem magát az alapítványt, sőt az alapítót is számos kritika érte. A leggyakrabban elhangzott vád az volt, hogy a díjjal a liberális írókat, költőket akarják „helyzetbe hozni”.
– Baumgarten Ferenc Ferdinánd – Budapest egyik leggazdagabb családjának tagja – úgy rendelkezett, hogy vagyonának a kamataiból hozzanak létre alapítványt a meggyőződésükhöz hű, szegény írók megsegítésére. Az alapítvány kurátorának Babits Mihályt jelölte ki. Ám a díj kiosztása Baumgarten halála után két évet késlekedett, a rokonok ugyanis beszámíthatatlanság címén beperelték az elhunyt Baumgarten Ferenc Ferdinándot. A Baumgarten-„évdíjak”, majd 1932-től -„évdíjak” és -„jutalmak” kiosztására mindig januárban, az alapító halálának évfordulóján került sor. Jól jellemzi a helyzetet, hogy egyes lapok már novemberben elkezdtek cikkezni arról, Babits biztos katolikusokat fog jutalmazni, míg a másik politikai oldalon arról írtak, hogy nyilván zsidó írók kapják majd a díjakat. A döntést nehezítette az is, hogy Baumgarten a végrendeletében kikötötte, csakis olyan személyeket jutalmazhatnak, akik mindig ideális célokat követtek, politikai állásfoglalás nélkül, és várható, hogy komoly műveket fognak írni. Nem utólagos elismerésről, hanem a munkához szükséges anyagiak biztosításáról volt szó. Megmondani előre egy kezdő költőről, például 1935-ben az egykötetes Weöresről, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar költője lesz, nem volt magától értetődő. Mint ahogy azt sem tudhatta senki, hogy a többször is Baumgarten-díjjal jutalmazott Erdélyi József 1937-ben „hevenyre fűtött hisztériájában”, ahogyan Bálint György írta, a nyilas Virradat című lapban közzétesz egy olyan jobboldali radikális eszméknek hangot adó verset, mint a Solymosi Eszter vére. Az alapító azt is kikötötte, hogy nem kaphat Baumgarten-díjat olyan személy, aki ellen bírósági eljárás folyt vagy folyik. Pedig akkoriban – Kassáktól Radnótin és József Attilán át Papp Károlyig – szinte mindenki összeütközésbe került a törvénnyel.
– Sokáig azért is Babitsot hibáztatták, hogy József Attila nem kapott Baumgarten-díjat. Igaz az a vád, hogy Babits azért haragudott meg József Attilára, mert A Toll című lapban kritikát közölt Babits Mihály Az istenek halnak, az ember él című verseskötetéről?
– A Baumgarten-díj történetét sok helyen úgy írták le – valótlanul – mint Babits és József Attila harcát. Az igazság az, hogy József Attilát felheccelték, A Toll, ahol ez a cikk megjelent, botránytémát akart. József Attila a kritikájában „nyákos, üres” lelkű „anyagformáló”-nak, „műveletlen”, a kortársai között „a legrosszabb verseket” író költőnek nevezte Babitsot, valamint azt is írta, hogy ha Babits kezdő költő lenne, azt ajánlaná, tartsa fiókban a verseit, és időnként küldje el egy-egy kisebb igényű lapnak József Attila ingatag lelkiállapotát jól jellemzi, hogy egyszerre tekintette Babitsot apának és ősellenségnek. A kritika megjelenése után bocsánatkérésképpen megírta a Magad emésztőt. Az, hogy József Attila Babits miatt nem kapott Baumgarten-díjat, nem igaz. Egyébként sem egyedül Babits ítélte oda, kuratórium adott tanácsot, hogy ki kapjon díjat, ki ne, valamint miniszteri engedélyhez is kötötték. Azoknak, akiket a minisztérium megvétózott, Babitsék a Baumgarten-díjjal járóval egyenlő összeget osztottak nyilvánosságra nem hozott segélyként.
– A Babits Könyvtár sorozatában szerepel egyebek mellett a Török Sophie naptárai című kétkötetes mű, valamint a Babits családfájának genetikai elemzését, daganatos betegségének históriáját tartalmazó „ kínok és álmok közt ”, amelynek a szerzői orvosok: Czeizel Endre genetikus, Gyenes György, Németh Attila, Rihmer Zoltán, Szállási Árpád professzorok és Harmati Lídia belgyógyász és pszichiáter főorvos. Miért tartották fontosnak, hogy az életműhöz nem szorosan kapcsolódó dokumentumokat, tanulmányokat is közreadjanak?
