Megjelenhet-e egyáltalán? – tette fel magának a kérdést 1977. december 10-én született naplójegyzetében Illyés Gyula. A költő, aki 1974 óta volt állandó külső szerzője a Magyar Nemzetnek, általában a lap ünnepi számaiban napvilágot látó cikkeiben – ha rendkívül óvatosan is, olykor történelmi analógiákba csomagolva, olykor a katalánok, baszkok ügyét emlegetve – állt ki a „baráti” szocialista országok által elnyomott határon túli magyarságért. „A nemzeti – faji, vallási, anyanyelvi – sérelem ma fokozottan brutális, eleven bőrt súroló egyéni sérelem” – írta például 1976 húsvétján. Alig másfél évvel később Válasz Herdernek és Adynak címmel a témáról olyan kétrészes, a paradigmaváltás esélyét hordozó tanulmányt készített Illyés, amely szókimondásában, bátorságában messze túllépett az addigi, az aczéli kultúrpolitika jegyében a tűrt kategóriába eső határon.
A fontos kéziratot a főszerkesztő (a megjelenés érdekében) nem mutatta be sem a keményvonalas Grósz Károly vezette MSZMP agitációs-propaganda osztályának (az agitpropnak), sem a jóval liberálisabb, a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettesnek, Aczél Györgynek. Könnyen lehet viszont, hogy az Illyésékkel akkor még szívélyes viszonyt ápoló utóbbihoz informális úton eljutott. Aczéltól egyébként sem lehetett feltétlenül idegen sem a cikk tartalma, sem a kényes téma legalább részleges beemelésének szándéka a tűrt nyilvánosságba. Hogy csupán magáninformációval rendelkezett, az viszont kényelmes helyzetbe hozta: eljátszhatta, hogy a Válasszal az újságban találkozott először. Az esetleges botrányért tehát az „összeesküvőknek” kellett tartaniuk a hátukat.
A Válasz 1977. december 25-én és 1978. január 1-jén folytatásban, két ünnepi számban látott napvilágot. A kényesebbnek számító kitételek – nyilván taktikai okokból, mint Pomogáts Béla egy tanulmányában megjegyzi – a második részben szerepeltek. A kiindulópontban Illyés a magyarság pusztulását jövendölő Herdert (a „kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvüket sem lehet fölfedezni”) hozza közös nevezőre Ady kétségbeesett kijelentésével: „Én vagyok az utolsó élő magyar.” Aztán hozzáteszi: „A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor épp ily módon szakadt három részre. A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte ” Kivételes bátorsággal szól a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldöztetéséről, a kollektív büntetés kegyetlenségéről. A Válasz legmegrázóbb része az erdélyi magyarok elnyomására hoz példákat: „Nem ritka, hogy az egyazon anyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal értekezhet, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sok helyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, más nyelvterületre helyezik. [ ] Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”