A magyar, aki 27 éve igazgatja a világ talán legszebb kőcirkuszát

Endrész László cirkuszművésszel a szelíd vadállatokról, az udvari telefonpóznáról és a világhírű magyar artistákról.

Endrész Lászlónak a szó szoros értelmében a vérében van a cirkusz, már csak azért is, mert anyai ágon többgenerációs cirkuszdinasztia, a Schlingloff család leszármazottja. Apai ágon „civil”: idősebb Endrész László szerelemből tanulta ki a szakmát. Ő volt az első, aki az 1920-as években bemutatta az azóta híressé vált fliegende, avagy repülő trapéz elnevezésű számot.

– Ez az a ma már jól ismert produkció, amikor az egyik trapézról szaltózó artistát a másik elkapja a levegőben – magyarázza.

Idősebb Endrész László gyerekkorában artistacsoportról artistacsoportra járt, megtanulta az ugródeszka- és a repülőszámokat, a bohócszakmát. Később katolikus papnak készült, majd hithű kommunista lett, aztán filozófiából doktorált.

– Apám haláláig párttag maradt, mindig mindent elhitt, amit a kommunisták mondtak – fejti ki. Bár az édesapa jó állásokban dolgozott, rangos politikai összeköttetései voltak, keresetéből alig-alig tudta eltartani feleségét és három gyermekét. – Szülővárosomban, Mátészalkán anyámmal – aki a negyvenes-ötvenes években zöldséget termesztett, állatot nevelt – és testvéreimmel a környékbeli búcsúkra jártunk hétvégeken, ringlispílt működtettünk. A bevétel arra volt elég, hogy szegényesen megéljünk.

A vér azonban nem válik vízzé, a cirkuszos família tagjai idővel visszaszivárogtak a szakmába.

– Irigyeltem az unokatestvéreimet, mert cirkuszban dolgozhatnak. Amikor egy kicsit nagyobb lettem, a szüleim tudta nélkül, ahogy akkor mondtuk, sumákban jelentkeztem az artistaképző intézetbe. Azonnal fel is vettek – idézi fel Endrész László. Neves művészek tanították, például a főként ugróakrobata-számairól ismert Baross Imre, akinek a nevét az artistaképző szakközépiskola viseli, valamint a Hortobágyi-akrobatacsoport vezetője, Hortobágyi Károly. – Világszínvonalú volt az oktatás.

Pályája azonban nem indult könnyen, tizenéves volt még, amikor szívizomgyulladása miatt az orvosok végleg eltanácsolták a cirkusztól.

– Nem tudtam belenyugodni. Amikor a bátyám leszerelt a katonaságtól, azt mondtam, újra megpróbálom. Vettünk négy telefonpóznát, felállítottuk a házunk udvarán, és elkezdtük próbálni apám trapézszámát. Látástól vakulásig gyakoroltunk, végül ezzel a számmal vizsgáztam az artistaképzőben – meséli.

– A régi rendszerben az artistalétben az volt talán a legvonzóbb, hogy utazni lehetett általa – emlékszik vissza. 1961-ben végzett a képzőben, s rögtön be is került a Fővárosi Nagycirkusz egyik nemzetközi műsorába. Attól kezdve a szüleivel, akik időközben visszatértek a szakmába, szinte egyfolytában járták a világot. – Spanyolországban mi voltunk az elsők, akik Franco diktatúrája idején piros útlevéllel átléptük az ország határát. Alig hitték el, hogy a kommunista blokkból nem „háromfejű” emberek jönnek. Előfordult, hogy három évig egyfolytában külföldön voltunk. Amikor pedig egy-két hétre hazamentünk, mindig azt mondták, biztosan nagy bajban van a szakma, ha már Endrészék is itthon vannak.

A végállomást Anglia jelentette. Ott ismerte meg későbbi feleségét, a legrégibb angol cirkuszdinasztiából származó Maureent. Összeházasodtak, három gyermekük született, azóta is Angliában élnek.

– A nyolcvanas évek közepén a királyi családnak dolgoztunk. A Royal Command Performance varietéműsorban mi mutattuk be az artistaszámokat. Ez azért is emlékezetes, mert éppen a bemutató napján kaptam meg az angol állampolgárságot. Margit hercegnő, a királynő húga volt az első, aki gratulált hozzá.

A szép emlékek mellett őriz néhány – a szó szoros értelmében – fájdalmasat is. Mert a cirkuszszakma amennyire szép, annyira veszélyes is. Baleset nélkül szinte lehetetlen megúszni ezt a pályát.

– Tizenkilenc évesen Németországban leestem a trapézról, eltörött a harmadik nyakcsigolyám, nyaktól lefelé lebénultam. A kórházban három napig lógattak a nyakamnál fogva, és az idegek visszataláltak a helyükre. Mázlim volt – ismeri el. Amikor másodszorra is leesett, tizenhét helyen törtek el a csontjai, ennek ellenére három hónap múlva újra a trapézon volt. – Két dolgot tiltottam meg a gyerekeimnek: ne drogozzanak, és ne vállaljanak trapézszámot. Szerencsére hallgattak rám.

