A monte-carlói, a latinai és a moszkvai mellett a budapesti az egyik legrangosabb cirkuszfesztivál. Ide honorárium nélkül is eljönnek az artisták – kezdi Endrész László, amikor a Fővárosi Nagycirkuszban találkozunk. Jól ismeri a helyet, hiszen annak idején artistaképzősként itt gyakorolt előadások után, telente akár mínusz tíz fokban is. Később ugyanitt kápráztatta el a közönséget lélegzetelállító „repülő trapéz” számával. Most azért utazott Angliából Budapestre, hogy a zsűri tagjaként értékelje a cirkuszfesztiválon bemutatott produkciókat, na és persze, hogy kiválassza azokat az artistákat, akiket meghív fellépőnek a Blackpool Tower Circusba. – Annak az előadónak, aki itt díjat kap, nem kell attól félnie, hogy nem lesz munkája a jövőben.
A magyar cirkuszművészek között számos világhírű, nemzetközi díjjal kitüntetett artistát találunk. Richter Flórián, Simet László, a Rippel testvérek – hogy csak néhányat említsünk – neve fogalom a cirkusz világában. Endrész László szinte mindenkit ismer a szakmában, vagy ha az illető cirkuszművészt nem is, a nagyapját biztosan.
– A háború előtt nagyszerű cirkuszélet volt Magyarországon – emlékszik vissza. A fronton azonban sok nagynevű artista halt meg, az államosítások után pedig többnyire alkalmi munkákból tengődtek a cirkuszosok. A negyvenes évek végén a kabarék, a varieték, majd az utazó cirkuszok is állami kézbe kerültek. Utazni, külföldön fellépni nem lehetett. Számos nemzetközi hírű cirkuszi csoport végleg feloszlott. A Fővárosi Nagycirkusz nem tudott elég munkát biztosítani az éhező cirkuszművészeknek, pedig az artisták java része semmi máshoz nem értett. Maradt a segédmunka, illetve filmvetítések előtt és a szünetekben az úgynevezett mozivarietéken mutathattak be egy-két számot. A fizetség legfeljebb arra volt elég, hogy ne haljanak éhen.
A változás lassan indult el. Létrejöttek az állami utazó cirkuszok, az ötvenes évek elején pedig az Állami Artistaképző Intézetben is megkezdődött az oktatás.
– A diktatúra termelte ki a világszínvonalú produkciókat, ugyanis a cirkuszosoknak nem volt más választásuk, mint hogy nagyon jó számokat csináljanak. A hatvanas években a magyar artisták már a világ legjobbjai közé tartoztak. A Hortobágyi-akrobata- és a Faludy-ugródeszkacsoport neve fogalom volt a nemzetközi cirkuszvilágban, s Richterék lovas számait is mindenhol ismerték – taglalja.