Megjelenhet-e egyáltalán? – tette fel magának a kérdést 1977. december 10-én született naplójegyzetében Illyés Gyula. A költő, aki 1974 óta volt állandó külső szerzője a Magyar Nemzetnek, általában a lap ünnepi számaiban napvilágot látó cikkeiben – ha rendkívül óvatosan is, olykor történelmi analógiákba csomagolva, olykor a katalánok, baszkok ügyét emlegetve – állt ki a „baráti” szocialista országok által elnyomott határon túli magyarságért. „A nemzeti – faji, vallási, anyanyelvi – sérelem ma fokozottan brutális, eleven bőrt súroló egyéni sérelem” – írta például 1976 húsvétján. Alig másfél évvel később Válasz Herdernek és Adynak címmel a témáról olyan kétrészes, a paradigmaváltás esélyét hordozó tanulmányt készített Illyés, amely szókimondásában, bátorságában messze túllépett az addigi, az aczéli kultúrpolitika jegyében a tűrt kategóriába eső határon.
A fontos kéziratot a főszerkesztő (a megjelenés érdekében) nem mutatta be sem a keményvonalas Grósz Károly vezette MSZMP agitációs-propaganda osztályának (az agitpropnak), sem a jóval liberálisabb, a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettesnek, Aczél Györgynek. Könnyen lehet viszont, hogy az Illyésékkel akkor még szívélyes viszonyt ápoló utóbbihoz informális úton eljutott. Aczéltól egyébként sem lehetett feltétlenül idegen sem a cikk tartalma, sem a kényes téma legalább részleges beemelésének szándéka a tűrt nyilvánosságba. Hogy csupán magáninformációval rendelkezett, az viszont kényelmes helyzetbe hozta: eljátszhatta, hogy a Válasszal az újságban találkozott először. Az esetleges botrányért tehát az „összeesküvőknek” kellett tartaniuk a hátukat.
A Válasz 1977. december 25-én és 1978. január 1-jén folytatásban, két ünnepi számban látott napvilágot. A kényesebbnek számító kitételek – nyilván taktikai okokból, mint Pomogáts Béla egy tanulmányában megjegyzi – a második részben szerepeltek. A kiindulópontban Illyés a magyarság pusztulását jövendölő Herdert (a „kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvüket sem lehet fölfedezni”) hozza közös nevezőre Ady kétségbeesett kijelentésével: „Én vagyok az utolsó élő magyar.” Aztán hozzáteszi: „A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor épp ily módon szakadt három részre. A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte ” Kivételes bátorsággal szól a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldöztetéséről, a kollektív büntetés kegyetlenségéről. A Válasz legmegrázóbb része az erdélyi magyarok elnyomására hoz példákat: „Nem ritka, hogy az egyazon anyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal értekezhet, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sok helyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, más nyelvterületre helyezik. [ ] Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”
A cikkre született első reakciók leginkább meglepetésről, elismerésről árulkodtak. Január 1-jén az 1956 óta kegyvesztett pártvezető, Vas Zoltán és felesége „ugranak be” Illyésékhez, és gratulálnak a Válaszhoz. „Most olvasták az MN-beli cikket, kettős álmélkodással: 1. hogy ilyet meg lehet írni, 2. hogy ilyen helyzetben van a magyar nép.” Nem sokkal később többek között Vas István, Szántó Piroska, Nagy László, Szécsi Margit, Jékely Zoltán, Szokolay Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc társaságában is ez a fő téma: „Évtizedek óta nem volt ilyen írói politikai tett.” Aczél pedig csak annyit mondott a korona hazatérésének parlamenti ünnepén, hogy „tompítani kellett volna egy-két mondatot”.
A bomba néhány hét elteltével ütött be: a főszerkesztőt az agitációs-propaganda osztályon felelősségre vonták, hogy miért nem egyeztette velük megjelenés előtt a kényes témájúnak számító cikket. Majd jött a verdikt: Illyéstől semmit sem lehet leadni a párt jóváhagyása nélkül, minden írását be kell mutatni előzetesen a politikai bizottság két tagjának és az agitprop osztálynak. Az intézkedés hosszabb távon nyilván fenntarthatatlan lett volna, a kulturális irányítás szokásos vargabetűiből kiindulva reménykedni lehetett abban is, hogy nem lesz hosszú életű. Különben pedig a területen mégiscsak első embernek számító, Grószt nem kedvelő Aczél egyelőre kivárt.