Az állatokkal kapcsolatban sokféle tévhit él az emberekben. Endrész László dolgozott kutyával, lóval, elefánttal, tigrissel, csimpánzzal, sőt volt saját kenguruja is. Állítja, a vadállatoktól nem kell félni, ha jól bánnak velük, rendesen etetik, gondozzák őket, senkit sem bántanak. A barna medvékkel ugyan történt egyszer egy kis baleset.

– Féltékeny volt rám a medve, megtámadott, a lábamnál fogva pörgetett a levegőben, de megint csak szerencsém volt, nem tépett szét, kiestem a szájából. A csimpánzokkal is naponta több órát játszottam. Egy-egy banánért cserébe bármit képesek megtanulni – avat be Endrész az állatszámok történéseibe.

Blackpoolban, vagy ahogy sokan nevezik, az angol Las Vegasban szórakoztató létesítmények sokasága, kaszinók, színházak érik egymást a tengerparton. Ott épült fel több mint 120 éve az Eiffel-torony mintájára a Blackpool Tower is, lábánál pedig a Blackpool Circus, amely leginkább díszes operaházra hasonlít, és nem mindennapiak a technikai adottságai sem. Például tíz másodperc alatt két méter mély vízzel lehet elárasztani a manézst.

– 27 éve igazgatom a világ talán legszebb kőcirkuszát – mondja. – Amikor ide kerültem, először Mooky bohócként léptem a porondra. Korábban apám volt ez a figura, most pedig két fiam alakítja Mookyt és Mr. Boot, a gyerekek kedvenceit. A szülők gyakran fenyegetik őket azzal, hogy ha rosszak lesznek, nem viszik el őket Mooky és Mr. Boo cirkuszába.

A Blackpool Tower Circusban négyszázezer ember fordul meg évente. A közönség igénye állandóan változik.

– Mi 27 éve minden előadást más képpel nyitunk és zárunk; sokféle műsort viszünk, és mindig gondoskodunk róla, hogy a nézőknek legyen okuk megijedni, meglepődni és nevetni. Talán ez az oka, hogy szinte mindig telt ház előtt játszunk – árulja el a népszerűség titkát az igazgató.

A világ változik, a hagyományos mellett megjelent a kortárs cirkusz is, ahol különböző művészeti ágak, például artistaszámok és színház, a tánc- és mozgásművészet elemei keverednek. Szerinte ennek is megvan a helye a szakmában.

– Indulása idején például nem jósoltak nagy jövőt a kanadai Cirque du Soleil-nek. Én másképp gondoltam, és nekem lett igazam. Ahogy a Fővárosi Nagycirkusznak vagy a Blackpool Towernek, ennek is megvolt, megvan és ha jól csinálják, meg is lesz a maga közönsége.

A cirkuszdinasztiák fiatalabb tagjai ma már nem feltétlenül maradnak a szakmában, hiszen rengeteg lehetőség közül választhatnak.

– A lányom például belsőépítész lett, szerepelt is a Magyar Televízió Álomépítők című sorozatában. Egy időre aztán visszatért a „családi foglalkozáshoz”, amikor a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola szakmai vezetésével bízták meg – tér ki Endrész a családi háttérre. – Persze ez nem jelenti azt, hogy hiányozna az utánpótlás, sokan jönnek „kívülről”, akik nem családban, hanem kizárólag artistaiskolákban tanulnak, és a későbbiekben is artisták maradnak.

Azt nem szereti hallani, hogy a cirkusznak nincs jövője.

– Van egy idős kollégám, aki még a hatvanas években kijelentette, hogy ennek a szakmának vége. Azóta bejártam a világot utazó cirkuszokkal, a világ egyik legismertebb cirkuszát vezetem, sok hazai művészt szerződtettem, zenészeink, a műszaki személyzet is magyar. Impresszárióirodám is van Londonban, amelyen keresztül a világ legkülönbözőbb részeire küldök többek között magyar artistákat. Hogyne lenne jövője a cirkusznak?! Az egykori brit katona, Philip Astley éppen 250 évvel ezelőtt nyitotta meg Londonban az első modern kori cirkuszként számontartott amfiteátrumot. A cirkusz hatalma azóta is töretlen – összegez optimistán Endrész László.

Maga már jó pár éve nem áll ki a porondra. Most éppen életrajzi könyvén dolgozik, és figyeli, milyen produkciókat lenne érdemes meghívni Blackpoolba. Számtalan szenzációs kunsztot átélt már életében, a Pro Cultura Hungaricától azonban a lélegzete is elállt.

– Több mint ötven éve nem élek Magyarországon, eszembe sem jutott, hogy valaha itthon is értékelni fogják a tevékenységemet – búcsúzik széles mosollyal.