– Török Sophie, valódi nevén Tanner Ilona naptárai fontos kordokumentumok. Mindig pontosan lejegyezte a nap eseményeit, beleértve azt is, hogy éppen melyik ismert művész mikor vendégeskedett náluk, milyen Babits egészségi állapota, és hogy miként is zajlottak a Baumgarten-díjak kiosztása előtti megbeszélések. A „ kínok és álmok közt ” című kötetből pedig kiderül például, hogy Babitsnak a közhiedelemmel ellentétben nem gégerákja volt, hanem ismeretlen eredetű, újabb kutatások szerint nyálmirigydaganata. A kor legelismertebb specialistáját, Rudolf Nissen sebészprofesszort a magyar állam kérte fel, jöjjön Isztambulból (oda menekült Németországból a náci uralom elől) Magyarországra, hogy megműtse Babitsot. A műtétről aztán – ezt Nissen leírja az emlékirataiban – Horthynak és Teleki Pálnak is beszámolt. És bár Babits állami elismerést nem kapott, a magyar állam fizette ki a gégeműtétét. Szó esik a könyvben Babits genetikai terheltségéről, epizodikusan visszatérő major depressziójáról, a hosszabb ideig tartó enyhe depressziós periódusairól. Aki költő akar lenni, írta József Attila, „pokolra kell annak menni”. Babitsnak és neki a személyiségjegyei, Radnótinak a történelem jelentette ezt a poklot.
– Nyilván a depresszió jele volt az is, amikor egyik levelében így írt: „Kedves Anyikám! Bocsássatok meg, hogy ilyen soká nem írtam, de gyakran előforduló érthetetlen lelkiállapotaimnak egyikében megint hetekig teljesen lehetetlennek éreztem azt, hogy tollal kezemben az íróasztal elé üljek.” Babits nemcsak a családdal levelezett, hanem évtizedeken keresztül a hazai művészélet összes ismert és kevésbé neves képviselőjével. Hány levél jelent meg a kritikai kiadás köteteiben?
– Babits levelezése egyedülálló és rendkívül értékes kordokumentum. A hagyatékában fennmaradt, tízezernél is több levélből olyan információkhoz juthatunk a korról, a századforduló és a XX. század elejének polgári életformájáról, a művészeti élet alakulásáról, amelyekről más forrásokban nem biztos, hogy olvashatunk. A levelekből rekonstruálható a szerkesztőségek élete, a magyar irodalom irányváltásai, olvashatjuk az egyetemista Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, György Oszkár egymásnak írt sorait. És olyan, máshol nem olvasható részletek is kiderülnek belőle, hogy Babits négyéves korában már verset írt, tízévesen pedig annyira szerette a latint, hogy hexameterek ritmusára ugrált az utcán. Sőt, amikor a tisztviselőtelepen volt tanár, a diákjai kilesték, hogy hexameterekben lépett. Babits levelezéséből eddig tizenegy kötetet adtunk ki, és még kilenc vár megjelenésre.
– A jelenleg a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán működő Babits-kutató csoport több mint harminc éve dolgozik Babits életművének kritikai kiadásán. Most hol tart a kutatás?
– Megjelentek a regények, kisprózák, drámák kritikai kiadásai, most fejezzük be az esszék, tanulmányok, kritikák alsorozat és a levelezés köteteit, a Babits és Esztergom című érdekes munka a Babits Könyvtárban, a részeredményeket összefoglaló Babits Kiskönyvtárban a Török Sophie című monográfia következik. A kötetek egy része már a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. Még 12 kötetet tervezünk kiadni. Babits kora egyik legműveltebb, legsokoldalúbb gondolkodója volt. Beszélt latinul, görögül, németül, franciául, angolul, magyar–filozófia szakon diplomázott, de közben nagyon érdekelte a pszichológia is. Bár a Babits-életmű megítélése ma is ellentmondásos, én Kulcsár Szabó Ernővel értek egyet, aki egy tanulmányában azt írta: „Babitsot [ ] még akkor sem kell művileg »visszahozni« a jelenbe, ha most éppen kevésbé beszédes is. Mert a hordozó hagyomány nem feltétlenül akkor szól hozzánk, amikor mi szeretnénk.”