A tény és a beérkező lelkes olvasói levelek bizakodással töltötték el a lapvezetést. „Őszinte szívből jövő köszönetet mondok Főszerkesztő Úrnak. Mint erdélyi származású, kötelességemnek tartom, hogy ott segítsek szerencsétlen elnyomott testvéreimen, ahol csak lehet” – írta például Vályi Ödön nyugalmazott órás. A Magyar Nemzeti Levéltár anyagában fennmaradtak az adott helyzetben jóval nagyobb kockázatot vállaló erdélyi emberek levelei is. Borbáth Andor marosvásárhelyi orvosprofesszor például hosszú, alapos, önvédelmi célokat szolgáló magyarázat hozzáfűzését követően közli, hogy a Népszabadság helyett 1978. január 1-jétől a Magyar Nemzetre fizetett elő. „A visszhang óriási. A különféle gyűléseken országszerte vitatják a magyar nemzetiség helyzetét” – írta a főszerkesztő a levélözön nyomán Illyésnek.
Mit várhatott a jelekből ítélve a főszerkesztő és Illyés a Választól? A legbizakodóbb, egyben leginkább naivitástól áthatott pillanataikban feltehetően azt remélték, valamiféle óvatos paradigmaváltás mégiscsak bekövetkezik a határon túli magyarokhoz való hivatalos viszonyban. A kérdés erősebb hangszerelésű megpendítése azonban túl nagy port kavart fel: a kelet–nyugati viszonyt is érintő nemzetközi ügy lett belőle, ami nyilvánvalóvá tette a szocialista táboron belüli ellentéteket. Ráadásul muníciót nyújtott a nyugatról Magyarországra sugárzott propagandának. A Választ többször felolvasták a Szabad Európában, így az is értesülhetett róla, aki nem olvasta a Magyar Nemzetet. Következményeként a pártvezetés nemcsak visszahőkölt, hanem idővel maga kezdett „nacionalizmus” elleni kampányba, nem kizárhatóan attól tartva, hogy a nemzeti ügyben való összefogás idehaza is kellemetlen, esetleg nehezen visszafordítható folyamatokat indíthat el. Egyelőre lassan és nehezen kivehető körvonalakkal kezdett összeállni a hazai ellentábor; többen tiltakoztak – köztük Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese és Ungvári Tamás – az erősödő „nacionalista tendenciák” miatt.
Nem maradt el persze a nyilvános román válaszlépés sem. Először a határon túli magyarokkal rendelésre íratott tiltakozó levelek érkeztek meg leginkább Illyéshez, de Aczél is kapott jó néhányat. „Névtelen figyelmeztetés: fogok kapni egy erdélyi köztisztviselőtől tiltakozó levelet a magyar kisebbségekről írt cikkeim ellen – írja naplójában Illyés április közepén. – A levél írója maga kér, ne haragudjak rá, ne vegyem saját véleményének a szavait. [ ] Kényszerítették a levél megírására. A levelet személyesen hozza el hozzám valaki, egy fizetett spicli, úgy beszéljek majd azzal.” A hasonló tartalmú üzenetekről pedig megjegyzi: „Még hagyatékomban meglelve sem közölhető, amíg a román hatóságok ilyen eszközökkel dolgoznak.”
Hamarosan a román sajtóban is megindult a támadás. A bukaresti Előre a „Horthy-fasiszták” kegyetlenségeiről cikkezett, a Román Írószövetség lapjában, a Luceafărulban pedig megjelent Mihnea Gheorghiu akadémikus (Illyés könyvének címét gúnyosan idéző) Hunok Párizsban című, egyébiránt útszéli stílusú pamfletje, amelynek francia fordítását a költő május 10-én a Bécsben élő Lendvai Páltól kapta meg. Gheorghiu Illyést „cifra hazugságok kiagyalójának”, a Választ pedig „aljas és mérgező gondolatok újraélesztőjének”, revansistának, sovinisztának bélyegezte, megróva a Magyar Nemzetet is. A cikk szerint a költő „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kosa és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt, azokkal fúj egy követ, akik „sajnálják, hogy az urak országa a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért [...], mint a munkásosztály ellensége oda jut, hogy [...] újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletet és vért hirdető jelszavait”, a „vivere pericolosamente [’veszélyesen élni’] fasiszta eszmekörének hatása alatt – tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt – zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban bízva cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horea kerékbe töréséig”.
A szocialista országok közötti kapcsolatban példátlan cikk rendkívüli módon felháborította Illyést. Aczél telefonon azt tanácsolta neki, hogy hagyja figyelmen kívül a „fasiszta förmedvényt”, Boldizsár Iván pedig Kozmutza Flórának annyit javasolt, amikor a Lukács fürdőben összefutottak, hogy a költő küldje el válaszát a Luceafărulnak. Illyés válasza, a Békülékenyen és fegyelmezetten négy nap múlva elkészült. Flórának a napló szerint nem tetszett, „csak úgy-ahogy az eleje. Nem érti tán, hogy a túl európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mint ha fölemelném a hangom.” (A szövegen utóbb egyébként még enyhítettek, a címet is megváltoztatták a „békétlenségre” még csak nem is utaló Fegyelmezettenre.)
A hatalom azonban felülírta a becsületes szándékot. A pártvezetés nemcsak a válasz Magyar Nemzet-beli közlését tiltotta meg, de Vlagyimir Laskinnak a költő feleletének alátámasztására szánt, az Inosztrannaja Literaturában napvilágot látó, Illyést méltató írásának megjelentetését is. (Utóbbit, feltehetően Aczél támogatásával, végül május végén lehozhatták.) A Luceafărul támadására a magyar választ Pach Zsigmond Pállal íratták meg az Élet és Irodalomban, aki maga is nacionalistának tartotta Illyést. (A Dunánál – Itt élned kell. Élet és Irodalom, 1978. július 8.) Az akadémikus a „kétfrontos harc” jegyében kiállt a költő mellett, határozottan visszautasítva a román támadást. Sőt írásában, nyilván nem véletlenül, hosszan idézte Mihnea Gheorghiu legalpáribb mondatait. Ugyanakkor az adott helyzetben (persze nem nyilvános) felzúdulást keltve Illyést is bírálta: „Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint az, hogy kerüljük a vitát Illyés Gyulával; szóban forgó írásainak egyik-másik kitételével is lehet vitatkozni. Eruptív szellemisége mindig is kiváltott vitákat; a jövőért aggódó, a jobbításért feszülő indulatának heve magával is ragadja olykor ”
Illyés pedig országa becsületének védelmében kénytelen volt Bernard Quettának, a Nouvel Observateur tudósítójának kérdésére azt mondani, hogy válaszának megjelenését ő maga halasztotta el. Igaz, ha publicisztikában nem felelhetett, megírta verses formában. A Közügy című alkotása sem láthatott azonban napvilágot a Magyar Nemzetben, különösen az „En effet! – A király meztelen!” kezdetű versszakot kifogásolták az illetékesek, mert azt, mint naplójában szerepel, „magára veheti a román államfő”. Illyés már kinyomtatott tanulmánykönyve, a Szellem és erőszak megjelenési engedélyét pedig szintén ekkor vonták vissza.
A dolgok korabeli logikájából szinte következően hamarosan elkezdődött a Magyar Nemzet megrendszabályozása is. Az agitációs-propaganda bizottság 1978. őszi lapértékelésén számtalan bírálatot kapott az újság, mert „a Magyar Nemzetnél az ellenség beépült”, ahogy arra egy korabeli pártbeosztott felhívta a figyelmet. Mivel az újság „megfeledkezik a dolgozó osztályokról” is, emellett pedig „hangsúly- és arányeltolódások mutatkoznak a hazafiság és a nemzetiségi kérdés feldolgozásában”, megfelelő kádereket kell a szerkesztőségbe helyezni. Néhány hónap múlva meg is érkezett a pártközponttal a kapcsolatot folyamatosan tartó, a Magyar Nemzetet egyúttal szigorúan ellenőrző új főszerkesztő-helyettes.
